876-os számú népellenség
Százegyedik évében elhunyt Placid atya, bencés szerzetes, a „népellenség”. Ezt a számot viselte a mordoviai Potyma lágerben Placid atya a pufajkáján, a nadrágján és a sapkáján.
Milyen világot éltünk a XX. században, amikor embereket erőszakkal elhurcolhattak, emberi méltóságában meggyalázhattak, megöltek. Milyen világ volt az, amikor megtörténhetett, hogy a Szovjetunió haláltáboraiban - a szintén ott raboskodó nagy orosz író, Szolzsenyicin a Gulág szigetvilág című könyvének becslése szerint - 50 millió ember pusztult el. Amikor megtörténhetett, hogy a 850 ezer magyar hadifogoly, politikai elítélt, malenkij robotra elrabolt emberek közül háromszázezer magyar sorsa ismeretlen maradt. Milyen világ lehetett ez, amikor erről a szenvedéstörténetről a hazatértek nem beszélhettek, hallgatniuk kellett? Az életben maradáshoz micsoda erő kellett és hit. Jó húsz évvel ezelőtt felkerestem Bartók Béla úti otthonában Olofsson Placid bencés szerzetest, pap tanárt. Az ajtót egy alacsony, törékeny, de egyenes tartású, szikárarcú ember nyitotta ki, s belém villant: hogyan bírta ki kilenc éven át a szibériai fagyot, Karagandában a szénbányászást, majd a fakitermelést a Kujbisevszkij Kráj nyírfa erdeiben? Beszélgetésünk közben fogalmazta meg, hogy „van férfias hit, ami vezeti az embert, ami élteti akkor is, amikor a mai világban csak éppen pislákol az életünk”.
Én ahhoz a szerencsés korosztályhoz tartozom, aki még találkozhatott a Szovjetunió lágereiből hazatért magyarokkal. Az agyonhallgatott történelem a rendszerváltás után így kapott nagy nyilvánosságot a Napi Magyarország, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap hasábjain. Nemcsak a szovjet hadbíróság által tíz év kényszermunkára politikai elítélt Placid atya mondhatta el szenvedés történetét, de ismertté vált Rohr Magdolna és Marczin Borbála tragikus sorsa, őket egy koncepciós perben, tizenhat évesen hurcolták el a szovjetek nyolc évre az északi sarkköri Tajmírba. Regénybe illő Menczer Gusztáv és Rózsás János sorsának alakulása, akik tíz évig, politikai fogolyként, ártatlanul elítélve dolgoztak kényszermunkatáborokban.
S még hány százezer életsors nem tárult fel, maradt ismeretlen.
Hogy a kommunizmus áldozatainak emléke ne maradjon nyomtalan, ezért az Antall-kormány megbízta Menczer Gusztávot, a Központi Kárrendezési Iroda Kárpótlási Társadalmi Kollégiumának vezetőjét, hogy munkatársaival együtt a több százezer élő és elhunyt magyar sorsát digitalizálja, és ahol lehet, kárpótolja a még élőket, hozzátartozókat. Rózsás János viszont könyvekkel, például a Gulag lexikon szerkesztésével állított emléket a haláltáborokat megjárt magyaroknak.
A magyar baloldal a kommunista diktatúra éveiben, de ma is mindent elkövetett, hogy elhallgassa, megmásítsa a második világháború után mindazt az erőszakoskodást, törvénytelenséget, amit a megszálló szovjet csapatok vittek véghez a magyar lakosság ellen. A Gyurcsány-kormány 2006-ban nem véletlenül szüntette meg az első szabadon választott kormány által létrehozott intézetet.
Sajnos egyre kevesebb az élő tanú.
A halálhírre a PestiSrácok.hu egyik olvasója ezt írta: „Elment egy szent ember. Béke vele.” Igen, kevés ember rendelkezett ekkora hittel szeretettel, még ha Rákosiék, Kádárék hosszú ideig népellenségnek tartották. Több beszélgetésünkkor elmondta: „Mindig azt kerestem, hogy mit akar velem a Jóisten. Ha a reverendám hiányzott is a fogságban, nekem azt a feladatot adta, hogy megtartsam a lelket, a hitet az emberekben” S benne ez a hit, ez a szeretett élete utolsó pillanatáig megvolt. Századik születésnapján készült interjúban ezt az ajánlását küldte hazájának és az ország vezetőinek Placid atya: „(…) csak a nemzeti értékekre és a kereszténységre lehet építeni a jövőt (…) Megköszönöm a Jó Istennek, hogy csak annyi szenvedést adott, amennyihez erőt is adott”.
