Április 12. van. Az ellenzék számára tegnap és tegnapelőtt is a katasztrofális április 9-i nap virradt fel, mint az Idétlen időkig c. filmben, ezért jó okkal feltételezhetjük, hogy ma is. Haragosan, beletörődően vagy az okokat lázasan kutatva viselik az ismétlődő történéseket, és a teljes feladásig is ugyanúgy eljutnak. A lehetőség azonban számukra is nyitott, ahogy a filmben Bill Murray-nek: bárki átváltozhat önmagán kívül másokra is tekintettel levő emberré, és fáradozhat jó célokért. Addig viszont, amíg ez nem sikerül, marad a gyászmunka, amelyen a miszlikbe aprózódott ellenzéki politikum és függetlenobjektív szakmai sajtó egyes szereplői más-más iramban mennek végig.
Olyan az ország választási térképe, mint amikor túl jó vagy a Honfoglalóban. Amikor az utolsó ellenfelet várazod le, és az utolsó tornyát támadod, akkor pontosan tudod, hogy ő már sokkal kétségbeesettebb, mint amennyire te izgatott vagy a lehetőségtől. Ez a kétségbeesés pontosan megfigyelhető azokon, akik nemcsak a képernyőn nézték végig, hogy a saját színük helyett narancssárgába borult az ország, hanem a liberális véleményburkukat négyévente kipukkasztó valóság is ugyanez. Eluralkodott rajtuk a teljes reménytelenség, és van is ebben igazság, hiszen ha akarnánk, se tudnánk nekik semmi biztatót mondani.
Bizakodásra nincs ok (fotó: MTI / Balogh Zoltán)
A bukás
Amíg a 2010-es nagy verés olyan értelemben felkészülten érte a baloldali politikusokat meg a néhány évente más színekbe átöltözve függetlent játszó szekértolóit, hogy tudták, mire számíthatnak, addig 2014-ben már számukra váratlan, térdrogyasztó ütést nyeltek be, most pedig úgy feküdtek végig a padlón, mint Bomba Harris a Blöffben. A harmadik kétharmaddal tényleg elkezdett rájuk dőlni a világuk, és most látszik megtörténni az, aminek 1989-ben kissé elhamarkodottan örültek az emberek. Vicces, hogy ehhez éppen egy fiatal, tehetségtelen vágypolitológus zugszínész, Gulyás Márton aktivitása is kellett. Már nemcsak a baloldal nem hisz magában, hanem az emberek sem hisznek benne, hogy lenne még benne bármi. Jelenleg működő pártjaik se nagyon, hiszen az MSZP-ben a teljes vezetőség leadta a kulcsokat, a Jobbikban egyelőre csak az elnök távozott, de az ottani hangulatot elnézve ők sem számíthatnak sok jóra, és hasonló mondható el a belső gyűlölködésbe süllyedt LMP-ről is. Az egyetlen stabilnak látszó párt a DK, amelynek az elnöke alighanem már felfogta, hogy az utolsó parlamenti ciklusukat kezdik meg, és – ahogy Benjamin Guggenheim a süllyedő Titanicon – magára csukta a szalon ajtaját egy üveg brandyvel, hátha az hamarabb győzi le, mint a jeges áradat.
A teljes vereségüket mutatja, hogy a hétköznapok baloldali véleményterrorjával szemben eddig meghunyászkodó konzervatív Fidesz-szimpatizánsok is felismerték, hogy ők vannak többségben, és elkezdték hangosan felvállalni a véleményüket. Amiben az a megdöbbentő, hogy csak most, de ez is mutatja, milyen sűrűn fonja át és manipulálja a belliberális értelmiségi-kulturális-oktatási hálózat a társadalmat. Jó lehetőség viszont, hogy a sorozatban harmadszor megélt, elsöprő közös siker rá is szoktassa a részeseit, majd idővel az egész magyarságot a sikerközpontú gondolkodásra. Arra, hogy az egymást lehúzó irigykedés helyett inkább győzni akarjanak, és a néphülyítő prolitempót diktáló politikusok helyett azokra hallgassanak, akiknek a teljes ország és nemzet részére van forgatókönyvük, nemcsak egy-egy rétegnek.
Orbán Viktor miniszterelnök zsinórban harmadszor jelenthette be az elsöprő győzelmet. (fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Kezdődik a gyászmunka: tagadás
Ez zuhant tehát rá a baloldalra, és ezért záporoznak harmadik napja a cikkek, Facebook-bejegyzések és Facebook-bejegyzésekből írt cikkek, amelyeket fölösleges lenne egzakt véleményekként kezelnünk, hiszen sokkal inkább terápiás jellegük van. Ez maga a gyászmunka. Az első szakaszában jön a túlfűtött érzelmekkel és beszűkült gondolkodással kísért tagadás, amikor az ember nem hajlandó, sőt nem képes elfogadni a történteket, kiszámíthatatlanul vagdalkozik és búsul. A legyőzött fél felnéz az elmúlt hónapok szüntelen dobálózásával keletkezett sártengerből, majd szomorú szemekkel kijelenti, hogy a győztes ellenfél nem tisztességesen dobálózott, ezért nem gratulál neki. A kis Fekete-Győr András különösen feldúltan, kisírt szemmel adta elő ezt a műsort, miután pártjával elkezdte bejárni a tini-fiúbandák szokásos útját. A menedzserek által összerakott, de a médiának jóbarátok csapataként eladott együttesnek van egy, legfeljebb két nagy dobása, aztán a legöntörvényűbb tag kiszáll szólókarriert csinálni, és talán hallunk még róla, de inkább nem. A maradék csapat kiad még további egy-két lemezt, de csak sokkal később veszi észre az ember a Wikipédián, miközben valami egész mást keresett hogy „jé, ezek még évekig léteztek utána is”.
NOmentum (fotó: MTI / Mónus Márton)
A vérmesebbek egyenesen új választást követelnek, csak kérdés, hogy a kezeket azonnal elengedő Simicska és a feltehetően körültekintőbbé váló Soros nélkül miből kampányolnának az ellenzéki pártok, miután kifizették az eddigi kampánysvindlijeikért kirótt bírságot. Az MSZP-ben és a Jobbikban ráadásul miniszterelnök-jelöltet se lenne könnyű összekukázni jelen pillanatban, habár Mellár Tamás biztos szívesen vállalná azt is. Mindegy, melyikben.
Harag
A gyászmunka második szakasza a harag és a felelőskeresés érzelemkavalkádja. Talán a buszoztatott lengyelek szavazták meg Orbánt, vagy az orosz hekkerek avatkoztak be, de az Európai Néppárt is tehet róla, mert nem rúgta ki már rég a Fideszt. A vidéki magyarokat ostobázó, értetlenkedő, dühödt csapkodás közben még mindig nem sikerült észrevenniük a haladóknak, hogy az ő Nagykörúton belüli problémáikat hiába próbálják levinni kinyomtatott interneten vidékre, azokra ott nincs szükség, a vidéki problémákat pedig ők nemhogy megoldani, de megérteni sem tudják.
És persze a kormánypárti médiatúlsúlyt is okolják a legnézettebb tévécsatorna (RTL Klub) és az öt legolvasottabb hírportálból négy (Index, 24, HVG, 444) támogatását bíró haladók. Elviselhetetlen mennyiségű panaszkodás tölti be az internetet, miközben a Fidesz a 2002-es vereség után egy napilappal és egy hetilappal vágott neki az építkezésnek, és nyolc szűk esztendő után zsinórban három kétharmadot húzott be. A baloldaliak nem szoktak hozzá az építkezéshez, hiszen amióta 1945 után, szovjet segítséggel, fizikailag likvidálták az addigi rendszerekből az embereket, és a sajátjaikkal töltöttek fel mindent, azóta nemzedékről-nemzedékre örökítik a kezükre kerített médiát, intézményi hátteret, titkosszolgálati hálózatot, a kultúra, a művészet és az oktatás világa fölötti döntő befolyást, mindent. Eszük ágában sincs beszélni a társadalommal, csak meg akarják neki mondani, hogy milyen legyen. A Fidesz és a magyarok többsége viszont másképp gondolja.
A választás valószínű végeredménye (forrás: MTI)
Indulnak a repülőgépek Nyugatra
A sértett harag egyik kicsúcsosodása a beharangozott disszidálási hullám, de önmaguk elől úgysem fognak tudni elmenekülni ezek az emberek. Ők voltak ugyanis azok a balliberális sajtópropagandisták vagy egyszerű szimpatizánsok, akik folyamatosan a saját morális felsőbbrendűségüket lóbálták a környezetükben lévők szeme előtt, ezzel elhallgattatva az övéktől különböző véleményeket.
Ungváry Krisztián, Hercsel Adél meg a többi névtelen, a kivándorlásra az interneten rákereső (éljen a képességfejlesztő, élményalapú oktatás!), haladó gondolkodású azonban ugyanannyira fog disszidálni ebből a rettenetes diktatúrából, mint a korábban Medgyessy Péter miniszterelnöki tolmácsaként meggazdagodott Bereczky Tamás HIV-aktivista, aki nehezen viseli, hogy Magyarországon nem tud megélni a hobbijából, ezért elköltözött Németországba, de azóta évi 8-9 hónapot Magyarországon kirándul. És ugyanannyira, amennyire disszidáltak a Donald Trump győzelme esetére menekülést ígérő hírességek, mint például a színészethez a politikánál sokkal jobban értő Susan Sarandon, a doboláshoz a politikánál sokkal jobban értő Lars Ulrich, vagy a magamutogatáshoz a politikánál sokkal jobban értő Madonna. Bereczky egyébként – ha már szóba került – így képzeli el a demokratikus közéletet:
forrás: tumblr.com
Az úriember ráadásul a cigányátkokban is járatos, íme:
forrás: tumblr.com
A disszidálás kérdését azonban tovább bonyolítják a nemzetgazdasági megfontolások. A Fidesz-szimpatizánsok hétköznapi életben való, egyre bátrabb előbújása megmutatta, hogy idehaza is komoly piaci igény mutatkozik a liberális könnyekre, és drága lenne, ha ezt a mennyiséget külföldről kéne behozatni. Ha viszont Wizz Air géppel repülnek, az mégiscsak egy hazai cégnek hoz többletbevételt, ami pörgeti a magyar GDP-t. Nehéz döntés ez.
Alkudozás
Így három nap múltán a baloldal legfényesebb koponyáinak a gyász harmadik szakaszáig, az alkudozásig sikerült eljutniuk, amikor abba menekül a gyászoló, hogy megkeresi, mit kellett volna másképp csinálni a tragédia elkerüléséhez. Jobban kellett volna koordinálni, nem kellett volna koordinálni, többeknek kellett volna koordinálniuk (átmeneti szakasz a felelőskeresés és az alkudozás között), jobban kellett volna kommunikálni az emberek felé a haladók számára fontos ügyeket. A legújabb felfedezés, hogy vidéken bele kell állni „minden létező helyi konfliktusba”, azaz vérbeli kommunista módon feszültséget szítani ott, ahol amúgy nincs. Nagyjából ezek keringenek, de közben Oszkó Péter, Bajnai egykori pénzügyminisztere ledobta a kommunikációs atombombát:
Ha három héttel korábban rendezik a választásokat, akkor más az eredmény.
Igen, és ha van még tíz méter, akkor nem Gyurta Dani az olimpiai bajnok. Tényleg nem tudnak túllépni a saját árnyékukon. Tényleg kéne nekik egy új ellenzék (megint, még mindig), de egyre kevésbé tűnik úgy, hogy van köztük erre képes figura. Ilyen körülmények között ki is marad jelen cikkből a gyászmunkára vonatkozó, utolsó két alcím. Előbb jönne a „depresszió”, amely a fájó és a szép emlékek tudatos rendszerezését és az elszakadás megkezdését jelentené, majd az „elfogadás”, amely a társadalmi kapcsolatok megújítása és az új célok kitűzése lenne. A saját közérzetük javításának kulcsát viszont már 2011-ben kibölcselkedték, csak azóta se fogadták meg:
Tök szar a bosszú, kurva hosszú, ne érezd magadat hosszan rosszul.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS