Alig harminc évvel ezelőtt egy újszülött állam megvívta első háborúját. Azonban erre most már senki sem emlékszik, még azok sem, akik 1992-ben Ukrajna állampolgárainak vallhatták magukat. Az ország lakói, sajtója, de még a szomszédos államok is – köztük az érintett országok – mind úgy tesznek, mintha a transznisztriai konfliktus meg sem történt volna. Az ukrán nacionalisták sem emlegetik, akiknek pedig kifejezetten jót tenne egy “győztes” háború emléke – mi lehet a feledés oka? Folytatjuk sorozatunkat, amelyben megpróbáljuk megérteni, hogy miért is vannak olyan fura országok arrafelé keleten.
A poszt-szovjet államok összetartó ereje a “nemzetek feletti” szocializmus bukásával elporladt. A cári Oroszország kohéziós erejét a pánszlávizmus adta, ez nyomokban a Szovjetunióban is megmaradt, azonban a kommunista birodalom jócskán meghaladta a szláv népek területeit. A moldávok románok, és bár ezért a kijelentésemért Bukarestben nem feltétlenül azok tapsolnának meg, akikkel létazonosságot vállalnék, nem tagadható, hogy szokásaikban, kulturájukban és nyelvükben egyeznek regáti testvéreikkel, csakúgy, ahogyan a székelyek velünk, magyarokkal. Hogy miért hivatkoznak néha magukra is külön nemzetként, annak oka a kommunizmusban keresendő.
Országok közé ékelve. Forrás: countycodes.com
A nemzetek létét tagadó, mégis az anyaföld védelmére buzdító sztálini kettősség idején a Moldáv Tagköztársaságban azért indítottak nacionalista mozgalmakat, hogy elnyomják a román egyesítésre való törekvéseket. A Szovjetunió szétesésével azonban ez meglehetősen visszaütött Moszkva számára. Gorbacsov elbukott peresztrojkája után Kisinyov is elindult a függetlenedés útján. A várost hívhatnám Kisjenőnek, ahogyan pár évszázadon keresztül nevezték, hiszen még Puskin, sőt, Stefan Ciobanu, a román történész is magyar alapításúnak tartotta, de ezt inkább kerüljük a béke kedvéért – talán mi alapítottuk, azonban legfeljebb annyira magyar, mint a Szíriusz. A szovjet időkben paradox módon tolt nacionalizmus elég erős lett ekkorra, hogy a népesség nagyrésze elutasítsa a Romániával való egyesülést, pedig akkoriban még nem volt akkora gazdasági különbség a két állam között, hogy ez különösebb problémákat okozozzon. Nagyban hozzájárult ehhez az is, hogy Moldova lakosságának jelentős hányadát nemzeti kisebbségek tették ki, főként oroszok, ukránok és gagauzok.
Pirossal jelölve Transznisztria, a sonka az ukrán-moldáv szendvicsben. Forrás: Wikipédia
Népek a Dnyeszter mentén
A fent említett kisebbségek főként az ország északkeleti részén, a Dnyeszter folyó mentén élnek nagyobb tömbökben. A terület már a Szovjetunió széthullása előtt is több problémát okozott Kisinyovnak. Mivel a Moldáv Tagköztársaság a Szovjetunióhoz képest, a fent említett okokból sokkal szélsőségesebb nacionalista politikát folytatott, mint a többi tagköztársaság, a helyi kisebbségek helyzete mélyen az átlag alatt volt, ezért már 1989-ben felmerült, hogy a terület önállósodjon bizonyos mértékben: ki akartak lépni a Moldáv SzSzK-ból, és önálló tagköztársaságként csatlakozni a Szovjetunióhoz. A nagy testvér széthullása után ezek a kezdeményezések megerősödtek, élesebben szembeszáltak a kisinyovi vezetéssel, ebben pedig Moszkva segítségét kérték. A peresztrojka bukását követően azonban Oroszország nem volt abban a helyzetben, hogy erőteljesen fellépjen a térségben, ráadásul az orosz határ és a Dnyeper között hirtelen megjelent egy új ország: Ukrajna.
Egy sosemvolt ország fővárosa: Ribnyica. Forrás: pridnestrovie.net
Amikor Kijevben Moszkvát játszottak
A Dnyeszter menti terület – vagy Transznisztria – lakosságának csaknem egyharmada ukránnak vallja magát. A frissen alakult ukrán állam még távol állt attól, hogy konszolidálja önállóságát, Moszkva befolyása gyengült ugyan Kijev felett, de nem tört meg. Ukrajna és Oroszország akkor még jó viszonyban volt a “szakítás” ellenére, és éppen kialakulóban volt az ukrán nemzettudat, amely még nem vált el teljesen az orosztól. Mondhatnánk, működött a pánszlávizmus. A Dnyeszter-mellék lakosságának másik lényeges hányadát oroszok és gagauzok tették ki. Kisinyov pedig darázsfészekbe nyúlt. Ha megnézzük a transznisztriai háború kirobbanásának okait, meglepő hasonlóságot fedezhetünk fel a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktussal: a többségi lakosság olyan törvényeket fogadott el, amelyek megnehezítették a kisebbségek helyzetét (főként oktatási és nyelvhasználati területeken), erre a helyi lakosság fegyveres miliciák alakításával válaszolt, segítséget kérve az anyaországtól. A Donyec-medencében Oroszországhoz fordultak segítségért ukrajna orosz nemzetiségű lakosai, a Dnyeszter mentén pedig elsőkörben Ukrajnától kértek segítséget a helyi ukránok és oroszok. Kijev pedig – ahogy évtizedekkel később Moszkva – válaszolt.
Háború a Dnyeszter mentén
Moldova függetlenségét követően a Dnyeszter Menti Köztársaság is kikiáltotta elszakadását. Szovjet mintára rendezték be az államot, annak ellenére, hogy a Szovjetunió éppen széthullott, megalakultak az első miliciák, amelyek moldáv fegyverraktárakat fosztogattak, a terület tulajdonképpen anarchiába süllyedt. A konfliktus akkor eszkalálódott igazán, amikor 1992. március 1-jén – állítólag a moldáv rendőrség megbízásából – meggyilkolták Igor Sipcsenkót, a dubosszari milícia parancsnokát. A miliciák és a Moldovához hű helyi lakosok és rendőrök összecsaptak, Kisinyov a helyzet rendezésére a terségbe vezérelte a hadsereget. A szakadárok “nagytestvéreikhez” fordultak segítségért. Ukrajna hivatalosan nem adott választ, ahogyan hivatalosan Oroszország sem vállal most szerepet a Donyec-medencében, azonban jól fegyverzett és képzett ukrán katonai alakulatok jelentek meg egyik napról a másikra a felkelők oldalán. Az összecsapások egyre inkább súlyosbodtak, a moldáv hadsereg – annak ellenére, hogy a szovjet nyugati hadegységek felszereléséből meglehetősen nagy készleteket örökölt – megakadt az előrenyomulásban, meglehetősen kaotikus helyzet alakult ki a frontvonalon: szovjet felségjelzésű tankok és ágyúk lőtték egymást, sem az ukránoknak, sem a moldávoknak nem volt ugyanis idejük átfesteni azokat.
Az oroszok hivatalosan békefenntartóként vettek részt a konfliktusban. Forrás: Balkan Insight
Felmordult a medve
Az összecsapások kezdtek nemzetközi konfliktussá nőni. Az ukránokkal szemben, szintén “önkéntesként” megjelentek a román csapatok is a térségben. Közel volt a lehetősége egy olyan háború kitörésének, amelyben egy román-moldáv szövetség állt volna szemben a frissen alakult Ukrajna által támogatott szeparatistákkal. Volt azonban még egy tényező, ami végül meggátolta a szituáció elfajulását. Transznisztria lakosságának második legnagyobb részét az oroszok teszik ki, ráadásul a térségben állomásozott a 14. orosz hadsereg. Amikor a moldáv csapatok és a román önkéntesek kezdtek felülkerekedni az Ukrajna által támogatott miliciákon, Moszkva tudta, hogy lépnie kell. A kilencvenes évek elején Oroszország befolyási tere rendkívül összezsugorodott, nem engedhette meg, hogy az akkor szövetségesként elkönyvelt Ukrajna vereséget szenvedjen el egy háborúban; akkor és abban a szituációban ez az újonnan alakult állam összeomlását is jelenthette volna. Ezért a 14. orosz hadsereg főparancsnoka, Alekszandr Lebegy a parancsot kapott arra, hogy tartsa fenn a békét bármi áron. Lebegy ezt meg is tette, amolyan oroszosan: a 14. hadsereg csapatai tüzet nyitottak a moldáv csapatokra és védelmük alá vették a felkelőket. Az orosz közbelépés a jelentések szerint csak a háború utolsó hónapjában történt meg, de valjuk be, nehéz elhinnünk, hogy az ott állomásozó csapatok hónapokon át csak szemlélői voltak a körülöttük dúló csatározásoknak. Hivatalosan csak békefenntartásról volt szó, azonban ezt akkor sem vette senki komolyan. Egyértelmű volt, hogy az oroszok feladata a térség ellenőrzésének megtartása, ezt Lebegy kijelentései is igazolták:
Büszke vagyok, hogy segítettük és felfegyvereztük a transznisztriai katonákat a moldovai fasiszták ellen
– jelentette ki például egy alkalommal. Oroszország ezzel kettős célt ért el: lekötelezte Ukrajnát, és biztosított egy nyugati bázist a csapatai számára. Transznisztriában Moszkva kinyújtott karjaként ugyanis máig ott állomásozik egy ezerkétszáz fős orosz katonai alakulat, amely nevében még mindig a 14. orosz hadsereg, még ha létszámában csupán töredéke is annak. De ne legyenek kétségeink: az orosz gyorsreagálású erők bármikor órákon belül ott teremnének, ha valakinek ötletei támadnának.
Van-e olyan, hogy Dnyeszter Menti Köztársaság?
A Moldovától de facto elszakadt államot hivatalosan senki sem ismerte el, még Moszkva sem. A Csongrád-Csanád megyényi terület azonban önálló államnak tartja magát, egészen 2011-ig megtartották a szovjet típusú közigazgatást. Jelenleg Jevgenyij Vasziljevics Sevcsu Transznisztria parlamentjének elnöke, aki a rezsimváltás óta gyakorolja a hatalmat. Sevcsuk egyébként ukrán származású, de a kelet-ukrajnai konfliktus kitörésekor támogatásáról biztosította a Donyec-medence felkelőit. Az országocskának nemzetközi kapcsolatai tulajdonképpen nincsenek, azonban a területén állomásozó orosz hadsereg biztosítása miatt Moszkvának igencsak megéri a fenntartása kvázi exklávéként.
Egy falatka nyolcvanas évek a Dnyeszter mentén. Forrás: AlternateTravel.com
Miért felejtenek el egy háborút?
Az ukrán köztudatban szinte egyáltalán nincs jelen a transznisztriai háború története. Az általam megkérdezettek szerint a sajtóban nem jelent meg a konfliktus, a figyelmet pedig elterelte, hogy ’92-ben viszonylagos gazdasági rendeződés volt az országban – ami ukrán mércével meglehetősen sokáig, majd egy évig tartott –, ráadásul az ország lakói még nem “élték át igazán” a függetlenséget, orosz – vagy a kárpátaljaiak esetében magyar – sajtóból tájékozódtak, nem követték figyelemmel az ukrajnai eseményeket. A konfliktus viszonylagosan gyors rendezése pedig nem adott lehetőséget arra, hogy rögzüljön a köztudatban. Felmerülhet, hogy a jelenlegi ukrán nacionalista mozgalmak miért nem emelték piedesztálra a győzelemet? Nos, azért, mert Ukrajna nem nyerte meg a háborút, orosz segítség nélkül valószínűleg elbuknak a moldáv-román csapatokkal szemben, ráadásul nehéz lenne beismerni, hogy a konfliktus lezárásának köszönhetően több száz orosz katona állomásozik Ukrajna délnyugati részén. Ráadásul, ha az ukrán fél esetleg elismerné a terület függetlenségét, úgy nehéz lenne továbbra is elítélnie a keleti szeparatistákat. Hiába, nehéz a győztesek élete.
Forrás: 3szek.ro, Magyar Hírlap, pridnestrovie.net, Vezető kép: Alchetron.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS