„Budapest… Budapest…!” – Szlovákok éltették a magyarokat a rendszerváltáskor Pozsonyban

30 évvel ezelőtt Közép-Európa népei megélhették a kommunista diktatúra kimúlását. Nagy dolog volt ez, hiszen pár évvel azt megelőzően még a többség számára lehetetlennek tűnt, hogy eljön a szabadság. Csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek, románok együtt sírtak, együtt nevettek, kegyelmi pillanat volt ez. Szomszédos, de mégis különböző népek fiai egymás szemébe néztek és szavak nélkül is tudták, hogy valami nagy dolog történik velük.

Amit csak mi értünk meg…

A rendszerváltás egy közös, pozitív élmény volt a közép-európai emberek számára, amit nagyon meg kell becsülni, mert az etnikai feszültségek a történelem folyamán többnyire beárnyékolták ezeket a kapcsolatokat. De nem akkor, 1989-’90-ben, az eufória éveiben… Bohumil Hrabalt, a cseh íróóriást egyként ünnepelték Varsóban, Prágában és Budapesten. Ugyanez fordítva is így volt, például Csoóri Sándor esetében. A rendszerváltás előestéjén azonban a Sörgyári Capriccio szerzőjét az a megtiszteltetés is érte, hogy az MDF Bethlen Gábor-díjjal tüntette ki. Kiss Gy. Csaba, a demokrata fórum politikusa így méltatta a művészt:

Hrabal világa kézzelfoghatóan tanúsítja, hogy Közép-Európa népei nem valami rakoncátlan nebulók, akik újra és újra fegyelmezésre szorulnak, hanem a történelem prése alatt eltorzult alakok, akik mégis átmentették magukban Európát.

Éppen ebben a Hrabal munkásságát üstökön ragadó mondatban érhető tetten a közös élmény. Valahol mindannyiunkat megnyomorított a diktatúra – hiszen családi történeteiben ki így, ki úgy, de magában hordozza a sebeket –, ugyanakkor kifejlesztette bennünk a túlélés és az átmentés ösztönét is. Hrabalt ismerve hozzátehetjük, hogy ehhez szükségünk volt arra a derűre is, amellyel a cseh író kispolgár hősei képesek voltak nevetni saját esendőségükön és az őket megnyomorító rendszeren.

Ellenzéki tüntetés a szovjet bevonulás 21. évfordulóján, 1989. augusztus 21-én. Ekkor tartóztatták le Deutsch Tamást és a társait is.

Mivel azonban évtizedeken keresztül éreztük a prést, a nyomást a bőrünkön, ezért nagyon érzékenyek vagyunk a szabadságunkra. Jól tudjuk, hogy nehéz volt megszerezni, nem adták ingyen. Ez az, amit Európa boldogabbik fele, a nyugatiak nem értenek, és ámulva néznek, hogy miért lázadunk manapság a bevándorlás meg a betelepítési kvóták ellen. Nézték annak idején, de nem értették az élő fáklyává váló Jan Palachot és Bauer Sándort. Máray Sándor több, mint egy évtizeddel e tragédiák bekövetkezése előtt, az 1956-os forradalom kapcsán tökéletesen fogalmazta meg a nyugati ember értetlenségét, amellyel a diktatúra ellen lázadókra tekintett:

Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem a cukorkák…

Magyar közreműködéssel borult lángba Csehszlovákia

Az elnyomó kommunista rezsimek cinizmusa és kegyetlensége miatt még talán ma is meglepő, hogy a közép- és kelet-európai átalakulások vértelenül zajlottak le. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy az ellenzéki értelmiség már jóval a rendszerváltás pillanata előtt országhatárokon túlnyúlóan együtt gondolkodott, szervezkedett. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy mi, magyarok kulcsszerepet játszottunk a történésekben. Közismert, hogy Romániában Tőkés László révén egy magyar gyújtotta meg a forradalom kanócát. Talán kevesebben tudják azonban, hogy a csehszlovákiai átalakulásban is jelentős volt a magyar szerepvállalás. A Magyarországon 1988 végén meginduló ellenzéki Hitel című folyóiratban jelentek meg olyan, a rendszerváltás után is komoly szerepet játszó személyek írásai, mint a későbbi cseh köztársasági elnök, Václav Havelé, vagy a későbbi szlovák miniszterelnök, Jan Carnogurskyé.

Duray Miklós a csehszlovák rendszerváltás egyik kulcsfigurája volt

A Hitel munkatársai, köztük több későbbi MDF-es politikus vállalták a kockázatát, hogy az akkor éppen a szomszédos kommunista rezsimek börtöneiben sínylődő ellenzéki személyek saját társadalmukat felrázó szövegei megjelenjenek. A Hitel első számát teljes egészében annak szentelték, hogy bemutassák a hatalom túlkapásait és az ellenzéki politikusok ellen irányuló erőszakos akciókat a szomszédos országokban. A hatás nem maradt el: óriási visszhangot váltottak ki az írások Lengyelországban és Csehszlovákiában. Prágában 1989. január 17-én, Jan Palach halálának 20. évfordulóján jelentős tüntetés zajlott le. A rendőrség brutálisan szétverte a tömegmegmozdulást. Jól ismert és magyar szempontból jelentős volt az augusztus 21-i Vencel téri tüntetés, ahol a fideszes Deutsch Tamást és társait elő is állította a rendőrség.

Rendőrök szorítják vissza a Vencel téri tüntetőket 1989. január 17-én, Jan Palach halálának 20. évfordulóján

Az MDF megfigyelői is jelen voltak a megmozduláson, ám ők felsőbb utasításra a háttérből figyelték a történéseket. 1989. november 17-én Prágában zajlott le az a tüntetés, amely talán a legnagyobb szöget verte a csehszlovák kommunisták koporsójába. Ez ugyanis egy hatalmas diáktüntetés volt. Ország-világ tudomására jutott, hogy fiatal fiúkat és lányokat gumibotoztak a rendőrök és vetették börtönbe őket. A hatalom fellépése a korábbi évekhez is képest is durva és aránytalan volt.

Szlovákok éltették a magyarokat Pozsonyban

Érdekes, hogy a szlovákoknál hiányzott az az erős, rendszerkritikus réteg, amely tüntetéseket szervezve ellenállt volna a hatalomnak. Ennek egyik oka, hogy a csehekhez képest egy ekkor még kevésbé polgárosult társadalomról beszélhetünk esetükben. A rendszerváltást megelőző években, évtizedben a szlovákiai területen a magyar kisebbség fejtette ki a legnagyobb ellenállást a rendszerrel szemben. Duray Miklós már 1978-ban illegális mozgalmat hozott létre a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága néven. Durayék tiltakoztak az erőltetett asszimiláció és a magyar iskolák felszámolása ellen. Az 1989. november 17-i prágai diáktüntetéssel szinte egyszerre mozdult a felvidéki magyar értelmiség aktív ellenzéki része. Grendel Lajos, A. Nagy László és Tóth Károly vezetésével Vágsellyén megalapították a Független Magyar Kezdeményezést (FMK). A szlovákok ekkoriban nagy szimpátiával figyelték a magyar ellenzékiek kezdeményezéseit, akcióit. A mából visszatekintve ez furcsának hathat, de ekkoriban a többségi szlovák nemzet számára mértékadó volt, hogy mit tesz a magyar kisebbség. Az FMK megalakulásából a szlovákok bátorságot merítettek, és rá egy napra létrehozták az azt követően dominánssá váló szlovák ellenzéki csoportosulást, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnevezésű szervezetet. A mozgalom később koalíciós partnernek tekintette a Független Magyar Kezdeményezést.

Tüntetők 1989. november 17-én Prágában

A romániai eseményekhez hasonlóan magyar szempontból nagyon felemelők voltak a csehszlovákiai történések ebben az időszakban. 1989. december 1-én az MDF küldöttsége Bécsben tárgyalt. Elhatározták, hogy Pozsonyon keresztül térnek vissza Budapestre. Kiss Gy. Csaba, a demokrata fórum külügyi felelőse egy 30 év távlatából is megható esemény részese volt – különösen, ha figyelembe vesszük a szlovák-magyar kapcsolat alakulását az ezt követő években, évtizedekben. December elején Pozsonyban egy nagy ellenzéki tüntetés zajlott.

Éppen Grendel Lajos, a szlovákiai magyar kisebbség egyik vezetője beszélt a tribünön és óriási tapsot kapott a döntően szlovák hallgatóságtól. A tüntetők azt skandálták, hogy Budapest..,Budapest. El se lehetett képzelni, hogy a magyar-szlovák viszonynak egy ilyen mozzanatát megérhetjük magyarként Pozsonyban.

A rendszerváltás harmincadik – és Trianon századik – évfordulóján bármilyen nehéz is ez a mély történelmi sebek miatt, de meg kell próbálni előre tekinteni és keresni azt, ami összeköt bennünket a szomszédban élő nemzetekkel. Ezt nem én mondom, hanem a magyar miniszterelnök közölte a minap nemzetközi sajtótájékoztatóján. A rendszerváltás idején szerzett közös élmények mindenképp segíthetik ezt a folyamatot.