Benedek Tibor halálára: a nagy ellenfél, Aleksandar Sapic búcsúlevele

Megható levéllel búcsúzott a csütörtökön, élete 48. évében elhunyt Benedek Tibortól egykori nagy ellenfele, a szerb Aleksandar Sapic. A 42 éves klasszis Facebook-oldalán hozta nyilvánosságra gondolatait, amelyeket a Nemzeti Sport online kiadása fordított magyarra. Íme:

Az elmúlt évek legszörnyűbb hírét kaptam: minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója, Benedek Tibor elhunyt. Nem is tudom, hol kezdjem, rettenetesen nehéz nekem, mert sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy neki sosem mondtam el, amit most fogok.

Tiborral csaknem tizenöt éven keresztül játszottunk egymás ellen. Ő balkezes, én jobbos, úgyhogy egymás oldalán szerepeltünk, számtalanszor szemtől szembe, akár a válogatottjainkról, akár a klubcsapatainkról volt szó. Ezt persze mindenki tudja, de azt nem, ami most következik.

Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és tiszteltem, aki az egyik legnagyobb motiváló erőm volt, hogy fanatikusan dolgozzak és szinte spártai életet éljek a pólós pályafutásom során. Hat évvel volt idősebb nálam, szóval, amikor tizennégy voltam, ő már világhíres. Azóta követtem a pályáját, figyeltem, ahol és ahogyan csak lehetett. Amikor a Becsejben játszottam, Vincze Balázstól, a magyar válogatott akkori csapatkapitányától minden héten kértem videókazettákat a meccseiről azzal a fals indokkal, hogy mennyire kedvelem a magyar pólót. Az igazság, hogy egyáltalán nem érdekelt a magyar póló, csakis Benedek Tibor. Ebben az időszakban több, mint négyszáz meccsét néztem meg a legkülönfélébb versenyekről. Lenyűgözött a kitartása, a munkája, az energiája, a fegyelmezettsége, az ereje és amilyen könnyedséggel űzte a sportágunkat.

Később, amikor egyre többször játszottunk egymás ellen, mindig vele akartam szembe kerülni, hogy megmutassam, én is képes vagyok ugyanarra… Sokszor voltam faragatlan, néha át is léptem a határokon, kizárólag azért, hogy bizonyítsam magamnak, képes vagyok olyan jó lenni, mint amilyen ő. Rendkívüli személyiség volt, sosem reagált az én faragatlanságomra, sokkal inkább lenyugtatott, úgyhogy el is szégyelltem magam, amiért túlmentem a határon… Ő is keményen játszott, de sosem sportszerűtlenül, és mindig higgadt maradt, tiszteletteljes, kulturált, és ahogy egyre jobban megismertem, még többre tartottam játékosként és emberként is.

Aleksandar Sapic (kék sapkában). Fotó: MTI/Illyés Tibor

Sosem voltunk közel egymáshoz, mert sosem játszottunk egy klubban, ezért is okozott nehézséget közelednem hozzá, hogy elmondjam mindezt, amit szerettem volna. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak.

Az ember, akit ennyire szerettem, elment. Az ember, aki a sportágunk történelmének egyik legnagyobbja, aki sosem volt fáradt vagy felkészületlen, elment. Az ember, aki azzá a játékossá tett, aki lettem, és aki sajnos ezt sosem tudta, mert nem volt meg a bátorságom, hogy elmondjam neki… Pedig szerettem volna… Alig három évvel ezelőtt gálameccsen találkoztunk Budapesten: emlékeztem a régi csatákra, mindenre, és szerettem volna neki mindent elmondani akkor is, de megint feladtam, nem is értem, miért…

Tibor, sosem tudod meg, mennyit jelentettél nekem, én viszont azt nem fogom elfelejteni, mennyit jelentettél nekünk. Az életmű, amit hátrahagytál, felejthetetlen marad sok-sok generációnak.

Barátom, nyugodj békében! – ez a legkevesebb, amit mondhatok. Éveken át titkoltam mindenki előtt, hogy a vízilabdában, sőt, életemben te voltál az egyetlen, akire igazán felnéztem, és aki miatt az lettem, aki vagyok.

A fénykép az otthoni emlékszobám falán lóg, az egyik legbecsesebb helyen, mert te is ezt a helyet foglalod el a szívemben.

Nyugodj békében, te nagyszerű ember!