Donáth, Apró – Őskommunista klánok, avagy a XXI. század kamudemokratái

A tanulmány szerint a két híres kommunista, Apró Antal és Donáth Ferenc mindketten 1913-ban születtek, de míg Apró gyermekmenhelyen nevelkedett és hat elemit végzett, addig Donáth Ferenc egy elismert jászárokszállási ügyvéd fiaként érettségizett, majd Budapesten jogi egyetemre járt. Apró 1929-ben került kapcsolatba az illegalitásban működő kommunista mozgalommal a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségén (MÉMOSZ) keresztül, így tizennyolc évesen belépett a titkosan működő Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP) is. Donáth Ferenc eleve hithű marxistaként került Budapestre, rövidesen bekapcsolódott az egyetemi kommunista sejt munkájába, később az egész fővárosi felsőoktatási kommunista csoport főszervezője lett. 1934-ben – méghozzá Rajk László javaslatára – őt is felvették („Kopasz” fedőnévvel) a földalatti pártba. Donáth 1935-ben doktorált, majd bekapcsolódott a Komintern által meghirdetett kapcsolatkereső és beépülő munkába a „haladó erőkkel”, legyenek azok paraszti, polgári-demokratikus vagy szociáldemokrata csoportok. Ez idő tájt Apró Antal a szakszervezeti mozgalom kommunista befolyás alá vételéért felelős Egyesült Szakszervezeti Ellenzékben végzett fedett pártmunkát, 1935-ben például nagyobb sztrájkot szervezett; egy évvel később letartóztatták és hat hónapra a szegedi Csillagbörtönbe került, ahol ekkoriban Rákosi Mátyás is raboskodott. Donáth ezután fokozatosan „parasztvonalra” került át, részt vett a népi mozgalom balra tolásáért felelős Márciusi Frontban, ott volt a Nemzeti Parasztpárt 1939-es megalakításán, sőt, a Szabad Szó szerkesztője lett és a szárszói találkozón is feltűnt. Apró eközben maradt szakszervezeti vonalon és 1938-ban bekerült a MÉMOSZ vezetőségébe.

A szovjet megszállók helytartói

Budapest szovjet elfoglalása után mindketten azonnal bekapcsolódtak a Magyar Kommunista Párt (MKP) működésébe, és amint az illegalitásban, úgy most törvényes körülmények között dolgoztak tovább paraszt-, illetve szakszervezeti vonalon. Donáth pártjának utasítására az Ideiglenes Nemzeti Kormány mellett működő, a földreform levezénylésével megbízott Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyettese lett; Apró pedig az MKP szakszervezeti osztályát vezette (ilyen minőségben volt pártja által delegált népbírósági tag Bárdossy László őszi tárgyalásán). A kommunista párt 1945. májusi konferenciáját követően egyaránt a vezetőség tagjai lettek (Farkassal, Gerővel, Kádárral, Nagy Imrével, Rajkkal, Rákosival és Révaival együtt). 1948-ban mindketten előreléptek: Apró a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) főtitkára lett, Donáth pedig – leköszönve államtitkári címéről – az MKP Központi Vezetősége (KV) Főtitkársági Irodájának vezetője. Donáth feladata a Rákosi-titkárság vezetőjeként – saját, 1967-es szavai szerint – így nézett ki: „A legtöbb vezető szervben részt vettem, ez azt célozta, hogy <...> olyan testületekben, amelyekben Rákosi nem tudott részt venni elfoglaltsága miatt, ott helyette megjelenjek, és ezeknek fontosabb döntéseiről vagy pedig személyes benyomásaimról is informáljam”. Ilyen minőségben tehát Donáth Ferenc 1948 januárjától egészen 1951 februárjáig Rákosi szeme és füle volt. Donáthnak jutott a dicsőség, hogy az 1949. szeptember 3-i KV-ülésen megbírálja Nagy Imre agrárpolitikai nézeteit. E kérdésben a helyes pártirányvonal lefektetését egy pártiskolai előadása nyomán egyébként is rá bízták. Ezekben az években Apró a szakszervezetek államosításával foglalkozott.

Egymást sem kímélték a komcsik

Az 1955–56-os visszarendeződés idején Apró megőrizte kormányzati pozícióját és párttisztségét, Donáth ebben a másfél évben lassanként lépett a Nagy Imre körül csoportosuló „pártellenzék” soraiba, miután Nagy ímmel-ámmal megbocsátotta 1949-es túlbuzgóságát. 1956. október 23-a Aprót a pártközpontba, Donáthot az utcára szólította. Amikor Nagy Imre általakította a még október 23–24. éjjeléről megörökölt kormányát, amelyben Apró Antal miniszterelnök-helyettesi tisztségének megőrzése mellett (ismételten) építésügyi miniszter lett, időnyerés céljából pedig – többek között Donáth javaslatára – afféle „demokratikus népmozgalomnak” ismerték el a forradalmat.

Donáth ekkori álláspontja szerint a „több tízezres munkásságtömegekkel szemben nem szabad fegyveresen fellépni”, Apró ugyanakkor fegyveres megoldást szorgalmazott. Apró 1956. november 4-én azt a levelet is aláírta, amelyet a Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány adott ki, és ameyben úgy fogalmaztak: „az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbak. Kegyetlenül üldözik a demokrácia híveit, a nyilasok és más vadállatok gyilkolják a becsületes hazafiakat, legjobb elvtársainkat. <...> A reakciós elemek, felhasználva a népi demokratikus építésünk folyamán elkövetett hibákat, igen sok becsületes dolgozót – különösen az ifjúság nagy részét – tévesztették meg, akik a mozgalomhoz becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak.” Ugyanezen a napon Donáth Ferenc, László nevű, alig egyéves kisfiával és várandós feleségével együtt a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket, Nagy Imrével és szűkebb körével – köztük Haraszti Sándorral, Losonczy Gézával, Lukács Györggyel, Szántó Zoltánnal, Ujhelyi Szilárddal, Vásárhelyi Miklóssal, Rajk özvegyével és hozzátartozóikkal – együtt. Apró Antal Kádár társaságában egy szovjet páncélautón érkezett Budapestre, 1956. november 7-én, és még aznap megalapították az általuk továbbvitt MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságát, amelynek rajtuk kívül Biszku Béla, Marosán és Münnich is tagja volt. November 22-én, megtévesztve Nagy Imrét és társait, egyszerűen elrabolták őket és a romániai Snagovba vitték a szovjetek. A snagovi fogság 1956. november végétől 1957 áprilisáig tartott. A csoportot elárulva kivált belőle Lukács és Szántó, a többiek egy részéből pedig megkonstruálták a „Nagy Imre-csoportot”. Donáth Ferencet 1958. június 15-én, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönbüntetésre ítélték. Donáth Vácott együtt raboskodott Vásárhelyivel, mindketten 1960-ban szabadultak, egyéni kegyelemmel. Létezik olyan feltételezés, hogy Donáth és Vásárhelyi, akik mindketten illegális kommunisták voltak (utóbbi 1938-tól Debrecenben, aztán Budapesten tevékenykedett), majd Nagy Imre közvetlen környezetéhez tartoztak, megjárták Snagovot és mindketten túlélték az 1958-as pert, a szovjet szolgálatok emberei voltak – és éppen emiatt maradhattak életben. Érdekes fejlemény, hogy úgy Donáth, mint Vásárhelyi 1984-ben lépett fel igazán ellenzékszervezőként: előbbi a monori találkozó kitalálásával, utóbbi a Soros Alapítvány létrehozatala kapcsán.

