A vasfüggöny, a szögesdrót, az elektromos zár és a határőröknek engedélyezett tüzelési parancs kismiska volt az aláaknázott nyugati határhoz képest. Aki megpróbált Ausztria felé menekülni, az felrobbant, jobb esetben meghalt vagy kisebbik rosszként nyomorék maradt. Nem beszélve a börtönről. Szinte 1989-ig szigorú börtönbüntetés járt a disszidálási kísérletért. Hány és hány menekülő magyar járt így?
A nyugatra menekült magyarok közül a második világháború után nagyjából 250 ezren nem tértek haza – ők az úgynevezett ’45-ösök.
Kik is azok a „45-ösök”?
Többségük a két világháború közötti Magyarország konzervatív, keresztény nemzeti eszméjét vallotta magáénak: értelmiségiekről, politikusokról, hivatalnokokról, tanárokról, jogászokról, katonatisztekről és hozzátartozóikról van szó, akik a háború előtti világ felső- és középrétegét alkották.
Végül is az alkotó erejének teljében lévő keresztény középosztály megtizedelődött. Ehhez járult még hozzá a B-listázás, az elbocsátott több mint tízezer közigazgatási tisztviselő, valamint az államosítások következtében vagyonukat egyik pillanatról a másikra elvesztett közép- és nagybirtokosok, gyárosok, üzemtulajdonosok, bányák tulajdonosai, majd a sok ezer, élelmiszert, könnyűipari termékeket árusító boltok tulajdonosai. A Magyar Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt erőszakos egyesülésével a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban viharos sebességgel szétverte a két világháború közötti virágzó kapitalizmust és magángazdaságokat.
Emlékszem, nagyapám és a gépészmérnök édesapám egyik napról a másikra földönfutó, vagyontalanná munkanélkülivé váltak, amikor három bőrkabátos „elvtárs” az üzem udvarán a dolgozók nevében államosították az Első Magyar Húsipari Gépgyárat 1949 elején, akkor már csak harminc fő körüli szakmunkással. Akinek nem volt szakmája, csak tulajdonos volt, az elmehetett a bányába, vasgyárba, kohászati üzemekbe segédmunkásnak, avagy kocsikisérőnek. Apám szerencséjére vállalhatott tervezőmérnöki munkát egy mezőgazdasági gyárban, a Rómaifürdőn. Az államosítás, az erőszakos téeszesítés, a parlamentáris demokrácia szétverése drámaian érintett milliókat.
És ez nem ért véget. Folytatódott az 1947-esek tömeges kényszerű emigrációjával. Menekültek a Rákosi-féle kommunista terror elől, a Katonapolitikai Osztály, az ÁVO önkényes kegyetlenkedései miatt az országgyűlési képviselők, az értelmiség színe-java, a keresztény papság, a zsidó felekezetek vezető tisztségviselői, de menekültek a szociáldemokrata érzelmű szakmunkások, a kisgazda és parasztpárti politikusok, és a szimpatizánsaik tömegei is. Szüleim és még nagyon sokan azért maradtak itthon, mert hittek az amerikai ígéretekben, hogy megmarad a demokrácia Magyarországon és rövid határidőn belül kivonulnak a szovjet csapatok. Apám mindig mondogatta: már csak két hét. A két hétből negyvenöt év megszállás maradt, a szuverenitás elvesztése. Mi tartoztunk tehát az itthon maradó többséghez és az iskolákban váltunk X-esekké, akiket nem javasoltak továbbtanulásra, sem egyetemre, sem jó állásra. Ez a világ eltartott az 1970-es évek közepéig. Valamennyire működött a kádári mondás: „aki nincs ellenünk, az velünk van!”
Emberveszteség
Magyarország milliónyi emberveszteséget szenvedett a II. világháborúban A hősi halált halt katonák, a holokauszt több százezer áldozata, Budapest ostromának civil áldozatai, a Szovjetunióba, a GULAG zárt halál- és munkatáboraiba elhurcolt politikai foglyok, a málenkij robot, a hadifogságba esett honvédek… 800 ezer magyarból csak 500 ezren tértek vissza hazájukba. Ehhez járult az első menekülési hullám az 1945 és 1947 közötti időszakban, az a bizonyos 250 ezer emigráns – komcsi elnevezéssel: a disszidensek.
