A kommunista diktatúrában és azóta is mindent megtett és megtesz azért a baloldal (és liberális „szárnysegédje”), hogy kitörölje történelmi emlékezetünkből a Horthy-korszakot. Az érintett történészek és értelmiségiek először még összemosták az egész rendszert a fasizmussal és a nácizmussal; mostanában kicsit „enyhült” a hamisítás, és úgy festik le, mintha valamiféle történelmi zsákutca lett volna. Valójában Bethlen István vezetésével a korszak vezetői a megsemmisülés széléről hozták vissza a megcsonkított országot, olyan gazdasági és kulturális fellendüléssel, amire ma is büszkék lehetünk.
A balliberális politikum és értelmiségi holdudvara a rendszerváltás óta nagy erőkkel dolgozik azon, hogy a két világháború közötti Magyarország történelmét kitörölje az emlékezetből, illetve ha ezt nem is tudják elérni, legalább úgy állítsák be az emberek előtt ezt az időszakot, mint egy történelmi zsákutcát, egy félresiklást, amely miatt az idők végezetéig illik vezekelnie minden magyarnak.
Holott milyen abszurdum, hogy a volt kommunisták, illetve annak XXI. századi variánsában, a szélsőséges liberalizmusban hívők beszélnek bármi kapcsán történelmi zsákutcáról?!
A zsidótörvények és az ország kényszerű második világháborús szerepvállalása kapcsán a baloldalon könnyen kimondják az ítéletet a Trianon utáni időszakról; bűnös korszak volt, tombolt a fasizmus, az idegengyűlölet, az irredentizmus. Kádár Judit a Magyar Narancs hasábjain a fasiszta biznisz felvirágzása címmel elmélkedett arról, hogy Tormay Cécile hatalmas antiszemita volt. Szerinte a Bujdosó könyv a mai napig mérgezi eszméivel a társadalmat pusztán azért, mert Tormay le merészelte írni, hogy a Tanácsköztársaság véreskezű népbiztosainak jelentős része zsidó származású volt. Arról azonban már nem beszélnek, hogy Sztálin 1945-öt követően kivégeztette a Szovjetunióban a zsidó irodalmi élet elitjét. Ez ugyanis az ő megközelítésükben csak egy apró foltocska a dicsőséges eszmén. Erről nem beszélnek, hiszen számukra az eszme a fontos, nem az ember és a tettei, ahogyan arra a kiváló Arthur Koestler rávilágított Sötétség délben című regényében. Nem úgy a Horthy-korszak egésze! Annak még az emlékét is ki kell gyomlálni és viszolyogni tőle. Milyen érdekes, hogy a progresszív baloldal épp azt a korszakot akarja minimum zárójelbe tenni, amelyik legnagyobb tragédiánkat követően megerősödést, az önbizalom visszanyerését és a (ki tudja már, hányadik) felvirágzást hozta el az országnak. Sajnos elérik céljukat, hiszen még a nemzeti gondolkodású magyarok jelentős része is rossz szájízzel gondol vissza erre a korszakra; könnyen megesik velünk, hogy kizárólag Horthyra koncentrálunk és az ő rossz döntéseire, holott amikor a nemzet talpra állásáról beszélünk, akkor kimondható, hogy nem ő volt a legfontosabb figura.
Erzsébet tér, a Nemzetközi orvostörténeti kongresszus résztvevői tisztelegnek Semmelweis Ignác szobránál 1929-ben. Középen virágcsokorral a kezében Tormay Cécile írónő, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége képviseletében. Forrás: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára.
Az egykori kormányzót még könnyen leantiszemitázhatják [bár szerencsére már történész-körökben is egyetértés van abban, hogy nem volt az], ugyanakkor ma már a baloldalnak igencsak nehéz kijátszania ezt az ütőkártyát, így Orbánt csak szimplán populistának nevezik. Persze a szintén erőteljes nemzeti retorikát alkalmazó és népét harcba szólító Winston Churchillt soha nem nevezték populistának, az más, hiszen ő a fasizmus és nem a „szent” ideológia, a kommunizmus ellen harcolt. A balliberális észosztók szerint a fasizmus ellen harcolni haladást és progressziót jelent, míg a kommunizmus és a féktelen liberalizmus ellen küzdeni történelmi bűn, illetve adott esetben antiszemitizmus is. Látni kell, hogy ők erre a gondolatmenetre próbálják felfűzni az egész történelmünket. Erre ment rá a kádári évtizedek történetírása, aminek például az a következménye, hogy az új Nemzeti Alaptanterv elfogadásakor egy tanár táblával a kezében tiltakozott Nyirő beemelése miatt, mondván: „nem tanítok fasiszta írót!” Ez az ő hazugságuk, amivel régóta etetik a magyarokat, ugyanis a törésvonal nagyon nem itt húzódik! A törésvonal ott van, hogy kik voltak ennek az országnak az építői és kik a rombolói. Ez a normalitás, és ha innen nézzük a dolgokat, máris megmosolyogtató, hogy a baloldal a mai napig magát progresszívnek tartja, a Horthy-korszakot pedig egy avítt, maradi, a XIX. századi dzsentrizmusba hajló tévedésnek nevezi, amikor mindenki a Csárdáskirálynőt hallgatta. De ki is valójában a haladó? Kinek is van szégyellni valója? Kinek kell szemlesütve járnia? Nézzük a tényeket!
Az elvben haladó bolsevik Szamuely, Kun és Pogány-Schwartz azzal hagytak maradandó nyomot a történelemben, hogy bestiális kegyetlenséggel kínozták, gyilkolták a magyarokat, miközben teletömték a zsebeiket rekvirált (rablott) holmival. A magát nyilván szintén nagyon haladónak tartó vörös gróf, Károlyi Mihály meg – cserében a kommunistáknak nyújtott támogatásért – kapott egy halom pénzt Kun Bélától és angolosan távozott Csehországba.
Balra a Lenin-fiúk jellegzetes fekete bőrkabátjában Szamuely Tibor, a Tanácsköztársaság népbiztosa. Szamuely újságírónak tehetségtelen volt, de annál buzgóbban akasztatott a proletárdiktatúra nevében. Forrás: MTI; Fotó: Reprodukció
A bűnös történelmi időknek nevezett Horthy-korszak után jöttek Rákosiék, akiket nem nagyon kell bemutatni senkinek. Építkezésről még a legelvakultabb baloldaliak sem beszélnek. A ravasz, kacsintós Kádár pedig, miután jól odacsapott, ’56 után – bebiztosítandó a hatalmat – elkezdett a túlélésre játszani és megvette kilóra a társadalom nagy részét. Ez a kihúzásról, a túlélésről szólt, nem másról – ja, meg az elképesztő adósság felhalmozásáról. Vicces, hogy Rákosi és Kádár előszeretettel mondogatta, hogy a két világháború között Magyarország a „3 millió koldus országa volt”. Akkor nézzük, hogyan éltek a „koldusok”!
Bethlen a fellendülést, Rákosi a nyomort hozta el
Az alábbi kis személyes történetet Tóth Eszter Zsófia, a korszak életmódtörténetével foglalkozó történész osztotta meg velem:
Nagyapám a Horthy-korszakban köztisztviselő volt, a havi 200 pengő fix fizetés egy viszonylagos jólétet adott. Olyan állása volt, hogy hazajárt ebédelni, Zsolnay-porcelánból ettek minden nap, és aztán lepihent és úgy ment vissza dolgozni. A köztisztviselők, közalkalmazottak, értelmiségiek, az altiszti kar bére meghaladta az alapmegélhetéshez szükséges szintet; szolgálati lakás, ruha és élelmiszer-ellátmány, vidéken földet is adtak. Az ’50-es évekhez képest jóval magasabb volt az életszínvonal. Ennek a rétegnek egy részét érintette az 1951-es kitelepítés. Nagyapám akkor az államnak dolgozott, mint levéltáros a Rákosi alatt. Abban az időben nem lehetett karácsonyfát kapni, a vidéki rokonok fekete vágásaiból tudtak kaját szerezni, mert amúgy éheztek.
A Horthy-korszak magasabb életszínvonala egy trianoni katasztrófa után vált lehetségessé, amikor egyébként semmi sem indokolta volna, hogy a középrétegek ilyen színvonalon éljenek, hiszen az ország gyakorlatilag kivérzett.
Hobbi teniszezők 1932-ben Budapest XI. kerületében, a Fadrusz utcában. A két világháború között közalkalmazottak és köztisztviselők is megengedhették maguknak, hogy a kikapcsolódásnak ezt a formáját válasszák. Forrás: Fortepan/Adományozó
Kádár Béla közgazdász kutatásai alapján tudni lehet, hogy Magyarország veszteségei az első világháború gazdaságot szétziláló hatása, a háború végét követő kaotikus viszonyok, a Tanácsköztársaság „kisajátításai” és a háromnegyed éves román megszállás hadi kizsákmányolásai következtében lényegesen nagyobbak voltak, mint a Németországot és Ausztriát ért károk. A trianoni országterület nemzeti jövedelme 1920-ban 40 százakékkal volt alacsonyabb, mint az utolsó békeévben, 1913-ban. A társadalmi szerkezet szempontjából súlyos veszteséget jelentett a Felvidék, a Partium és a Délvidék városi, polgárosodottabb, középosztálybeli és kispolgári lakosságának elvesztése. Eltorzult a gazdaság termelési és térszerkezete. Az erdőállomány 12 százaléka, a vasérctermelés 10 százaléka, a vasúthálózat egyharmada maradt a megcsonkított területen.
A hírhedt jegyrendszer az ’50-es években. Már nyitás előtt hosszú sor az élelmiszerbolt bejárata előtt 1956-ban. Forrás: Fortepan/Adományozó
Akkor mégis hogy lehetett a padlóról felállni? Volt egy zseniális politikusunk, akit Bethlen Istvánnak hívtak. Azzal kezdte, hogy a „nemzeti bajtársiasság” és a „keresztény szolidaritás” jegyében hét, 1-től 44 százalékig terjedő adókulcsot vezetett be. A nemzeti bajtársiasság jegyében a magasabb jövedelmű tisztségviselőké nagyobb, a szerényebb jövedelműeké kisebb mértékben csökkent. Bethlen felismerte, hogy az infláció ebben a helyzetben hasznára válhat az országnak. A bankópréssel beindította az inflációs folyamatot, aminek következtében angol és amerikai befektetők kedvező áron jutottak magyarországi részvénytulajdonhoz.
Amerikai tőkéből olyan korszerű, a kivitelre szakosodott vállatok jöttek létre, mint az Egyesült Izzó vagy a Standard
– mutat rá Kádár Béla. Politikai szinten óriási húzás volt Bethlentől, hogy korábbi elveit félretéve, reálpolitikusként végül támogatta a Habsburg-ház trónfosztását, így az ellendrukkerek – a környező kisantant államok és Franciaország – külföldi propagandája ellenére, főként Anglia rokonszenvét megszerezve megkaptuk a 250 millió aranykoronás népszövetségi hitelt 1924-ben.
Gróf Bethlen István miniszterelnök, aki zseniális politikai és gazdasági érzékének köszönhetően nagyban hozzájárult az ország újjáépítéséhez Trianon után. Forrás: MTI; Fotó: Reprodukció
Ez megalapozta a nemzetközi hitelképességünk, megszűnt a magas infláció, megalakult a Magyar Nemzeti Bank, amely átvette a pénzkibocsátási jogot. 1927-ben bevezették a konvertibilis pengőt. Korunk uralkodó neoliberális közgazdasági felfogását, miszerint a növekedést beáldozzuk a költségvetés hiány csökkentése érdekében, nem követte a Bethlen-kormány sem. A nemzeti jövedelem ugyanis 1920 és 1927 között 65 százalékkal nőtt, azaz elérte az 1913-as színvonalat. A hasonló, hét év alatt elért gazdasági növekedés az 1950-es évek jóval dinamikusabb Németországában és Olaszországban gazdasági csodának számított.
Klebelsberg, az újjáteremtő
Az ország szellemi, lelki megújhodásának atyja kétségkívül a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó volt. Új dimenziókba helyezte az oktatást. Ha valami, ez igazán progresszívnak nevezhető, ráadásul semmiben sem emlékeztetett a XIX. századra. Tóth Eszter Zsófia történész rámutat:
A Klebelsberg-féle népiskolai programmal a cél a magyar nép műveltségi színvonalának emelése volt; lényege, hogy a legkisebb faluban is legyen osztatlan iskola, tehát különböző hátterű, korosztályú gyerekek tanultak egy légtérben. Egészen eddig nem tanulhatott mindenki.
3 év alatt 5000 falusi, tanyasi tanterem épült fel, téglás, nagyablakos, palatetős, vörösfenyős iskolák. 1932-ig 47 millió 500 ezer aranypengőt fordítottak ennek a programnak a megvalósítására. Klebelsberg megszervezte a leventemozgalmat is. Lényege a testedzés, és ideológiailag a magyar életeszmény átadása volt. A fiatalok önbizalmát, önképét nagyban építette az az üzenet, miszerint a magyar egy harcos nép, amely fizikailag edzett. A mozgalmon belül egészségügyi ellenőrzést tartottak, a gyerekeket időnként orvos látta, ezzel ki tudták szűrni a betegségeket.
Jávor Pál és Karády Katalin is a „gyűlölt” Horthy-korszakban lettek sztárok
Abban, hogy az ország lakossága Trianon után visszanyerje az életkedvét, fontos szerepe volt a szórakoztatásnak. Tóth Eszter Zsófia szerint ennek volt egy olyan üzenete:
Nem hagyjuk magunkat megtörni. Nem hagyjuk, hogy ami a magyar nemzetben jó, az elvesszen; nem hagyjuk elveszni az értékeinket. Ezért is voltak népszerűek az olyan revíziós dalok, mint például a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”.
A Horthy-korszakban, 1925-ben jelent meg a rádió Magyarországon.
Karády Katalin a ’30-as, ’40-as évek ünnepelt sztárja volt. Kifinomult öltözködésével és ragyogó színészi játékával stílust teremtett. Az országot lumpenizáló Rákosi-rendszer azonban elüldözte, elfeledve halt meg New York-ban 1990-ben. Forrás: MTI; Fotó: Reprodukció
Ekkor vidéken 8093 rádió volt, a következő évben ez a szám már több, mint 28 ezer. 1930-ban pedig 199 748 darab rádióval rendelkezett az ország lakossága. Százezrek várták naponta az úgynevezett gramofon-félórákat, ahol olyan kedvelt dalok csendültek fel, mint a „Hosszú lábú gólya”, egy 1925-ben született műdal Murgács Kálmán mulatós zenész részéről. Nagy slágernek számított a „Csókos asszony” című operett és az „Éjjel az omnibusz tetején”. A később Ruttkai Éva tolmácsolásában nagy sikert befutott „Régi nyár” című szám is ebben az időszakban, 1928-ban született. A legnagyobb énekes sztár ekkoriban Weygand Tibor volt, az ő nevét egy ország ismerte, és az is szerét ejtette, hogy meghallgassa, akinek nem volt rádiója. 1930-ban indult Magyarországon hódító útjára a hangosfilm.
Ha ez nincs, akkor ma valószínűleg a magyar kultúra kevesebb lenne egy Jávor Pállal és egy Karády Katalinnal. Két olyan csillaggal, akik bátran kiálltak a zsidóüldözések ellen. Nem véletlen, hogy mindkettejüket letartóztatta a Gestapo.
Amint tehát a tények mutatják, a balliberális oldal által hangoztatott negatívumokkal és stigmákkal szemben ez valóban egy haladó korszak volt a magyarság számára.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS