Kétszer mondott nemet a beszervezésre, nem taníthatott többé – Beszélgetés Fekete Pállal, a megtörhetetlen forradalmárral

Ha igent mond, egyetemi katedra várja. Ha nemet, a segédmunkások, kubikosok nehéz élete. Fekete Pál, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke nem gondolkodott akkor, amikor 1963-ban végre kiengedték a börtönből. Nem lett a kommunisták spiclije, így egészen a rendszerváltásig megfigyelt, “másodrendű” állampolgár maradt. Akit a nyolcvanas években ismét megpróbáltak börtönbe zárni. Olyan ember ő, akire mind büszkék lehetünk. Olyan hazafi, akit nem sikerült sem megvenni, sem a kínzásokkal, vegzálásokkal megtörni. Pedig Békés megyében valóságos pokol várta a forradalmárokat, olyan embertelen bánásmód, kínzások, amelyet csak a legkeményebb emberek élhettek túl.

Fekete Pál író, tanár, forradalmár 93 esztendős. Székely édesapja megjárta a Gulágot, így arra tanította fiát, óvakodjon a kommunistáktól, és bármi történjen, őrizze meg magyarságát, emberi tartását. Így is történt.

Állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila életút-beszélgetést készített az idős forradalmárral; ennek második részében bemutatjuk, hogyan válaszolt egy igaz ember a kommunista diktatúra ajánlataira. Nemmel.

KOVÁCS ATTILA

1957-ben járunk. Szabadságharcunkat leverték. Következett a kádári megtorlás.

Békés megye egyik első számú alakjának, Fekete Pálnak sem kellett túlzottan sokáig várnia arra, hogy megtudja, a restaurálódó diktatúrában milyen sorsot szánnak neki a kommunisták. 1957. február 16-án késő este jöttek el érte. Egyik tanítványának köszönhetően valamelyest előre fel tudott készülni arra, hogy elviszik.

Fekete Pál: „Letartóztatásom napján még megtartottam a történelemórát a dolgozók esti gimnáziumában. Az első padban egy kedves, derűt sugárzó fiatalasszony ült, ő volt az osztálybizalmi. Ezúttal is üdvözölt az osztály nevében, ám fejét lehajtva, láthatóan kerülte a szemkontaktust velem. Kicsengetéskor még nem gondoltam, hogy ez volt az utolsó katedrán töltött órám. Elindultam hazafelé, amikor zajt hallottam magam mögött. Hátrafordultam, és egy női alak igyekezett felém. Az osztálybizalmi volt. Megállt előttem, majd kisvártatva zokogni kezdett és azt mondta, hogy meneküljek.

Néhány perc után, amikor kissé megnyugodott, elmesélte, hogy gépíró a pártbizottságon, ahol hallotta, hogy Klaukó Mátyás és Bielik Károly – mint a fő funkcionáriusok – azt beszélték: eljött a példastatuálás ideje. Mindenkit összeszednek, aki részt vett a forradalomban, ráadásul elhangzott, hogy én, Fekete Pál vagyok az első számú ellenség, akit még bíróság elé sem kell állítani, csak agyon kell lőni, mint egy kutyát.

Meneküljön, amíg nem késő – mondta a fiatalasszony. Nem kételkedtem abban, hogy minden igaz, amit elmondott, mégis megszólalt bennem egy másik hang, az édesapám hangja. Korábban idézett szavai ott zakatoltak bennem. Ember a sorsát el nem kerülheti. Nem menekülhetek el önmagam elől. Miután bensőm mélyén meggyőződéssel éreztem, hogy az örök, isteni törvények szerint bűntelen vagyok, hittem abban, hogy a Jóisten megvédelmez. Ezért kissé meginogva bár, de maradtam, és ugyanúgy hazamentem, mint korábban bármikor.”

Amikor hazatért, már le sem vetkőzött. Régóta tudta ugyanis, hogy a házmester besúgó, számtalan jel utalt erre. Figyelembe véve azt, amit az osztálybizalmi megsúgott neki, biztos volt abban, hogy máris jelentést tesz a hazaérkezéséről. A felesége egy pillanatra kérdőn nézett, miért nem öltözik át a férje az otthoni ruhájába. Mire felocsúdott a férje által elmondott válasz hatása alól, már berregett is a csengő.

Fekete Pál: „Hatan jöttek értem. Deutsch nyomozó és Törzsök, az egykori ÁVH-s százados volt csak ismerős közülük, a többieket addig nem láttam.

Deutschék azért voltak ismerősek, mert még 1956 szeptemberében, a már említett nagygyűlést követően felkerestek a lakásomon, és figyelmeztettek, hogy nagyon rossz vége lesz, ha nem hagyok fel a lázító tevékenységemmel. Ez alkalommal fegyvert kerestek, amit persze nem találhattak, majd kirángattak az utcára és megvertek a puskatusaikkal.

A verést követően egy teherautóra raktak és pár perces út után leszállítottak a belvárosban lévő, Munkácsy utcai épület előtt.”

Fekete Pál számára ekkor derült ki, hogy igazak voltak az évek óta hallott pletykák, miszerint az épület alatt egy hatalmas pincebörtön van, amelyben az ÁVH kínozza – nem egyszer halálra – a fogvatartottakat. Az épület ma is áll a Munkácsy utcában, évekig egy bankfiók működött benne. Mára eltűntek ugyan a korábbi levegőnyílások, és történt némi átalakítás is, de az idősebbek még emlékezhetnek: ez az épület a halál otthona volt Békéscsabán.

Fekete Pál: „Először fölfelé mentünk, aztán egy függőfolyosó után ismét lefelé. Egyszer csak megálltunk. Előttünk egy kútszerű akna tátongott, melynek közepén egy vascső állt, ráhegesztett keskeny lépcsőlapokkal.

Kísérőim egyetlen mozdulattal a mélybe taszítottak. Hogy az egyik, hol a másik vasdarabhoz vágódva zuhantam lefelé. Szédülten zuhantam a mélybe, ahol egy fakó fénnyel megvilágított folyosón találtam magam. Az egyik őr megragadott és belökött egy kis helyiségbe.

A cellám alig másfél négyzetméternyi volt, az ajtó fölötti villanykörte csupán a falakat világította meg gyenge fénnyel. A bejárattal szemközti falon, a mennyezet alatt egy tenyérnyi nyílás volt a szellőző.”

Fekete Pál cellája nem az egyetlen ilyen jellegű helyiség volt. Mellette több más hasonló cella is volt itt, valamint egy ablak nélküli helyiség, a poklok pokla, ahol a foglyok verése és a kínvallatások zajlottak.

Kényszervallatások a pokolban

Ahogyan másokkal, úgy Fekete Pállal is rögtön, az első pillanattól fogva éreztették, hogy hová került. Rendszeresen elhangzott a „kulcsmondat”, miszerint „magának csak a bőrével kell elszámolnunk”. Ettől függetlenül is kiemelendő, amit a nyugdíjas tanár állít, miszerint Békéscsabán még az akkori viszonyokhoz képest is különösen kegyetlen módszereket alkalmaztak a kommunisták.

Fekete Pál: „Hosszú börtönéletem során raboskodtam a szegedi Csillagban, Márianosztrán, a Gyűjtőfogházban, Gyulán, Jászberényben, Sopronkőhidán és Vácott is. Mindenütt akadt példa kegyetlenkedésre, de sehol nem találkoztam olyan brutalitással, és elképesztő kínzásokkal, mint ami Békéscsabán folyt.

Fetter Ferenc és Benkovics Sándor volt a két legkegyetlenebb a kihallgató tisztek közül. A földalatti labirintusban volt még egy ablak nélküli helyiség, a poklok pokla, ahol a foglyok megkínzásában egyszerre több verőlegény is részt vett. Egykori ÁVH-sok. Ez a hely nem a végállomás, csupán az első stáció volt a szenvedések útján. Az inkvizícióra emlékeztető tortúrák sem hiányoztak.

Ezek közül csupán a híres „vízkúrát” említem meg. Az áldozattal nagy mennyiségű vizet itattak, de vizelni nem engedték. Az ennek eredményeként megduzzadt veséket és hólyagot pedig gumibottal ütötték, bakanccsal rugdosták. Volt, akinek a hólyagja szétrepedt, a veséje leszakadt és belehalt a kínzásba. Személyi adottságtól és más tényezőktől függött, hogy kit mennyi idő alatt tudtak testileg ronccsá, lelkileg pedig élő halottá tenni. Egy biztos: az itt tevékenykedő válogatott személyzetről ennyi idő elteltével sem lehet mást mondani, csak hogy a szó valódi és átvitt értelmében is valódi, rutinos gyilkosok voltak. Amikor ezek a gyilkosok a hatalom elvárása szerint kiverték a szükséges adatokat a letartóztatottból, következett az internáló tábor, a börtön vagy az akasztófa.”

Véres ruha a minisztériumban

Fekete Pál is megtapasztalta a fentebb leírt embertelen brutalitást. Drótból font korbáccsal és gumibottal a kezükben verték többször is véresre és ájultra az aljas, senkiházi pribékek. Jellemző volt a helyzetre a következő eset.

Kéthetente volt fehérneműcsere a börtönben, ilyenkor a hozzátartozók hozhattak váltásruhát a fogvatartottnak, miközben az addig viselt ruhát kiadták. Amikor Fekete Pál anyósa panaszra ment a minisztériumba, mert a börtönből kiadott ruházat piroslott a rengeteg, alvadt vértől, utána a vején rögtön megtorolták házastársa panaszát.

Fekete Pál: „Bevittek kihallgatásra, és Fetter Ferenc fenyegető hangon megszólalt: >Addig hurcolja az ingét az anyósa a minisztériumba, amíg be nem hozzuk. Itt majd befogja a száját.< Ezzel elém tett egy gépelt lapot, amelyen az állt, hogy letartóztatásom óta senki nem bántalmazott, udvariasan bánnak velem. Rám parancsolt, hogy írjam alá, majd hozzátette, hogy nekem úgyis mindegy, és nem akarhatom, hogy mindennap hülyére verjenek. Addigra már bőven megtapasztaltam, hogy minden fenyegetésük valós, bármit megtehetnek. Nem akartam a kint lévő szeretteimet is bajba sodorni, így aláírtam.”

A további kínvallatások után végül tárgyalási szakaszba került Fekete Pál büntetőügye. Tekintettel arra, hogy milyen kulcsfontosságú szerepet töltött be a forradalom idején, nem volt nehéz összeállítani egy sok tételből álló vádiratot. A közismert és közkedvelt tanárt sokan féltették, hogy a kivégzés sorsára jut.

A fellebbezés halálos ítéletet hozott volna

Fekete Pál: „A bírósági tárgyalást nem a megyében tartották meg. Azt rebesgették, hogy vádlóink féltek annak lehetőségétől, hogy a helyi közvélemény – akik jól ismerték a legtöbbünket – a vádlottak mellé áll egy esetleges tárgyaláson. Így aztán a szomszéd megyében, Szegeden tárgyalták az ügyet, abban az épületben, amelynek homlokzatán hatalmas betűkkel ott áll latinul, hogy igazság… Itt volt az elsőfokú ítélethirdetés is, 1957 decemberében. A Mátyás Miklós által vezetett bíróság, mint elsőrendű vádlottat, a BHÖ 1/1-es pontja alapján a népi, demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vezetése miatt életfogytiglani börtönre ítélt. A másik tizennégy vádlott-társam is különböző hosszúságú szabadságvesztést kapott. Az elítéltek semmivel sem vádolható családtagjait is aljasul megbüntették. Feleségemet például két kicsi gyermekünkkel kiutasították Békés megye területéről, nem csupán tanári állását, de otthonát is elveszítette.”

Mivel valamennyi vádlott reménykedett egy esetleges kedvezőbb ítéletben, az elsőfokú ítélet kihirdetését követően fellebbezéssel éltek. Ez azt jelentette, hogy a jogerős ítéletet a másodfokú tárgyalás hozza majd meg. Az ügy súlyát jelzi, hogy a másodfokú tárgyalásra már Budapesten került sor. Amikor az ítélethirdetés előtt felsorakoztak a vádlottak a bíróság folyosóján, drámai dolog történt.

Fekete Pál: „Miközben várakoztunk, kinyílt a tanácstermi ajtó, és kilépett rajta egy fiatal főhadnagy, Kelemen Imre. Miután végignézett rajtunk, meglepő cselekedetre szánta el magát. Odalépett az egyik vádlott-társunkhoz, aki korábban a katonatársa volt, és a fülébe súgott valamit. Amint azt vádlott-társunk tolmácsolta felénk, a főhadnagy erőteljes nyomatékkal arra kért minket, hogy a tárgyalás kezdetén azonnal és habozás nélkül vonjuk vissza a fellebbezésünket, mert nem enyhíteni, hanem súlyosbítani szándékoznak az ítéleteken. Ezért, ha fenntartjuk a fellebbezésünket, akkor hármunkat halálbüntetésre ítélik. Megfogadtuk az életmentő tanácsot, még a tárgyalás legelején visszavontuk a fellebbezést. Így, mivel az ügyész már az elsőfokú ítélet után sem fellebbezett, a másodfokú tárgyalás okafogyottá vált. A jelen lévő Gyurkó Lajos tábornok, aki leginkább akarta a mi halálunkat, felindultan távozott a teremből, de előtte még odasúgta nekem, hogy nem úszom meg, és lógni fogok.”

Gyurkó már a kései Kádár-rezsimnek is vállalhatlan volt

Gyurkó Lajos egykoron mindössze öt elemit volt képes elvégezni. 1945-ben Gyöngyösön állt be a kommunisták közé. Katonai pályára lépett, ahol elvtelen párthűsége okán gyorsan lépdelt a ranglétrán. Az 1950-es évek közepére már vezérőrnagy, majd tábornok lett. 1956-ban egyike volt a forradalom és az azt követő időszak legvéresebb kezű hóhérainak. Nem csupán ártatlan emberek elleni sortüzek elrendelésében terheli őt soha el nem múló felelősség, de több megtorló perben is részt vett ülnökként, ahol rendre az ítéletek súlyosításáért küzdött. Így került oda Fekete Pál és társainak ítélethirdetésére is.

Érdekesség, hogy Gyurkót néhány évvel később aztán Kádárék is félretették, mert elképesztő kegyetlensége már a konszolidálódás látszatát keltő Kádár-rezsim számára is kellemetlenné vált. A nagytétényi sertéshizlalda igazgatója lett, ahonnan azonban hamarosan távoznia kellett, mert lopási ügybe keveredett. Utolsó munkahelye egy pécsi benzinkút volt, 1979-ben halt meg.

Mindenesetre a per idején még hatalma csúcsán volt, így a gyurkói fenyegetés valóban bekövetkezett: tényleg tovább próbálkoztak, hogy Fekete Pált a hóhér kezére adhassák. Újabb váddal gyanúsították meg, ami alapján súlyosítani lehetett volna az immár jogerős életfogytiglani börtönt. Rá akartak bizonyítani egy szovjet szerelvény kárára elkövetett battonyai vasútrobbantást, hogy kivégezhessék, ám miután a vizsgálat megállapította, hogy semmi köze nem volt a battonyai esethez, végül ezt szerencsére megúszta és megkezdődtek a börtönévei, amelynek legnagyobb részét a váci fegyházban töltötte.

Fekete Pál: „Nagyon sokszor közel kerültem a végső elkeseredéshez, és ahhoz, hogy ne akarjak már tovább élni. Ezekben a pillanatokban azonban a képzeletemben mindig megjelent előttem az apám, és azok a gondolatai, amiket korábban már elmeséltem. Bizonyságot nyert számomra, hogy minden jóslata bevált. A legnagyobb erőt egyik levelével adta nekem, amit a börtönbe küldött be. Előzőleg arra panaszkodtam neki, hogy már nem bírom sokáig, mire a következőt válaszolta: >Fiam, ha úgy hozza az élet, halj meg nyugodtan, de ne alázkodj meg. Amit tettél, azt egy becsületes, magyar ember tette, nincs miért szégyenkezned.< Képzelheti, micsoda erő kellett ahhoz, hogy egy apa leírja a saját fiának, hogy ha úgy hozza az élet, nyugodtan vállalja akár a halált is. Nem is tudom szóban megfogalmazni, milyen erőt merítettem a soraiból, már csak azért is, mert újból megerősített abban, amit szívem mélyén addig is éreztem, hogy nem vagyok bűnös. Isten kegyelmén túl ennek is köszönhetem, hogy túléltem a börtönt.”

Újrakezdés, másodrendű, megfigyelt állampolgárként

Annak ellenére, hogy összességében a nagyhatalmak és a Nyugat magára hagyta hazánkat a forradalom vérbe tiprásának idején, egy idő után mégiscsak szükségesnek mutatkozott, hogy a Kádár-rezsim „emberarcúnak” mutatkozzon, és látszólag képes legyen „megbocsátani” a fennálló rendszerrel korábban szembe fordult polgárainak. Már persze azoknak, akiket a legvadabb megtorlások idején nem vertek agyon, nem ítéltek halálra és nem végeztek ki. Mivel az 1960-as évek elején az ENSZ-ben még mindig napirenden volt a „magyar-kérdés”, Kádárék lépésekre kényszerültek. A politikai okok miatt bebörtönzöttek nagy része – de nem mindenki – vagy amnesztiában részesült, vagy feltételes szabadlábra-helyezési végzést kapott. Fekete Pál az utóbbi kategóriába került, feltételesen őt is szabadlábra helyezték.

Fekete Pál: „1963. március 26. volt, délután 3 óra. Léptek közeledtek cellánk ajtaja felé. A tátika kinyílt, az őr benézett, a nevemet kérdezte. Megmondtam. Kezében papír volt, rajta hosszú névsor. Szednem kellett a cuccomat, és figyelmeztettek, hogy figyeljek, ha majd a nevemet hallom. A homlokom verejtékezett, elmondhatatlan boldogságot éreztem, ám nem sokkal később kételkedés fogott el. Mi van, ha csak újra átvisznek máshová, mint ahogyan ez korábban már többször is megtörtént? Lénárd Andor gimnáziumi tanár, kiváló ember, akkori cellatársam azonban biztatott, hogy szabadulok. Számos rácson és ajtón túl leértünk a földszintre. Az irodában lezajlott az adminisztráció, majd elém tettek egy zsákot. Dohszagot árasztó fehérneműk, nadrág és egy összekunkorodott cipő volt benne. Ráismertem, hogy a felmérhetetlenül messzi múltban ebben álltam a katedrán és hogy ez volt rajtam, amikor utoljára megölelt a feleségem és láthattam a karján pár hónapos kislányomat.”

Korábbi kínzója akarta beszervezni

Szabadulásakor azt is közölték vele, hogy 24 órája van jelentkezni a lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon, s ha ezt elmulasztja, azonnal érvényét veszíti a feltételes végzés és visszakerül a börtönbe. Nehéz lelkiállapotban tért vissza egykori szenvedései színhelyére, Békéscsabára, ahol – mint kiderült – éppen az őt korábban megkínzó, vele szemben bestiálisan kegyetlen Fetter Ferencnél kellett jelentkeznie.

Fekete Pál: „Körülbelül negyedórát álldogáltam a számomra nem túl bizalomgerjesztő helyiségben és néztem az előttem lévő, puffadtra párnázott ajtót. Eszembe jutottak a verések, rúgások, a rafinált kínzások által kicsikart vallomások, az eszméletvesztések. Láttam magam előtt egykori inkvizítoraimat. A párnázott ajtók már akkor is hivatásuk magaslatán álltak, mert elnyelték a gumibotok, drótkorbácsok tompa puffanásait, a kínoktól gyötörtek jajkiáltásait. Végre szólt a titkárnő, hogy bemehetek. Egzotikus világ, keleti kényelem, a hullaszagot árasztó börtöncellák után megdöbbentő káprázat, süppedő szőnyegekkel, antik bútorokkal, mennyezetig érő, üde pálmával, fehér márványszoborral. A klasszikus eleganciával durva ellentmondásban, a másik oldalon Lenin mozdonyvezető-sapkás portréja, egy jókora, zománcozott vörös csillag és Dzserzsinkij, a tömegsírokért felelős egykori Cseka-vezető portréja díszelgett. Az ébenfából faragott íróasztal mögött ott ült az >ales elvtárs<, vagyis maga Fetter Ferenc. Az a személy, akinek neve hallatán még évtizedekkel később is összerezzentek az egykori túlélők, megkínzottak és hozzátartozóik. Az a személy, aki 1956 előtt ÁVH-s hadnagy volt, szabadulásomkor viszont – nyilván érdemei elismerése okán – már rendőr alezredesi egyenruhában feszített. Szép, meredek ívű karrier, amely mögött mérhetetlenül sok szenvedés, halál, árvák, özvegyek, nyomorékká vert, agyonkínzott, ártatlan emberek átka húzódik.”

Fetter Ferenc alezredes elvtárs elképesztő gúnnyal és érzékelhető gyűlölettel beszélt a frissen kiszabadult Fekete Pál tanárral. A kommunistákra jellemző gátlástalansággal egyszerre fenyegetett és húzta el a mézesmadzagot Fekete Pál előtt. Közölte a kétdiplomás tanáremberrel, hogy ő egy senki, belőle csak WC-pucoló vagy utcaseprő lehet, mert a szocialista hazában még egy köztörvényes gyilkosnak is nagyobb a becsülete, mint neki. Nem fog erkölcsi bizonyítványt kapni, így többé nem is taníthat. Ám – tette hozzá Fetter – van egy lehetőség, amely esetleg megoldást kínálhat, amely után talán mégis visszatérhet a katedrára, s újra megbecsült tagja lehet a társadalomnak.

Csak alá kell írnia, hogy együttműködik a hatóságokkal. S akkor akár az egyetemi lektorátus ajtaja is megnyílhat előtte. Fekete Pál nem írt alá. Nem vállalta az együttműködést. Fetter Ferenc ekkor válogatott szitkokkal kizavarta a párnázott ajtón.

Fekete Pál: „Az életem párja mindvégig hűségben kitartott mellettem, így a legfontosabb dolgot, a családomat nem veszítettem el, bár a lányaimmal való kapcsolatomat erősen megsínylette, hogy életük első éveiben nem lehettem mellettük.

Feleségem ráadásul számtalan költözködésre kényszerült, amíg én börtönben voltam, mert sehol nem fogadták el a hatalmasok a személyét, miattam. Mégis kitartott mellettem, és ez nagy erőt adott az újrakezdéshez.

Egy padlásfeljáróban laktunk Szegeden. Ami a tanári pályát illeti, oda soha többé nem térhettem vissza. Dolgoztam marhavágóhídon, a Bajai úti téglagyár agyagbányájában, szállító- és segédmunkásként, valamint kubikosként is. Emellett érzékelhetően megkülönböztetett, megbélyegzett maradtam, és mindvégig megfigyeltek.”

El lehet képzelni, hogy milyen sorsa lehetett egy hajlíthatatlan gerincű forradalmárnak a keményvonalas kommunista párttitkár, Milu, azaz Komócsin Mihály és hírhedt klánja rémuralmát nyögő Csongrád megyében. De nem volt más választása, hiszen nem kapott amnesztiát, nem rehabilitálták, csupán feltételesen volt szabadlábon. Ráadásul 1980-ban, tehát közel negyedszázaddal a forradalom után kis híján ismét lecsukták. Egy munkatársának – aki, mint kiderült, rá lett állítva – negatív kijelentést tett az afganisztáni szovjet beavatkozás kapcsán, amiért bevittek a kapitányságra. Nem sokkal később kiengedték ugyan, ám az a procedúra, hogy este beviszik, majd néhány óra várakozás után kiengedik, közel egy hónapig mindennap megismétlődött.

Fekete Pál: „Végül lezajlott egy kihallgatás, ahol megfenyegettek. Közölték, hogy a feltételes szabaduláskor fennmaradt éveimet leültetik velem, ha nem írom alá, hogy jelenteni fogok nekik. Amikor odahaza elmeséltem, mit mondtak, mivel fenyegetnek, az én drága feleségem azt mondta, hogy üld le, ami még hátravan, ahogyan először megvártunk, úgy most is megvárunk. Másnap aztán eszébe jutott a feleségemnek, hogy ismer valakit Pesten, név szerint Hanga Máriát, aki akkor oktatásügyi miniszterhelyettes, Pozsgay Imre közvetlen munkatársa volt. Kieszközölt nála egy személyes találkozót. Felutaztam hozzá, fogadott, még ebéddel is megkínált. Amikor elmeséltem neki, mi járatban vagyok, nem akart hinni a fülének, hogy ilyesmi még előfordulhat 1980-ban. Végül megmozgatta kapcsolatait, és sikerült elérnie, hogy megszüntessék az eljárást ellenem, igaz, levelében azt is leírta, hogy erkölcsi bizonyítványt továbbra sem fogok kapni, így tanári munkát a későbbiekben sem vállalhatok. Így is lett: úgy mentem nyugdíjba, hogy egyetlen percet sem taníthattam többet.”

Életműépítés túl a hatvanon

Társadalmi értelemben egyértelműen kijelenthető, hogy csak a rendszerváltozás után szűnt meg Fekete Pál több évtizedes meghurcolása. Miután ekkor már elmúlt 60 éves, így el lehet mondani, hogy aktív évei rámentek a kommunista diktatúrára. Rendkívüli lelkiereje és tettvágya jóvoltából azonban fantasztikus teljesítményeket tett le az asztalra. Kifejezetten törekedett arra, hogy megtegye azokat a dolgokat, amelyekre addig – önhibáján kívül – nem volt lehetősége. A mögöttünk hagyott 30 évben kiemelkedő életművet alkotott. Saját kezűleg hozott létre egy 1956-os múzeumot Békéscsabán, amelynek berendezési és kiállítási tárgyait lényegében egyedül gyűjtötte össze, illetve maga készítette.

A Püski Kiadó gondozásában több nagyszerű kötete – „Az utolsó szó jogán”, a „Sátánok éjszakája”, a „Sírjára nem jutott virág”, a „Cseppek a tengerből” című könyvek – is megjelent. Ezek nemcsak felbecsülhetetlen értékű kordokumentumok, de a magyarországi kommunizmus több tucat áldozatának is méltó emléket állítanak. Ezeknek az elfeledett halottaknak sokéves utánajárással tárta fel életútját és szenvedését. Mindez hatalmas utánajárást követelt meg, olykor napokig biciklivel járta a békési és a kiskunsági falvakat. Munkája elismeréseként 1992-ben Békéscsaba első díszpolgára lett, s a város azóta is igyekszik megbecsülni egykori tanára személyét.

Beszélgetésünk végén adta magát a kérdés, hogy jócskán túl a hatvanon, vagy akár a hetvenen, nyolcvanon, mi adta neki az erőt és az elhivatottságot?

Fekete Pál: „Egyrészt a saját életem alakulása, másrészt az áldozatul esett sok-sok honfitársam emlékezete. A nagy kommunista emberdaráló milliók testét és lelkét őrölte meg, én azonban túléltem az iszonyatot. Hogy miért nem fekszem a többiekkel együtt valami jeltelen tömegsírban, arra csak a gondviselő Isten tudja a választ. Ugyanakkor a túlélésnek ára van: méltónak kell rá bizonyulnom. Aktív éveimben úgy alakult a sorsom, hogy nem csinálhattam azt, amire a hívást éreztem, ezért most, így idős fejjel, immár nyugdíjasként igyekeztem és igyekszem pótolni a pótolhatatlant. Ez az oka annak, hogy a mai napig könyveket írok, és rendszeresen előadásokat is tartok. Békéscsabán, a Kazinczy Ferenc Általános Iskola egyik melléképületében létrehoztam egy kis ’56-os múzeumot, számos tárgyi emlékkel, illetve mindazok rövid életrajzával, akik Békés megyében a forradalomért áldozták életüket. Időnként tárlatvezetést is tartok, ha felkérnek rá és egészségem engedi.

Szeretném, hogy minél többen megtudják, mi zajlott le ebben az országban a kommunizmus idején. 92 éves elmúltam, nincs már olyan sok hátra. Ám ameddig bírom erővel, igyekszem megfelelni ennek a feladatnak, amit nem csupán feladatomnak, de elemi kötelességemnek is érzek”.