Ez nem volt ok nélküli, ugyanis a kommunista párt az első percektől kezdve magához ragadta 1945-ben a belügyi és a honvédelmi tárcát. Egymás után születtek a halálos ítéletek a népbírósági, majd koncepciós perekben, amelyekben nem minden elítélt volt háborús bűnös. A szovjet világ – Fehérváry István volt politikai rabtól kölcsönözve – eljött Magyarországra. A kutatások szerint 1945-től 1962-ig (dr. Susa Éva–Molnos Mária: Kegyelet és végtisztesség) 1106 embert végeztek ki, ugyanakkor a kommunizmus áldozatai közül több tízezren kerültek börtönbe vagy internáló táborokba.
Innen érthető, hogy miért menekültek el ennyien az otthonukból, Magyarországról. Tehát ismétlem: sokan leegyszerűsítik ezt és a stigmatizáció jegyében megpróbálják a ’45-ösöket összemosni a nyilasokkal, miközben a háborús bűnösökön túl épp a csúcsértelmiség színe-java kényszerült elhagyni a szülőföldet. Az emigránsok között ott találjuk a koncentrációs táborok túlélőit ugyanúgy, mint az arisztokráciát, a magyar földbirtokos réteg és a gyáripar jelentős képviselőit. Az elcsatolt területekről menekülők aránya is jelentős – Erdély, Felvidék vagy a Délvidék a mai napig sem tudta ezt az emberveszteséget kiheverni.
Az ’56-osok
A második nagy menekülési hullám az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésével, a szovjet hadsereg újbóli bevonulásával, a kádári megtorlással folytatódott. Olykor felnézek a szobám falán függő Makovecz Imre-grafikára – és visszatérnek a gyerekkori emlékek, a szögesdróttal körbevett ország és a menekülő emberek gyerekekkel át a határon –, amelyre a művész ezt írta fekete puha ceruzával: „1956. – 60 ezer ember menekült át a határon. Magyarországról földút vezet mocsáron át Andau felé.” Makovecz szoborcsoportot tervezett Osli községben egy, a több méter magas szögesdrótot tartó oszlopokkal és menekülő emberekkel, a hátukon célkereszttel. Ez a látvány, ez az üzenet mindent elmond. Ha emlékezni akarok „a Vasfüggöny országára” és véletlenül elgyengülök, hogy néha emberarcú is volt a „gulyáskommunizmus”, akkor erre a Makovecz-képre nézek. Sajnos a szoborcsoport terve nem valósult meg, talán a nagy magyar építész idő előtti halála miatt.
Visszatérve a második menekülthullámra. Ekkor, 1956 után több mint 200 ezer magyar állampolgárral lettünk kevesebben. Nagyon sok egyetemista, fiatal hagyta el az országot a forradalomban való részvételük miatt.
Sopronból szinte az egész erdészeti–bányaipari egyetem tanárai és hallgatói menekültek el Nyugatra: később a szakmájukban telepedtek le Kanadában, ahol megalapították a British Columbia Egyetem Erdészeti Karának Soproni Osztályát. Ebből a példából is látszik, hogy mennyi értékes ember hagyta el a hazáját.
Fásult beletörődés és menekülés
Az tény, hogy az 1956. november 4-e utáni véres leszámolás nemcsak hónapokig, de évekig fásultságba taszította az országot. Aki maradt, az bezárkózott vagy alámerült; mások csaholtak az újjá öltözött kommunista hatalomnak. Az osztályunk fele – Köbölkút utcai Általános Iskola – szüleivel együtt nyugatra menekült. Novembertől 1957. március végéig menekülési, disszidálási lázban égett szinte mindenki. Mi ’56. december 6-án, Mikulás napján indultunk el négyen gyerekek, édesapámmal. A terv az volt, hogy átvisz bennünket Ausztriába a rokonokhoz, ő visszajön és hozza utánunk édesanyámat a húgommal. Hajnalban indultunk a Gellért-hegyről. Ropogott cipőnk alatt a hó. Kegyetlen hideg volt, fáztunk. A Móricz Zsigmond körtéren még mindig kilőtt szovjet tankok, harckocsik, lövegek, a Ketter vendéglő és más házak romjai a Bartók Béla utat teljesen beterítették. Akkor még se villamos, se busz nem járt. A Petőfi hídon pislákolt néhány lámpa, a hó világított. A Ferenc körúttól a Kilián laktanyán, a Corvin közön át a József körútig szétbombázott épületek végig, lógtak a semmibe az emeletek, a lépcsőházak, az utakon végig házak törmelékei, felborított villamosok, teherautók. A sötét utakon botorkáltunk keresztül. A Rákóczi úton sem volt jobb a helyzet: végig betört ablakkal az üzletek, az úttestre kidőlt kapuk, tetőcserepek, vasbetonok.
Ezen az útvonalon nemcsak mi meneteltünk. Sok család gyerekekkel, fiatalok, párok, egyedül bandukoló emberek igyekeztek sietve a Keleti pályaudvarhoz. Csak néhány hete csendesedtek el a harcok, egy-egy utcasarkon szovjet harckocsik, pufajkás géppisztolyosok figyelték a főutak közepén gyalogló, hátizsákos embereket. Alig vártam, hogy elérjünk a Keleti pályaudvarig, ahonnan indult a vonat Mosonmagyaróvárig. Hajnali fél öttől három órát gyalogoltunk, lefagyott a talpam, megdermedt a kezem. Leheletünk a pirkadatban is jól látszott. Az utolsó percben érkeztünk, mert reggel nyolckor indult a vonat. Mire megérkeztünk a hosszú, egymásba kapcsolódó kocsisor zsúfolásig megtelt izgatott emberekkel. A lehúzott vonat ablakok előtt hozzátartozók búcsúztak, integettek szeretteiknek. Apám közben a magas lépcsőkön feltuszkolta először a lányokat, majd engem. De csak a peronig jutottunk, szinte egymásnak préselve szorongtunk, amikor elhangzott a sípszó a vasutas szájából: indulás! A gőzmozdony füstölve, kerekei szuszogva megmozdultak a remélt szabadság irányába.
Végig szorosan álltunk, egészen Győrig. Cigarettafüstben, gőzös leheletben valamennyire átmelegedtem, de tizenhárom évesen nem bírtam a dunsztos, büdös levegőt. De bírni kellett. Győrig öt órát utaztunk, minden állomáson megálltunk, mire begurultunk a győri pályaudvarra. Sokan leszálltak, félig kiürült a vonat. Végre kaptunk helyet az egyik utasfülkében, a jó öreg fapadokon. Összehúzódtunk, a fűtetlen kocsiban kicsit melegünk is lett. Mohón ettük a hazulról hozott hagymás-zsíros kenyeret. Kinéztem a koszos vonatablakon, egy nagy órára emlékszem, amely 13 órát mutatott. A peronon rendőrök és pufajkába öltözött, piros-fehér-zöld karszalagos emberek igazoltattak. A vonat csak nem akart elindulni, apám nem látszott idegesnek, de közben mondta nekünk, hogy ha bárki kérdezi, a rokonokhoz megyünk Mosonmagyaróvárra.
„Gyerekkel vagyok”
Jegyeket kérem – riadtam fel a jegyszedő hangjára –, és elindult a vonat, 14 órát mutatott. Kiderült: két vasúti kocsit lekapcsoltak, ezért álltunk. A harminc kilométert csaknem egy órán át döcögtük végig, mire beértünk Mosonmagyaróvárra. Kinéztünk az ablakon és megdermedtünk. Öt szovjet tank irányította ágyúcsöveit az érkező vonatra. Mindenki leszállt, még mindig voltunk vagy kétszázan. Arra gondoltunk, hogy itt ért véget az utunk. Nem így történt. Apámat egy viharkabátban öltözött férfi várta – később tudtam meg, egy mérnökkollégája –, aki bevitt minket egy parasztházba a Lajta folyó partján. A konyhában egy kisebb csoport, nők és férfiak a konyhaasztalra kiterített térképet elemezték, hol lehet átmenni a nyugati határon. Egy idősebb, viharkabátos, bajszos parasztember magyarázta, hogy mit kell tenni, ha feltűnnek a szovjet katonák vagy a pufajkás határőrök. Mindjárt apámnak szegezték a kérdést: jönnek az első csoporttal? Este nyolckor indulunk. Rövid volt a válasz: nem. Inkább reggel körbenézek a határhoz tartozó gyárunknál. Gyerekekkel vagyok – mondta édesapám –, a holnap esti második csoporttal mennénk.
Azt az éjszakát sohasem felejtem el. Az alagsorban, a gabonatárolóban kaptunk helyet. Ágynemű nem volt, takarónk sem. A metsző hideget csak a vastag szövetkabátom és a meleg gojzerem fogta fel. Tutyi, a nővérem a lányokkal egy lovaskocsiban feküdtek le, némi lópokróccal közösen összebújva. Apám a felhalmozott kukoricákra feküdt, nekem a korpa jutott egy elkerített sarokban. Legalább az melegített alulról. Óránként felriadtam a közvetlen mellettünk folyó Lajta csobogására és a deszkák résein beszűrődő holdfényre. Alig vártam a reggelt. Apám biciklire pattant és elkerekezett abba a határmenti gyárba, amely a rómaifürdői Mezőgazdasági és Szállítóberendezések Gyárának melléküzemága volt. Ott már szovjet katonák állomásoztak. Beengedték, mert a személyi igazolványában ott szerepelt a munkahelye. Egy másik mérnök kollégája beszámolt, hogy a ruszkik most már lőnek arra, akit meglátnak a zöld határon átszökni. Amikor visszajött, csak annyit mondott nekünk: nem megyünk, mert veszélyes, mindenkire lőnek. Nem kockáztathatom az életeteket. Hát ez volt a mi nagy disszidálási kísérletünk! Hányan és hányan vallottak így kudarcot.
Aknazár
Hogy ez mennyire komoly volt, igazolta az a hír is, hogy nővérem gordonkaművész barátját, U. Tamást két héttel később az osztrák–magyar határon combon lőtték. Elfogták és kórházba szállították. Később éveket kapott. A megtorlástól való félelem átjárta az országot. Két hét szabadság után ismét rabnemzet lettünk. A vasfüggöny, a Nyugattól való elzárkózás ismét fontos szerepet kapott az ötvenhatos forradalom leverése után. A tömeges kivándorlás megakadályozására a Kádár-kormány elrendelte a nyugati aknamező újratelepítését. A határzárat kétsoros, betonoszlopokra szerelt tüskés drótkerítéssel, háromsoros dróthengerrel, teljes hosszában gyalogsági aknazárral kezdték kiépíteni, amelyet 1957. június végéig be is fejeztek. Újjászervezték a fegyveres erőket, a határőrség a Belügyminisztériumhoz került, a belügyminiszter a hírhedt, keményvonalas Biszku Béla lett. Az aknamezőt 1965-től fokozatosan felváltotta az elektromos jelzőrendszer. De a gyilkos lőparancs, az elektromos szögesdrót 1989-ig érvényben maradt.
A kommunista diktatúrák természete mindenhol a világon a demokratikus államoktól való elzártság, bármi áron. A magyar példa is igazolja, hogy a bolsevista, kommunista diktatúrát nem lehet megreformálni. Nagy Imrének sem sikerült. A reformkommunista törekvés csak álca, mert egy idő után mindig visszakerülnek az eredeti célhoz, az erőszakhoz.
Vezető kép: Vas megye, 1956. Határőrök az osztrák határ mentén. MTI Fotó: Komlós Tibor
Bubu
2023-11-23 at 19:47
A legaktívabb a kép jobb oldalán álló pribék lehetett, rögtön 3 ujjal jelentkezett hazánkat megnyomorítani.
Nagy az Isten állatkertje.
Yves Hazai
2023-11-23 at 17:09
Mindettől függetlenül most nem Stefkaról kellene vitázni, hanem örülni annak, hogy végre viszonylag átfogóan került leírásra rengeteg fontos tény abból az embertelen mennyiségű bűnből és mocsokból, amelyen át kellett mennünk. Nem hagyandó figyelmen kívül az, ami ma számunkra mindennél fontosabb; aki ép elmével él és akar is gondolkodni, legalább sejtheti a leirtakból, miféle irányba, milyen szemét életre akarnak bennünket kényszeríteni gyurcsány-féle ellenségeink, a nemzetgyilkos, ócska, szar gyülevészhad mindazokkala karöltve, akik ezt a selejtes, unintelligens, példátlanul rohadt, gonosz, becstelen bűnöző, hazaáruló bandát követik ahelyett, hogy leköpnék őket. Bár értelmes ember ezekre még a köpetét is sajnálja.
Római jogász
2023-11-23 at 14:33
Dr. Belák Ferenc2023-11-23 at 14:18
Sajnos uram, most is a proli van többségében, főleg Budapesten.
Egyébként Budapesten a “”””forradalmat”””” (helyesen: össznemzeti népfelkelés) – annak fegyveres részét egészen biztosan – a pesti prolik csinálták.
Ezt nem tudta a vérproli Kádár megbocsájtani.
Nem tudott megbocsájtani az “övéinek”.
Ezért volt annyi kivégzés.
Beleverte a proli orrát úgymond a saját szarába!
A bosszú mindig, minden eszménél/vallásnál a legrettenetesebb az elhajlókkal, renegátokkal szemben volt.
Ez történt 56 után is.
És ez a prolimentalitás – pont úgy, mint a csótány – mindent, de tényleg szó szerint: MINDENT!!! – túlél.
És a jelek szerint örökké él.
Elpusztíthatatlan.
Dr. Belák Ferenc
2023-11-23 at 14:18
Mérhetetlen a bűne ennek a rohadt komcsi csürhének, mely tönkre tette az országot. Persze, hogy megszállás alatt voltunk, de azért lehetett volna “emberségesen” kiszolgálni a hódítókat. A proli csürhe – melynek a fiai, lányai a DK-ban, Momentumban ágaskodnak – túllihegte a ruszki követelményeket. Ránézve a mellékelt képeken látható ávós pribékek pofájára az embernek ökölbe szorul a keze és legszívesebben bosszúért kiáltana. A jelenlegi rohadt proli csürhe még most sem fogja fel, hogy mennyire jogos volt az 56-os forradalom és szabadságharc. Azt sem fogják fel, miért gyűlölik őket a jó érzésű magyarok. Ennek a csürhének nem lehet és nem is szabad megbocsájtani.
Orientál
2023-11-23 at 12:54
Gyilkoltató hazaáruló kádár a kormányt is elárulta amit Nagy Imre vezetett. Sajnos ilyen utódai vannak mint a politikai szélhámos Gyurcsány aki még az eu-s illetékeseket is átkxrta és miniszterelnöksége alatt mszp-sei az szdsz-esekkel együtt 167milliárd akkori forintot loptak el a 4-es metró milliárdjaiból amiből közel 60milliárd forint az eu-s támogatás volt ez az eu-s lopások nagyságát tekintve a legnagyobb összegű eu-s pénzlopások közül a dobogós helyen van.
Puncius Pinatus
2023-11-23 at 11:16
A hazai “ellenzéket” = ellenséget is szükségszerű lenne határok köré szorítani, elaknásítani, hogy messzire ne mehessenek, ne jussanak!
Hesslerezredes
2023-11-23 at 10:57
Nehéz ítéletet alkotni egy korszak fölött.
Egy olyan korszak fölött, amely egy megszállt és nulla mozgásterű országban zajlott.
Merthogy Magyarország kőkemény megszállás alatt volt 1991-ig.
Szovjet megszállás alatt.
Egy modernkori “hódoltság” alatt.
A hódoltságnak meg mindig kellenek helytartók és kiszolgálók.
A kérdés az, hogy ezek a helytartók és kiszolgálók tették-e terhesebbé a megszállást vagy semlegesek voltak esetleg igyekeztek valamelyest könnyíteni a hódoltatottak helyzetén???
Kádár János helytartó hatalma kezdetén még nehezebbé tette az országlakosok helyzetét. Aztán a hatvanas években már inkább semleges volt míg a hetvenes évektől halványan bár, de igyekezett valamelyest könnyíteni a meghódított népesség helyzetén.
Az a baj, hogy Kádár egy primitív, műveletlen, korlátolt PROLI volt.
Belőle a nemzeti érzés egészen egyszerűen hiányzott.
Ezt a fogalmat nem ismerte és amikor halványan megvillant (volna) nála ez a tényező, akkor is ez csak felvett póz volt részéről (szóltak nekik értelmesebb kiszolgálók, hogy ilyet is kéne legalább felmutatni).
Ő tényleg egy internacionalista kommunista volt – aki fel sem fogta, hogy rajta kívül az összes többi komunista vezető a többi szocialista országban amúgy kőkemény nacionalista.
És Kádárt a magyarországi kozmopolita zsidóság tartotta/tartatta hatalomban, amely a “vészkorszakot” a magyar nemzeti érzéssel kötötte össze és azt okolta a vészkorszakért, ezért rettegett minden “magyar” megmozdulástól mégha az csak bágyadt patriótizmusként is jelentkezett (erre jó példa, hogy amikor Oláh István vezérezredes, vezérkari főnök javaslatára bevezették a nemzeti ünnepeken a történelmi zászlók bevitelét, akkor a kommunista zsidók Aczél Györggyel az élen őrjöngtek, hogy itt nálunk újra tombol a nácizmus és fasizmus – annyi becsület érdekes módon volt Kádárban, hogy megvédte Oláht, megjegyzem a szovjetek sem kifogásolták, sőt nagyra tartották Oláh Istvánt, mint magyar hazafit).
Szóval nehéz értékítéletet mondani egy megszállt ország helyzetéről az abban tevékenykedőkről, főleg utólag.
Királytigris
2023-11-23 at 10:23
“A reformkommunista törekvés csak álca, mert egy idő után mindig visszakerülnek az eredeti célhoz, az erőszakhoz.”
Erre született a mondás, hogy kommunista kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna.
Ez a mondás mára már egy kis korrekcióra szorul, ami így szól: Sorosi sameszes kutyából soha nem lesz hazafias, demokratikus szalonna.
DörrögZuldán
2023-11-23 at 10:00
A nagyapámat B-listázták, mert a Pénzügyminisztériumban dolgozott a háború előtt. Munkája nem volt, a könyvtárban ücsörgött napi 8 órát (szinte semmijük nem maradt, mert a derék prolik még a parkettát is felszedték a lakásukból, amikor a ruszkik elől elmenekültek és az autót meg elkérte a nagyapám egyik barátja, egy német tiszt, még az ostrom előtt; azóta se a kocsit, se a tisztet nem látta senki a családból), eladta az arany zsebóráját, abból adott mindig pénzt a nagyanyámnak, aki azt játszotta, hogy nem tud semmiről.
nemzeti
2023-11-23 at 09:37
Csak annyit,hogy legkönnyebb volt menekülés a jobb
életért. 20 %tényleg bajba került volna. A többi aligha.
Az ország felépítését,a TSZ-ek létrehozását és
az ottani munkát viszont a bölcsebb,átlátóbb talán
szegényebb, hazaszeretőbb többség vállalta.
Na persze sokan a befekvést is vállalták.
csakafidesz
2023-11-23 at 09:27
A többség már november elsejéig elmenekült. Aki az ötvenes években nagyon kényelmetlenül érezte magát és háromnál tovább tudott számolni az látta, hogy az oroszok nemcsak jönnek, de már itt is vannak, és a “szabadság” a határon néhány napig fog tartani. Amikor megnyitották a határt 1989-ben az NDK-sok között két nappal később egy keletnémet Trabantos megkérdezte tőlem, hogy nyitva van-e még a határ? Mondtam neki, hogy ha menni akar, menjen rögtön. Semmire sincsen garancia.
nemzeti
2023-11-23 at 09:13
Én ehhez nem szólok hozzá.
Már 56-ban láttam,hallottam.