Boldog munkások és felemelkedő parasztság helyett keresztülfilmezni a diktatúra résein – Vitézy László és Az Öreg
A Rákosi- és Kádár-korszak filmművészeinek jelentős része behódolt a diktatúrának, ugyanakkor egyes alkotók igyekeztek megtartani az autonómia morzsáit, és különböző trükkökkel rámutattak a rendszer embertelen mechanizmusaira. Az Öreg a filmezés veteránjával, Vitézy László rendezővel beszélgetett.
A magántulajdon felszámolása, a családi vagyonok elrablása a kommunizmus éveiben nemcsak felszámolta a viszonylagos polgári létbiztonságot, nemcsak lehetetlenné tette az elmúlt hetvenhét évben a folyamatos gyarapodást, hanem meg is rontott generációkat. A társadalomban mélyen ott gyökerezik a vélelem, hogy újra megtörténhet ugyanez, mivel nem történt meg az elszámoltatás, nem vonták felelősségre a rablógyilkosokat. Vitézy László, aki sohasem fogadta el a proletárdiktatúra létjogosultságát, több filmes társával együtt kereste a Kádár-korszakban azokat a réseket, amelyeken keresztül fel lehetett tárni a magyar valóságot, be lehetett mutatni az igazságot. Dokumentumfilmjei ezt a célt szolgálták, tükröt tartottak az emberek elé, hogy lássák, mi történik velük. Ilyen filmjei voltak a többi között a Vörös föld, a Tagfelvétel, a Nevelésügyi sorozat, a Leleplezés vagy a Mecénások.
A TTT (tiltott-tűrt-támogatott) aczéli világában a legnagyobb kárt a filmes szakma szenvedte el. Vitézy László filmrendező szerint az apák és fiúk, az urbánus és népi ellentét a filmesek között éleződött ki a legjobban, és ez máig tart. Nagy hiátus a filmes szakmában, hogy hosszú ideig csak azt filmzsánert engedélyezték, amely a munkásosztály, a parasztság felemelkedését, boldogságát mutatta be, a Rákosi-korszak és az 1956 utáni szörnyű tetteket elkente, megengedően elviccelte, vagy egyenesen a kommunisták szenvedéstörténeteit dolgozta fel (például Bacsó Béla, Kovács András, Mészáros Márta stb.). A filmesek közül sok volt a besúgó, akiknek fiai, tanítványai, majd tanárai vitték tovább az elkötelezett balliberális felfogást. Ez köszönt vissza a régi SZFE hallgatóiban, tanáraiban, akik átpolitizálták a művészetet, mozgalmi színházat és aktivista mozikat készítettek.
Az Öreg és a rendező nemcsak a múltról beszélgetett. A ma zajló események és viták kapcsán Vitézy egyenesen kimondja, hogy nevetséges szabad színházat, szabad oktatást követelni, hiszen a színház és az oktatás szabad. Vitézy úgy látja, hogy a színház- és filmművészet jövője egyáltalán nem reménytelen, amit az is mutat, hogy újabb és újabb filmek készülnek olyan történelmi eseményekről, mint például a rendszerváltás, a taxisblokád.
