Megállt az idő

Aczél fémjelezte időkben otthonosan mozogtak azok (vagy ideológiailag mozogtak volna, ha éltek volna), akik manapság döntenek kulturális tartalmak megítéléséről, szponzorálásáról, futtatásáról, támogatásáról. Előbb-utóbb ennek a neoliberális, Magyar–Fodor-féle világnak véget kell vetni! Mert ez a fajta, megszokáson, hitbizományokon alapuló kulturális támogatási rendszer egészségtelen, ellene megy a magyar érdekeknek, a józan észnek és árt a magyarság jövőjének.

De mondjuk ki: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Olyanok is balta alá kerülhetnek, akik valójában nem érdemlik meg, nem az aczéli kultúrkörhöz tartoznak.

Itt van Szakács Árpád újságíró cikksorozata a Magyar Idők napilapban, Kinek a kulturális diktatúrája? címmel, amivel az elevenébe hatolt annak az elkorhadt, elkötelezett, kártékony „kulturális munkának” – nevezhetjük akár komcsi, SZDSZ-es visszatérésnek –, ami ma Magyarországon folyik.

Miről van szó? Arról, hogy a kultúrában (már ahol komoly pénzekről, kitüntetésekről döntenek) csak az a trendi, ami liberális, ami baloldali, ami ferde ízlésű, ami más és ami magyargyűlölő. Erre Szakács Árpád a többi között példának hozta a Kassák Múzeumban rendezett kiállítást, amelyben a véres Tanácsköztársaságot mentegető, történelemhamisító tárlatot rendeztek a magyar állam finanszírozásával, amit a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kuratóriuma is támogatott.

A kérdés az, hogy kik a kuratórium tagjai és kik ajánlották a bírálókat ezekbe a jól fizető pozíciókba?

De beindult Lenin rehabilitációja is, mert már csak ez hiányzott nekünk. Tervbe vették, hogy Lenin szobrát (Kiss István szobrászművész alkotása) esetleg felállítanák Szegeden. Az egyelőre még rejtőzködő kommunisták még ennél is tovább mentek. Szakács Árpád cikkéből (Magyar Idők, 2018. 07.14.) megtudtuk, hogy a vörös csillag és a hozzá kapcsolódó különböző önkényuralmi motívumok művészeti feldolgozása sokaknak megdobogtatja a szívét. Egész Európára kiterjedő iparág épült ki, amelynek az egyik budapesti „elosztóhelye” a Knoll Galéria. Ez is komoly állami támogatással működik, akárcsak azok a művészek, akik ellátják „áruval” az üzletet, például Nemes Csaba politikai konceptművész. Az újságíró szerint ő az egyik fő anarcho-kulturmarxista propagátor, természetesen egyetemi katedrával, állami fizetéssel Pécsett.

És sorolhatnánk tovább azokat a balliberálisan elkötelezett kultúrharcosokat, akik szeme előtt a Soros-féle nyílt társadalom lebeg és elborul az egyuk, ha nemzeti vagy magyar művészetről esik szó. Az örökösen „elnyomott” Alföldi Róbert például az országban mindenhol rendez. Most éppen Szegeden mutatkozik be rendezésével, egy kicsit áthallásosra hangszerelt Bulgakov színművel, az Álszentek összeesküvésével. Alföldi a Fidesz választási győzelme után nagy hangon azt nyilatkozta: „itt kő kövön nem marad!” S lám még mindig dolgozik és dolgozhat állami pénzen, miközben az üldöztetéséről hazudozik.

A nagy magyar demokráciában, úgy látszik, mindent meg lehet csinálni.

Azonban látnunk kell, hogy a kultúra irányítói, finanszírozói közül sincs mindenki a másik oldalon, azaz a nosztalgiázó marxista, leninista, liberális, kriptokommunista oldalon. A hulló forgácsok közé került Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, aki Budapestre hozta Frida Kahlo, a mexikói kommunista fotelforradalmár festményeit. Róla köztudott, hogy Trockij rajongója volt, férjéhez hasonlóan Frida is mélyen hitt a kommunizmusban. Nagypolgári villájukban, ahonnan a szegényekért, a nincstelenekért aggódtak, az ágyuk fölé tűzték Lenin, Sztálin, Marx és Trockij képeit. Trockijt később az ágyukba is.

De ez csak a történet egyik része, a mérleg másik serpenyőjében ott van a művészete.

Picasso is incselkedett a balliberális eszmékkel, ugyan kommunista nem lett. Gyűlölte a falangistákat és a spanyol tábornok-diktátor Francót, és addig nem akart a hazájába visszatérni, amíg Franco él. De számít ez? Festményeivel Európában és a világban új stílust alkotott, a kubizmust, a kék és a rózsaszín korszakot, valamint a többi között megfestette a Guernicát, amely nemcsak a spanyol polgárháborúnak állított emléket, a háború örökös borzalmait jelenítette meg.

A művészetet nem szabad összekeverni, azonos szintre emelni az ideológiai háborúval!

Baán Lászlóról még annyit, hogy hiszem, hogy őt nem Frida Kahlo kommunista elkötelezettsége hatotta meg. Sokkal inkább a művészete. Nem véletlen, hogy éppen Baán László főigazgatói tevékenysége óta láthatta a nagyérdemű Caravaggiotól Canalettóig alkotásait, Rembrandt és a holland arany évszázad festészetét, avagy Picasso grafikáit. Vagy akár a Seuso kincseket.

Szerencsétlen egybeesés ez a megint felszínre tört kommunista nosztalgiával.

Azért nem kell elfelejteni, hogy az „áldott” Aczél-féle kommunista kultúrpolitika olyan nagy magyar alkotókat, művészeket száműzött vagy szorított ki a kultúrából, mint Márai Sándor, Szabó Dezső, Nyírő József, Herczeg Ferenc, Hóman Bálint, Tormay Cécile, Csontváry Kosztka Tivadar, Medgyessy Ferenc, Németh László, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor vagy Csurka István. A sort hosszan lehetne folytatni. Egy biztos, ez a fajta, még mindig egyoldalú, szemellenzős kultúrafinanszírozás és -támogatás nem folytatható tovább ebben a formában, sem a filmgyártás, sem a könyvkiadás területén.

Szeretnénk látni történelmi nagyjainkról (pl. Attila, a hun fejedelem, Árpád fejedelem, Szent István, Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos királyok, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás...) is filmeket! A nagy csatáinkról ( Pozsonyi csata, végvári küzdelmek a török ellen stb.) is művészi feldolgozásokat. De várat magára költő óriásaink bemutatása (Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós...) tényszerű, valósághű interpretálása a magyar ifjúság számára. Unjuk, hogy minden a kommunista félmúltunk mentegetésével, vagy a gyáva avantgárdunkról szól a még Magyarországon se világhírű, oktalanul felkapott kortárs féltehetségeink mellett.

Lenne mit tenni.

Amíg el nem indul látványosan ez a folyamat, amíg a megállt időt nem zökkentik ki fogaskerekeiből, addig van létjogosultsága a Kinek a kulturális diktatúrája? sorozatnak a Magyar Idők hasábjain.