Az angolok nem találják a kijáratot!

David Cameron egykori angol miniszterelnök – összekeverve a politikai játékteret és a valóságot – állítólag pizzázás közben, néhány egyéb okosjózsi társaságában találta ki, hogy politikai helyzete megerősítése érdekében népszavazást rendez az Egyesült Királyság európai uniós tagságáról. Minősítetten hülye ötlet volt.

Cameronék ugyanis abból indultak ki, hogy ezt a szavazást bizonyosan megnyerik, és ebből kiindulva mindenféle egyéb rendezkedésre nyernek politikai lehetőséget. Az a gondolat nem merült fel bennük, hogy el is bukhatják a dolgot. Hiába igaz az, hogy Cameron helyesen gondolta valószínűleg, hogy az ezer irányból szorongatott kormányának felhatalmazásbővítésre van szüksége, elfelejtkezett arról, hogy a választópolgárok szavazáskor sem a szavazatuk politikai, sem a gyakorlati következményével nem szoktak számolni. A valósággal meg különösen nem.

Cameron, aki egyébként kifejezetten üdítő színfolt volt az európai porondon a sok szürke és tehetségtelen senki között, belebukott a saját okosságába, a szerencsétlen szigetország meg kapott egy tökéletesen alkalmatlan, felkészületlen lúzert, aki Anglia maradék méltóságát is eltékozolta az elmúlt időszakban. Theresa May azért miniszterelnök még, mert az eljelentéktelenedő konzervatívok egyetlen olyan vezetőt sem tudnak felmutatni, aki a helyére állhatna. May belehajszolta a Konzervatív pártot egy olyan előrehozott általános választásba, amelyen az elvesztette a parlamenti többségét, ami megvolt neki előtte, vagyis pontosan azzal a módszerrel akart politikai tőkét szerezni, amivel már Cameronnak sem sikerült.

Az elmúlt két évben az Egyesült Királyság politikai, gazdasági és társadalmi széthullása felgyorsult, a megvalósuló Brexittel egyidejűleg gyakorlatilag be is lehetett volna jelenteni a megszűnését. Legfőképpen azért, mert például a skót politikai elit – a nemzeti önrendelkezés örve alatt – a legprimitívebb, legszűklátókörűbb hatalmi politikát folytatja. Ezek az emberek egyszerűen rövid távon egy gazdag ország kizárólagos vezetői akarnak lenni most, attól függetlenül, hogy közép- és hosszú távon az Egyesült Királyság eljelentéktelenedése, megszűnése milyen hatást gyakorol az európai és a világpolitikára. Ezekben a körökben meg már régen nem foglalkoznak azzal, hogy a következő választások után mi lesz a következménye egy aktuálisan jó ötletnek tűnő döntésüknek. Persze ez maradéktalanul jellemző a „brit birodalom” teljes elitjére is.

Nincs ember, aki fel tudta volna mérni három évvel ezelőtt, hogy milyen problémákat okoz majd a Brexit levezénylése. Az kiderült, hogy az angol kormány nem alkalmas a feladatra, és természetesen semmiféle támogatásra nem számíthat a politikai ellenfeleitől. Akkor sem, ha ennek a támogatásnak a hiánya rendkívül káros és veszélyes a szigetországra. A döntés ellenzői az érvényes választói akaratnyilvánítás ellenére sem akarták a döntést végrehajtani. A brüsszeli politikai elit pedig meg sem próbált nagyvonalúnak látszani; alig leplezték, hogy az Egyesült Királyság szétesésére játszanak, arra, hogy egy Skócia és esetleg Wales nélküli Anglia fog majd kuncsorogni náluk, hogy újra beléphessen az EU-ba. A németeknek és a franciáknak nem fáj az erős európai hatalomként funkcionáló Egyesült Királyság eltűnése, sőt, azt hiszik, hogy ettől az ő hatalmuk csak nő. Azt, hogy ettől Európa súlya tovább csökken a világpolitikában, észre sem veszik, mert Merkel és Macron már valószínűleg a saját ablakán sem lát ki, és a saját mellékhelyiségébe jár csak be tanulmányozni a valóság számára még fontos, apró szeletét.

Azzal, hogy a brit alsóház nem fogadta el a Brexit-megállapodást, megbuktatta a miniszterelnököt remélhetőleg, hiszen gyakorlatilag közveszélyt jelent Európában, hogy a brit miniszterelnök ennyire alkalmatlan. De egyúttal azt is kimondta, hogy a konszenzusos Brexit lehetetlen. A folyamat gazdaságilag, jogilag, politikailag egyaránt levezényelhetetlen, és szükségszerűen fog káoszba fulladni. Az érdekek kibékíthetetlensége, a feloldhatatlan jogi ellentmondások, az Egyesült Királyság széthúzó politikai elitjének alkalmatlansága, a gyakorlatilag végtelen sok szereplő egyszerre teszi lehetetlenné, hogy értelmes megoldás szülessen, ami többségi támogatásra számíthat.

Mondjuk a szakértők – meg akiket nem vakított el az ideológia vagy a közvetlen önérdek – pontosan előrejelezték ezt. Egyelőre nemcsak az nem jósolható meg, hogy a brit kormány most mit fog csinálni, hanem az sem mérhető fel, hogy milyen alternatívákat mérlegel vagy mérlegelhet egyáltalán. A „hard” Brexit politikai öngyilkosság, meg gazdasági is természetesen. Tárgyalni már nem érdemes velük, mert a kormányzat politikai támogatása elfogyott. Egy új miniszterelnök is csak ugyanezekkel a problémákkal nézne szembe, ugyanezekkel a csekély esélyekkel.

London, 2018. december 19. A Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépését, azaz a brexitet ellenző tüntetők egyike a londoni parlament előtt 2018. december 19-én. MTI/AP/Tim Ireland

Lehetne menekülni egy új népszavazás irányába, ki lehetne mondani, hogy a Brexit eleve hülyeség volt, az uniót kellett volna megreformálni és nem egy lehetetlen gazdasági és jogi vállalkozásba belevágni. Vagyis ki kellene jelentenie Angliának, hogy az elmúlt időszak tévedés volt, mégis maradunk, bocs. És persze minden marad a régiben. De ezt csak egy új európai vezetéssel lehetne letárgyalni, mert a jelenlegi, amely tehetségtelen, de minősített politikusbűnözőkből áll, nem fog törődni a saját érdekein túl semmivel. Akkor pedig nyárig el kell húzni a dolgot. De ennek sincs sok esélye.

A gazdaság és a politika olyan komplex rendszerré vált már majdnem száz éve, hogy egy ország leválasztása az európai rendszerről – a fizikai kapcsolatok változatlansága mellett is – még az alapok változatlanul hagyása mellett sem lehetséges. A jogi változások olyan gazdasági károkat okoznak, amelyek felérnek egy háború pusztításával. Ennek a helyzetnek a kezeléséhez egy nagy formátumú politikus kellene, aki meg tudja szerezni az országa támogatását a politikájához, bármi legyen is az. De a modern politika többszörösen kizárja az ilyen személyiségek érvényesülését, a modern politikában az ellenfelek pedig soha nem állnak be egymás mellé, bármennyire nyilvánvalóan szükséges is lenne az országuk érdekében.

Az Egyesült Királyság már úgyis egy undorító szélsőliberális, hagyománytagadó förmedvénnyé vált, az őslakosság majd most fog ennek a változásnak az igazi arcával szembesülni. Az a gazdagság tűnik majd tova a politikai és gazdasági bizonytalansággal egyre nagyobb eséllyel, amely eddig eltakarta ezt a romlást.

„Isten hozzád, Anglia!”