Az intimitás határai (Pesti Mese)

Édesanyám nem kis hitetlenkedéssel mesélte, mikor életében először eljutott Párizsba, hogy képzeljem el, az egyik kirakatban a francia trikolor színeiben tündöklő műfalloszt látott kiállítva. Hát önkritikának valóban kicsit erős – mondtam, de azért hozhatna egyet poénból. Ettől sajnos kategorikusan elzárkózott. Mindenesetre idén is beindult a turistaszezon, és a forgalmas utcákat járva megbizonyosodhatunk róla, hogy a giccses mütyürkéinkkel meg szuvenírbigyóinkkal semmivel sem maradunk el az önégetésben.

SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport

Attól, hogy valamilyen termékre rákerül a Budapest, vagy a Hungary szó, az még egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármi közünk lenne hozzá. Érdekes megfigyelni, hogy legtöbb szuvenírünket nem idehaza gyártják, hanem leginkább Kínában, míg egyes porcelán csecsebecséket Németországban. Valószínűleg a dizájn sem saját, hazai produktum, hanem valamely előre elkészített sémák magyarországi változata. Ez viszont azt is jelenti, hogy az önégetésünkben immáron jelentős szerepet vállalnak a külföldi beszállítók, akik ráadásul saját ízlésüknek, stílusérzéküknek megfelelően alakítják ki azokat az ajándéktárgyakat, amelyeket aztán a gyanútlan turista hazavisz. Visszavisz. Normális esetben a nemzeti színű zászló, vagy a Magyarország felirat egyfajta rangot kellene kölcsönözzön annak a tárgynak, amelyen szerepeltetik. A tárgy és a rajta szereplő szimbólum együttesen fejezik ki azt, amit a világ felé magunkból mutatni akarunk, amit értékesnek, megcsodálandónak, elismerésre méltónak tartunk. Szoros és mély kapcsolat, mondhatnánk intim…

Amikor tudatosult bennem, hogy létezik olyan, hogy külföldi cég hazai vizet termel ki, palackozza, majd eladja nekünk, és ebből haszna is származik, azt gondoltam, ez olyan furcsán kapitalista. Valamiképpen zavaró, nem tudnám megindokolni pontosan, de a hazai víz valahogy intim kérdés. Ugyanezt érezhetjük, ha arra gondolunk, hogy valaki rólunk, a saját országunk, városaink nevével, esetenként elnagyolt díszítőmotívumaink felhasználásával gyárt csecsebecséket. Ráadásul az ízléstelenség hihetetlenül széles skáláján. Porcelán kanalat, amelynek aljáról valamilyen indokból a Lánchíd oroszlánja pillongat elő, vagy hamutartót, ahol stílszerűen a magyar Parlament képén dörzsölhetjük el a cigicsikket. A bézbólsapin már a tekintet is átsiklik. Nem úgy a Budapest feliratú aranyszín malacon. Az végképp a világegyetem egyik kérdőjele.

Nem mintha nem lenne elég tehetséges kézműves, aki még egy kis művészi érzéket, netalán hiteles népi hagyományt is csempészne ezekre a termékekre. Mivel azonban ezt a nagyüzemi gagyit toljuk a hozzánk látogatók arcába, jobbára inkább ezeket veszik, ezeket keresik. Az is lehet, hogy ilyen a világ ízlése és érdeklődése valójában, de az is lehet, hogy így egyszerűbb és olcsóbb. Nagytételben. Konténerből. Személytelenül. Viszont, ha mindenáron a spórolásra mennénk, biztosan találnánk valami eldugott kínai tartományban olyan falucskát, ahol az általánosiskolás furulyaszakkör szívesen följátszaná a magyar Himnuszt. És gyártathatnánk mi is piros-fehér-zöld színezésű műfalloszt. Biztos az is elfogyna előbb utóbb.

Az persze lehetetlen, hiszen ízlésekről nem lehet vitatkozni, hogy egyfajta ízlésrendészet járja körbe a butikokat, és megbírságolja, aki Mezőségi ruhába öltöztetett vámpírbarbit árul. De annyit azért megtehetünk, hogy mi is megnézzük néha a kirakatok polcait, és hangosan felröhögünk, vagy kínosan ciccegünk egy két veretesebb darab láttán. Így talán sikerülne befolyásolni az eladót, és megértetni vele, hol húzódnak a hazai intimitás határai.