Az eltérített szerelem

Énekes Márk és Celeb Edina egymás oldalán találták meg a boldogságot! Színész Ervinre rátalált a szerelem Színész Alexandrával! Sportoló Dániel álompárt alkot sportoló szerelmével! Énekes Pál megmutatta új párját! És a bulvársajtó ilyen szalagcímekkel ünnepel, hiszen a szerelem a jelenkor legfontosabb dolga, a mindenható érték, a cél, amiért mindenkinek élnie kellene. Arról pedig alig-alig esik szó, hogy minden ilyen sztori mögött otthagyott gyerekek vannak, akik attól fogva jelentős részben apa, illetve néhány esetben anya nélkül kényszerülnek felnőni, és ezt a sérülést viszik magukkal a felnőtt életükre is. Ezek a gyereksorsok az árai annak, hogy a felnőttek szabadon és tetszőleges számú alkalommal lehessenek szerelmesek, hiszen annál ugye nincs fontosabb. De ha a szerelemnek múlnia kell, akkor mi lehet az, amikor élethosszig tart a házasság?

A bulvársajtó örökös szerelemünneplése csak a jéghegy csúcsa. A popiparban körülbelül minden negyedik dal szól nem a szerelemről, szerelmi szenvedésről vagy magányról, ami persze érthető, hiszen a régmúlt idők verseinek jelentős részét is ez a téma húzta elő a költőkből. A dalszöveg és videoklip kombó, illetve a kortárs zene identitásképző hatása azonban messze komolyabb tényező az uralkodó értékrendben, mint a technológiai korszak előtti idők verseskötetei. A romantikus filmek, illetve a fősodorbeli filmek kötelező romantikus történetszálai ezzel egyidőben üdvtörténeti megigazulássá emelték a folyamatos rózsaszínködös lángolást, ahol mindig egy érzelemdús, izgalmas kaland áll a középpontban, és a történet kicsúcsosodása az egymásra találás.

Arról nem nagyon ad eligazítást a kortárs tömegkultúra, hogy mi történik, minek kéne történnie a férfi és a nő közt az egymásra találás utáni évtizedekben. Csak az egymásra találás napjai, hetei vannak kiemelve.

A szerelem olyan körítést kapott, hogy már nagyjából kívül esik a megbírálható dolgok körén, univerzális szentséggé emelték fel. Ha valaki szerelmes, akkor ott nincs pardon, egy másik szférába lépett be, és minden, amit ezzel kapcsolatban tesz, az bírálhatatlan, azt körülveszi valamiféle szentség. Love is love. Aki ebbe beleköt, az csak egy érzéketlen, esetleg irigy gonosztevő lehet.

Most, amikor a „love is love” korszellem hangos hirdetésébe beszálltak a nagyvállalatok is, már egy újabb, ismert gellert kapott a történet, de ide el kellett jutni, ennek meg kellett ágyaznia a folyamatnak. A lángoló, romantikus egymásra találásokról most már egyre jobban eltolódik a hangsúly az alkalmi szex, vagyis az egyéni ösztönök azonnali és teljes kiélése felé. Egyre inkább ennek a beteljesülését mutatják be üdvözítő célként, megigazulásként.

Az üdvözülés helye eredetileg Krisztus volt, onnan kellett átalakítani a dolgok menetét. Az értelmet, aztán az érzelmeket, végül már az ösztönöket léptették a helyébe.

A forradalom mindig tovább megy (kép forrása: dc.com)

Először, a felvilágosodással kezdődően az Értelmet emelték Krisztus helyére megváltóként, ami a francia forradalom éveiben komolyabb hátszelet kapott, és a társadalom akkor meginduló deszakralizációjának alapja lett. A klasszicizmus észközpontúságával összekötött istennélküliség azonban hamar hiány okozott az emberek lelkében, megágyazva a romantikának, ahol az érzelmek léptek Isten helyébe. Ezek az érzelmek lettek a nemzet iránti túlfűtöttség, vagyis a nacionalizmus és sovinizmus táplálói is. Máig főleg ebben a két suta istenpótlékban, vagyis az emberi értelemben és az emberi érzelmekben keresnek valamiféle egyénre szabott kapaszkodót, hiteles sarokkövet mindazok, akik ezt nem Krisztusnál keresik. Itt van azonban a nyakunkon az ösztönök kiélésének a kanonizálása. Már nem Hollywood romantikus vígjátékai diktálják a szerelem mindenhatóságát, hanem a Netflix mossa a gyerekek és a felnőttek agyát az ösztönök gyors kiélésére, legyen annak a keretezése heteroszexuális vagy egyre inkább homoszexuális, vagy már azt is meghaladó LMBTQ+ betű.

„Állatok, zöldségek vagy ásványok, nekem mindegy. Akármit megteszek akárkivel!”

– ahogy a perverz anglikán püspök sorolta a lehetséges szexuális partnereit, előrevetítve a jövőt a ‘80-as években készült Fekete Vipera sorozatban.

Mi az, aminek múlnia kell?

A szerelem, amit a fősodrú kultúrában és művészetben istenítenek – ahogy már szó volt róla –, az egymásra találás izgalmas mozzanata. Ahogy Krúdy Tamás kiváló cikkében olvasható, az emberek a szerelembe szerelmesek; abba az érzésbe, ami droghoz hasonló hatású, amikor az emberen úrrá lesz a gerjedelem.

„Ilyenkor szoktak abszolút megalapozottnak tűnő házasságok felborulni, mert az egyik fél úgy érzi, ha ő ilyen érzelmekre képes, akkor eddig hazugságban élt”

– írja Krúdy, megemlítve, hogy a megcsalás az egyik legnépszerűbb válóok. Ugyanebben a cikkben említ egy házaspárt, akik szenvedve végigküszködték azt az egy évet, amíg egyikük szerelmes volt egy harmadik félbe. Nem bontotta fel ugyanis a házasságot az, aki felgerjedve kifelé kacsintgatott, hanem mindketten felmérték, hogy egy életre szóló esküvel megkötött szövetség nagyobb súlyú a mulandó testi élménynél.

„Mert a nagyon jó hír az, hogy egy ilyen nem kívánt szerelemnek egy, vagy maximum másfél éven belül vége van.”

Az ezért a gerjedelemért felelős anyag, a fenil-etil-amin (PEA) nevű természetes amfetamin termelődése ugyanis egy-másfél év után leáll az agyban, és elmúlnak a tünetei. „A szerelemnek múlnia kell, akkor is, ha égig emel” – ahogy a popipar fogalmaz. Ilyenkor elmúlik ez a varázs is, és az ember vagy szembesül vele, mekkora hülyeség volt valami sokkal komolyabbat beáldozni érte egy–másfél évvel korábban, vagy keres egy újabb ilyen varázst, és ezzel a saját készítésű amfetaminnal újra és újra bedrogozva éli az életét néhány hónapos, egyéves ciklusokban másvalakivel. Ez a „bedrogozott” állapot az, amit a fősodratú kultúra a mindenható szerelemként ünnepel.

Ennek az anyagnak a hatását ünnepli szerelemként a kortárs média és kultúra. (kép forrása: wikimedia.org)

Valójában azonban az örökös gerjedelmet és a testi kielégülést emelték üdvtörténeti megigazulássá, nem a szerelmet.

Ehhez persze szükség volt a szerelem fogalmának a lebontására. Az eltérítendő fogalom kézenfekvő volt, hiszen a valódi szerelem is ilyen gerjedelemmel indul, csak azután is megmarad, hogy a hormonok lecsitultak. Amikor egy házasságban évek múltán azt érzi az ember, hogy egyre jobban szereti a társát, az a szerelem, csak ezt nehezebb látványosan megfilmesíteni. Ezt persze sokszor nehéz megtalálni, de addig is senki nem tart pisztolyt az ember fejéhez, hogy olyan örök esküt tegyen, amit valójában nem gondol komolyan.

Miközben a mindenható szerelmet ünnepli a korszellem, viselkedési normává tette az esküszegést.

A valódi szerelmen alapuló házasságot nem szabad kidobni az ablakon azért a felajzottságért, ami úgyis elmúlik hamarosan. Pláne nem szabad kidobni, ha ennek kiskorú gyerekek lesznek a kárvallottjai. Mert kár áltatnia magát az embernek, még a legbékésebben véghezvitt válás és a váltott nevelés is tartós kárt okoz a gyerekekben. Az elvált szülők gyerekeinek nagyon gyakran jelentkeznek felnőttkorban kötődési problémái. Ugyanez igaz azokra a gyerekekre is, akik akár teljes családban és anyagi biztonságban nőnek fel, ám érzelmileg elhanyagolják őket a szüleik.

Egyre kevesebbek kiváltsága a biztonságos kötődés. Ők mondhatják el magukról, hogy érzelmileg stabilak, harmonikus párkapcsolatban élnek, de ha nem, akkor elviselik a magányt is, nem okoz gondot nekik megbízni másokban, sem az, ha mások rájuk támaszkodnak. Az önmagát értéktelennek érző és a partnerére túlzottan rácsimpaszkodó, az önmagát a partnerénél értékesebbnek érző és a szoros kapcsolatot elutasító, illetve a szoros kapcsolatra vágyó, de abba végletes bizalmatlanság miatt belemenni félő ember egyaránt kötődési problémákkal küzd, amelyeket rendszerint gyerekkorban szedett össze. Az öngerjesztő folyamatban pedig az ilyen, bizonytalan kötődésű emberek jó eséllyel megismétlik a kudarcos párkapcsolatokat, újabb gyerekeket kárhoztatva hasonló sorsra.

Amikor keressük, hogy honnan ez a sok szerencsétlen, antidepresszánsokon, altatókon élő, magányos meg kiállhatatlan ember a társadalomban, akkor a megfejtés közelebb van, mint hinnénk. Szüleink tették őket ilyenné. A gyerekeinket pedig mi tesszük ilyenné most.

A végtelen szerelemünneplésnél sokkal fontosabb lenne ezt rendbe tenni.