Száz éves lenne a magyar futball első százszoros válogatottja, Bozsik József
Alapembere volt az Aranycsapatnak, olimpiai bajnok és Európa Kupa-győztes, részt vett az ezüstéremmel záruló 1954-es világbajnokságon. Fénykorában a világ legjobb fedezete volt, edzőként azonban nem tudott kiteljesedni, s drámaian fiatalon hagyott itt bennünket a magyar labdarúgás történetének első százszoros válogatottja, a Bp. Honvéd legendája, Bozsik József, vagy ahogyan a futballpályán emlegetik, a Cucu. Századik születésnapján előtte tisztelgünk.
Kevéssel a trianoni katasztrófa után, 1925. november 28-án született Kispesten. A híres kispesti pálya tőszomszédságában lévő, de közigazgatásilag Pestszentlőrinchez tartozó Liptáktelepen nőtt fel, amely sajátos környék volt. A Lipták Pál által birtokolt – és róla is elnevezett – terület az ország egyik legelső martinacélgyárának és hengerdéjének otthona volt. Mellette persze lakások is álltak itt, a szomszédos Állami-telepen pedig az egykori vagonlakók, vagyis a trianoni gyalázat után az elszakított részekről magyarságuk miatt elüldözött családok jutottak lakhatáshoz.
A szegénység és kilátástalanság jellemezte az itt élők hétköznapjait, amelyben a gyermekek számára a legfőbb örömforrás a rongylabda volt. Az amúgy sem hatalmas Liptáktelepen szinte egymás tőszomszédságában élt a Purczeld- és a Bozsik-család. A gyermekek itt is egész nap a rongylabdát kergették, s részben ebből a gyermekkori időtöltésből kerekedett ki a magyar futballtörténet legveretesebb fejezete. Kellett ehhez az is, hogy Id. Purczeld Ferenc a Kispest csapatában futballozzon, majd később ott legyen tréner is.
Az idősebbik Purczeld a Liptáktelep legjobb sihedereit, az ifjú Purczeldet és a két Bozsikot – nem tévedés, Bozsik József bátyja, Bozsik István nagy tehetségű kapus volt – így azonmód a piros-feketék utánpótlás-csapatába vitte. A tehetségük csakhamar a felnőtt csapatig, majd a válogatottig repítette őket. Az 1937-ben Puskásra magyarosító Purczeld és Bozsik nélkül sem a Kispest, sem pedig a válogatott nem volt már elképzelhető az 1940-es évek második felére.
A Rákosi-korszakban a magyar sportot is elérte a kommunisták drasztikus beavatkozása. Szovjet mintára létrehozták a különböző fegyveres testületek csapatait. Az Újpestet a Belügyminisztérium, az MTK-t az Államvédelmi Hatóság, míg a Kispestet a Honvédség alá sorolták be. A Bp. Honvéd néven, piros-fehér színekben tovább futballozó kispestiek sorában Bozsik József – Puskással és persze Babolcsayval és Bányaival karöltve – továbbra is kulcsember maradt és nem is csak a pályán.
1949 vége felé a Honvédelmi Minisztérium részéről felmerült az a kívánság, hogy mint más népi demokráciákban, nálunk is legyen a nép hadseregének olyan sportegyesülete, amely méltó szerepet visz az ország sportéletében, elsősorban a legnépszerűbb sportágban, a labdarúgásban.
(Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások)
Bár a hatalom futballpártoló és nem vaskalapos vezetői körében annak ötlete is felmerült, hogy az amúgy is elképesztő szárnyalást bemutató, Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor alapösszeállítású Ferencvárost erősítsék meg Puskással és Bozsikkal – amellyel gyakorlatilag egy világválogatott erősségű klubcsapata lett volna a magyar focinak –, végül a pártvonalon elképesztő hatalommal bíró Sebes Gusztáv javaslatára az amúgy szépreményű tehetségekkel teli Kispest mesterséges felpumpálása mellett döntöttek.
Értesítést kaptam, hogy egy magasrangú katonatiszt felkeres, aki aztán előadta, hogy szeretnének egy csapatot a honvédségnek. A Ferencvárost szemelték ki. Azt válaszoltam, hogy a Ferencvárost hiba volna megszüntetni, mert egy népszerű csapat tömegeit zavarnánk az elégedetlenségbe. Javasoltam helyette a Kispestet, amibe Farkas Mihály beleegyezett. Adódott tehát a lehetőség, s azt is meg meg kell mondani, hogy a Ferencvároshoz az idő tájt odacsapódott egy reakciós réteg, amely szinte tűrhetetlenné tette a pályán uralkodó hangulatot. Gondoltam, a csapat meggyengítésével ez a réteg is legyengül. Budai, Kocsis és Czibor katonaköteles volt, tehát különösebb magyarázat nélkül a Honvédba lehetett vinni őket.
(Sebes Gusztáv visszaemlékezése – L. Réti Anna: Miért veszítettünk?)
A „felpumpálásban” pedig számítottak Bozsik és Puskás meggyőző erejére is. A két játékos extraklasszisát társaik is elismerték, így nem kellett túl sok győzködés a Ferencváros jobbszárnyának, Budai II-nek és Kocsisnak ahhoz, hogy átigazoljanak Kispestre. Később megszerezték Grosicsot a Teherfuvarból, s bár a Rongylábú, azaz Czibor Zoltán több évre „kidriblizte”, hogy ne kelljen a Honvédhoz szerződnie, volt, ami ellen ő sem tehetett semmit.
„Czibor játszódjék Honvédnál! Farkas”
A „Farkas” ebben az esetben sem más, mint Rákosi jobbkeze, Farkas Mihály, az akkor honvédelmi miniszter, akinek fenti üzenete erőteljes lenyomata is az akkori viszonyoknak. Ahol egy honvédelmi miniszter futball-átigazolási kérdésekben ad megfellebbezhetetlen verdiktet, miközben ennek a verdiktnek a megfogalmazása, nyelvtani és stilisztikai stílusa tökéletes lenyomata az illető szellemi színvonalának is, ott további kommentár fölösleges.
Bozsik – jóllehet Honvéd-játékosként magas rangú katonatiszt, sőt, országgyűlési képviselő is lett – mindvégig igyekezett kizárólag a játékkal foglalkozni. Ez sikerült is neki, ráadásul egészen visszavonulásáig, vagyis 1962 nyaráig egyetlen más klub mezét sem öltötte magára. Ezzel az egyetemes magyar futballban is a klubhűség egyik ikonjának tekinthető.
Bozsik József 1947 nyarán mutatkozott be a válogatottban, egy 9:0-ra megnyert Bulgária elleni Balkán-kupa mérkőzésen. Innentől kezdve minden jelentős eseményen ott volt a csapattal egészen 1962-ig. Ez a másfél évtized szédítő sikereket hozott a magyar futball számára. Az 1950 és 1954 között négy éven át veretlen válogatott 1952-ben olimpiai aranyérmes lett Helsinkiben, egy évvel később pedig megnyerte az akkor még Európa Kupa néven futó Európa-bajnokságot, méghozzá úgy, hogy a mindent eldöntő mérkőzésen Rómában, hazai környezetben arattak szenzációs győzelmet Olaszország ellen (3:0).
Külön szólni kell az Évszázad mérkőzéséről, amely nemcsak az angol és a magyar, de az egyetemes labdarúgás történetébe is beírta magát. Az 1953. november 25-én Londonban lejátszott Anglia–Magyarország találkozó a futball feltalálóinak tartott angolok első hazai vereségét jelentette 90 év után a kontinentális Európa bármely országa ellen. Nem véletlenül jelent meg másnap az egyik angol újság, a Daily Mail az alábbi szalagcímmel:
„Az Istenek alkonya volt a Wembleyben! Még nem láttunk ilyen labdarúgást!”
Az Évszázad mérkőzésének rövid összefoglalója. Forrás: YouTube/90 Perc
Az „Istenek alkonyához” Bozsik is hozzátette a magáét, hiszen nem csupán a szokásos ragyogó, hiba nélküli fedezetjátékát hozta, de az 50. percben be is vette Gill Merrick kapuját. Bozsik József természetesen végigjátszotta az angolok elleni visszavágót is 1954 tavaszán – amikor az angolok egy hétre jöttek és 7:1-re mentek – és társaihoz hasonlóan a világbajnoki aranyérem megszerzésének reményével utazott a nyári, svájci világbajnokságra.
Bozsik a vb-n valamennyi találkozón pályára lépett csapatunkban, annak ellenére is, hogy a Brazília elleni negyeddöntőben kiállították. Ekkor azonban még nem járt eltiltás a piros lap után, így a címvédő Uruguay elleni elődöntőben és az NSZK elleni döntőben is játszani tudott. A történet mindenki számára közismert: csapatunk 3:2-re kikapott a nyugatnémetektől, s így általános megdöbbenésre nem nyerte meg a világbajnoki címet.
Az 1956-os forradalom után az Aranycsapat három világklasszisa, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán elhagyta az országot, és ugyanígy tett akkori ifjúsági válogatottunk legtöbb tagja is, holott az akkori közvetlen utánpótlás sokak szerint még az Aranycsapat eredményeinek túlszárnyalására is képes lehetett volna. Annak ellenére, hogy Bozsik József nem disszidált, a hatalom bosszúja a kádári megtorlás idején rá is lesújtott. Mivel 1956-1957 fordulóján ő is részt vett a Bp. Honvéd nem engedélyezett dél-amerikai túráján, megfosztották katonai rendfokozatától, kitüntetéseitől és lemondatták országgyűlési képviselői mandátumáról is.
A válogatottban való szerepléstől azonban szerencsére nem tiltották el, így részt vehetett az 1958-as svédországi világbajnokságon, és még további éveken keresztül pályára léphetett a címeres mezben. A nemzeti együttesben utoljára 1962. április 18-án szerepelt, ahol az ő góljával végeztünk 1:1-re Uruguay ellen a Népstadionban. Ugyanezen a nyáron végleg visszavonult, immáron a Honvédból is. Érdekesség, hogy sokáig százszoros válogatottként jegyezte őt a történetírás, ám több évtizeddel később végül hivatalos válogatott meccsnek ismertek el egy 1956-ban lejátszott Libanon–Magyarország barátságos találkozót, amelynek révén Bozsik József végül 101-szeres válogatottként tekintendő, s ezzel harmadik a magyar örökranglistán Dzsudzsák Balázs és Király Gábor mögött.
Ilyen játékos-pályafutás predesztinálta volna arra, hogy edzőként is a csúcsra jusson. Ez azonban sajnos nem adatott meg. Bár a futball kötelékében maradt, a Bp. Honvéd szakosztály-vezetője lett, trénerként csak egy idényen át irányította a piros-fehéreket. A magyar futball 1973-ban átélt nagy traumája után – amikor Svédország 3-3-as döntetlent ért el a Népstadionban, s ezzel elütött bennünket az 1974-es világbajnoki részvételtől – a futballvezetés bőszen kereste a lehetséges szövetségi kapitányt. Képbe került Bozsik József is, aki megkoronázhatta volna elképesztő játékos-pályafutását egy sikeres, eredményes kapitányi korszakkal. Egyre inkább megromló egészségi állapota azonban nem tette ezt lehetővé. Mindössze egy mérkőzésen – egy, a Práterben lejátszott osztrák-magyaron – vezethette a nemzet csapatát.
Egészségi állapota egyre rosszabbra fordult, és végül drámaian fiatalon, mindössze 52 évesen távozott az élők sorából. A tragédia érdekessége, hogy szívelégtelenség miatt bekövetkező halála – 1978. május 31. – szinte teljesen egybeesett a Törőcsik, Nyilasi, Pintér és Zombori nevével fémjelzett magyar válogatott Argentína elleni vb-csoportmeccsével, amelyre június 2-án került sor Buenos Airesben. Optimális esetben Bozsik József a kispadon ülhetett volna, mint szövetségi kapitány, hiszen 1974-es kinevezésekor a fő cél az volt, hogy a következő vb-re már jusson ki a csapat. Ez végül Baróti Lajos vezetésével sikerült. Fia, Bozsik Péter édesapjához hasonlóan eljutott a szövetségi kapitányi posztig, és edzőként túl is szárnyalta édesapját, hiszen bajnoki címet is nyerni tudott Zalaegerszegen.
Bozsik József korát messze megelőző játékkal volt világklasszis és mindenkori csapata kihagyhatatlan futballistája. Labdakezelése, rúgótechnikája, helyzetfelismerése, irányítóképessége vagyis rendkívüli játékintelligenciája egyszerre volt átlagon felüli, amelyek együttesen posztja akkori legjobbjává tették. Bár a fedezetposzt inkább volt védekező, mint támadópozíció, Bozsik a támadások építésében is oroszlánrészt vállalt, sőt, a posztjához képest gólerősnek is volt nevezhető. Cucu, azaz Bozsik József neve örökre fennmarad a labdarúgást szeretők körében. S nemcsak azért, mert imádott csapata, a Bp. Honvéd lassan negyven éve a Bozsik Stadionban játssza meccseit, hanem azért is, mert egy olyan kornak volt a világklasszisa, amelyben a magyar futball sikereitől volt hangos a világ. Ezen sikerek egyik letéteményese pedig éppen Bozsik József volt. Emlékét őrizzük.
Vezető kép: a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) honlapja
