Épp most csatlakozunk az Európai Birodalomhoz
Nem kívánom lekövetni Vona úr "gondolatait", de a kép ideillik.
Fotó: Hatlaczki Balazs
Ezekre a hetekre úgy fogunk majd emlékezni, mint a Trianon körüli időkre, vagy az 1944 március utáni korszakra, mert éppen most veszítjük el a függetlenségünket és valószínűleg az ezeréves Magyarország maradékát is. Az első világháború végéig mégis egy (majdnem) nagyhatalom részei voltunk, 1920 után a harmincas évek végéig pedig majdnem függetlenek, amikor a saját belső ügyeinket legalább magunk intézhettük. Az 1990 után megszerzett, a két világháború közötti időszakhoz hasonló függetlenségünk most veszik el éppen. Egy darabja a héten Berlinben és Párizsban, ismerős helyszínek.
A függetlenség sokkal többet ér, mint ahogy azt manapság gondolják azok, akiket nem is érdekel igazán semmi más az életszínvonalukon kívül. Ja és persze a megfoghatatlan szabadságuk is nagyon hiányzott nekik. A függetlenség utáni vágyunk azt a reményünket fejezi ki leginkább, mi magunk tudjuk azt, hogy igazán mi is jó nekünk. És ezzel most nem az előző kormány mellett érvelek, hanem az előző kormányzat gondolkodásmódja mellett: a magyar érdek az első.
A függetlenségünket a történelmünkben először nem elveszítjük, hanem odaadjuk
Amit a Tiszások és Magyar Péter kormányzásnak hívnak az nem más, mint a magyar érdekek kiszolgáltatása az Európai Uniónak. Ez persze egy túlzóan optimista megfogalmazás, hiszen az EU már rég nem létezik, hiszen minden alapvető elvével szakított már az az elit, amelyik jelenleg irányítja és egyre inkább birtokolja. Az EU háborús (nem katonai) szövetséggé alakulását leginkább az bizonyítja, hogy a közös katonai projekt, a kelet felé történő terjeszkedés újra bevonzotta a briteket is, pedig azok pár éve még ki akartak menekülni az EU-ból. Most azonban már a minden politikai és etnikai eresztékében recsegő Egyesült Királyság az oroszok elleni háború legnagyobb szószólója és az USA utáni legnagyobb katonai támogatója is.
Amikor Magyar Péter kormánya megszünteti a háborús kiadások blokkolását az EU-ban, akkor Magyarországot egy olyan formálódó katonai projekt részesévé teszi, amely egy jelen feltételek és szándékok mellett lezárhatatlan konfliktus fenntartását, finanszírozását célozza, és semmiképpen sem szolgálja a közép-európai államok érdekeit. A brit, német és francia nagyhatalmi álmok újraélése ez, amelyet velünk akarnak megfinanszíroztatni. De ez láthatólag nem érdekli azokat, akik a Tiszától megváltást és gazdagságot vártak, várnak.
Az sem zavarja a szavazókat, hogy az adórendszerünk, a nyugdíjrendszerünk, a családpolitikánk (gyermekek nevelésének joga), a nemzeti önmeghatározásunk, a bevándorlási politikánk és bármi ami a brüsszeli elit (és globális cégek elitjének) eszébe jut, teljes egészében külföldi befolyás alá kerül. Olyan erők kezébe, akiket sem mi, mint nemzet, sem mi mint ország nem érdeklünk és akik teljesen érzéketlenek a mi történelmi és geopolitikai tapasztalataink iránt.
A Bizottság valamelyik illetékese például tegnap olyasmit jelentett be, hogy az “adatközpontok” energiaigényének kielégítése érdekében “segíteni” akarják a háztartásokat abban, hogy a fogyasztásukat olyan időszakokra tereljék át, amikor olcsóbb (vagyis több) az áram. Lefordítva ez azt jelenti, hogy eszközöket keresnek a háztartások energiafelhasználásának befolyásolására, vagyis csökkentésére, és különösen bizonyos idősávokban spórolásra akarják rávenni a fogyasztókat. Ez persze nem ördögtől való ötlet, ha nem járna együtt a fogyasztók teljes ellenőrzésével, illetve olyan ideológiai követelmények beépítésével, amely őrületek megkövetelése a brüsszeli bürokraták és elit legfőbb sajátja manapság.
Az ember azt hinné, az egyik legalapvetőbb emberi ösztön az, hogy az ember saját maga akar dönteni az életformájáról. Ez a vágyunk hozott el minket a jelenbe, ahogy minden más népet is. De teljesen elfelejtettük, hogy vannak más népek, persze főleg más népek elitjei, akinek minden vágya az, hogy megmondják másoknak, más népeknek, hogy azok hogyan éljenek. Az EU kétségtelenül szebb csomagolás mint a nácizmus vagy a kommunizmus, az a két német ideológia, amelyek a germán birodalmi gondolattal együtt már uralma alá akarta hajtani Európát és nem mellesleg a világot.
Teljesen mindegy, hogy milyen geopolitikai elképzeléseink vannak, de az ellentmondást nem tűrő nyugati követelések feltétlen teljesítése hamarosan le fog szivárogni az átlagszavazó mindennapjaiba. Az átlagszavazó ugyanis nem fogja fel azt – és legnagyobb kérdésünk most az, hogy felfogja-e valaha –, az ukrajnai háborút, az EU keleti terjeszkedését az életszínvonalának jelentős csökkentéséből fogják finanszírozni. Ugyanis a bankok és a hadiipar, illetve az ahhoz kapcsolódó iparágak bevétele és nyeresége is nőni szokott a háborúk idején. És ezt mindig a lakossággal fizettetik ki. Az egész abszurditását jól mutatja, hogy már most gyakorlatilag a végső győzelem után lefoglalt hadizsákmánnyal vigasztalják magukat és az európai polgárokat. Az európai szavazópolgárok és a Tisza szavazóinak emlékezte és előrelátása annyira rövid, hogy a legnagyobb őszinteséggel fognak felkiáltani a háború eszkalálódásakor, az igazi energia- és nyersanyaghiány megjelenésekor, illetve a belső etnikai konfliktusok elszabadulásakor, hogy “ezt nem láttuk jönni”.
A Tisza szavazatszáma azt mutatja, hogy a magyar szavazók többsége is igazi rendes európai polgár lett, jobban hisz a közösségi médiának, mint a saját szemének, és elképzelhetetlennek tartja, hogy a megszokott életkörülményei hirtelen és drasztikusan romolhatnak. Sőt igazi alattvaló is lett, hiszen szentül meg van győződve róla, hogy a nyugati elitek jót akarnak nekünk, lásd még például Ferenc József népszerűségét mondjuk 1867 és 1914 között.
Pillanatok alatt de facto birodalmi polgárok leszünk, de jure persze nem, mert akkor még lenne pofánk számon kérni a jogainkat. És hogy negyven alatti polgártársaink többségének is megadjuk az esélyt a megértésre, abban a pillanatban vagyunk most, amelyben abban a rendkívül szar Csillagok háborúja filmben valami ilyesmit mond a Natalie Portman igen szomorúan, hogy „Így száll hát sírba a szabadság: tapsvihar közepette.” („So this is how liberty dies... with thunderous applause.”)