Őskomcsiból demokrata ellenzéki

Szabadulása után Donáth közel két évtizedet töltött agrárkutatással. Nem lépett be az MSZMP-be, pedig Kádár háromszor is kérte. A ’70-es évek végétől aktivizálódott: két alkalommal is aláírta a Charta ’77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, részt vett az 1982-es Bem téri tüntetésen, többször demonstratívan megjelent a Rajk-butikban és személyesen terjesztette a Beszélőt, amelynek 1983-ban kiadott ’56-különszámát ő javasolta elkészíteni. Személyét az egykori ötvenhatosok, a népi-nemzeti és a „demokratikus ellenzék” is elfogadta, így 1979-ben ő lett a Bibó Emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke. Széleskörű elfogadottságát jelezte, hogy 1986. júliusi halálát követően Csoóri Sándor, Kis János, Magyar Bálint és Mécs Imre is mondott fölötte búcsúbeszédet. Míg a ’80-as években főleg a „demokratikus ellenzék” értelmiségi köreiben voltak tisztelő barátai (Kenedi, Kis, Radnóti Sándor, a síremlékét 1987-ben felavató Ludassy Mária), addig az ezredforduló óta inkább a baloldal emlékezik meg róla (56-os Intézet, Donáth 100 című konferencia a Politikatörténeti Intézetben, Népszabadság-cikkek, 2003-ban mellszobrát Göncz Árpád leplezte le).

Köztünk élnek, jól élnek és politizálnak

A tanulmány kitér arra, hogy az 1989–90-es rendszerváltoztatás ellenére a (poszt)kommunista kontinuitás két évtizeden keresztül (1990–2010) tartott: a gazdasági tőke átmentése és a kulturális hatalom kisajátítása politikai, pénzügyi és titkosszolgálati hálózatok segítségével egyaránt történt, de fontos szerepe volt benne a családi kapcsolatoknak is. A nómenklatúra legfölső rétegéhez tartozó Apró Antal családjából híres-neves külkeres került ki, Donáth Ferenc fiából pedig másfél évtizedre szocialista parlamenti képviselő és a balliberális értelmiség meghatározó alakja vált. Apró Antalnak 1947-ben született Piroska nevű gyermeke 1981 és 1988 között a Külkereskedelmi Minisztériumban helyezkedett el, előbb főosztályvezető-helyettesként, végül, mint a kelet-európai főosztály vezetője. 1988–90-ben a Külügyminisztérium kereskedelmi miniszterhelyettese volt, mégpedig Horn Gyula tárcavezetése alatt. Apró Piroska bátyja, ifjabb Apró Antal 1967-től 1989-ig a kádári állambiztonság nyugatnémet és osztrák irányban való kémelhárítással foglalkozó III/II-2. osztályán szolgált, 1990 februárjában a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) felderítő főosztályának vezetőjévé nevezték ki. Békés Márton megfogalmazása szerint nem túlzás azt állítani, hogy az Apró-klán gazdasági, politikai és titkosszolgálati kapcsolatrendszere a posztkommunizmus strukturáló tényezője volt.

Apró Antal és Donáth Ferenc gyermekeinek gyermekei esetében is politika iránt érdeklődő leszármazottakat találunk. Életkori okokból kifolyólag politikai karrierjüket ők már az ezredforduló után, pontosabban a 2010-es évek második felében kezdték el – méghozzá egymással szövetségre lépve. Apró Piroska lánya, Dobrev Klára 1994-ben ismerkedett meg Gyurcsány Ferenccel, 1996 óta élnek együtt az Apró-villában. A 2002-es MSZP-kampányban Dobrev Klára, mint a szocialista miniszterelnök-jelölt, Medgyessy Péter kabinetfőnöke vett részt, férje a kormányfő-aspiráns tanácsadójaként tevékenykedett ugyanekkor. Miután férje 2009-ben távozott a miniszterelnöki posztról, Gyurcsányné az Altus vezérigazgatói székébe ült. 2019 februárjában a Demokratikus Koalíció az európai parlamenti választásokon indított listája élére állította. Azóta harmadmagával az Európai Parlament Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége nevű baloldali-liberális frakciójában ül.

Forrás: Látószög Blog; Vezetőkép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu