„Együtt énekelni a Székely Himnuszt” – Sándor István a Sepsinél élte át a valódi, szívbe markoló futballcsodát

„Biztos voltam benne, hogy rendet fog tenni az Üllői úton. A szemlélete hasonló, mint amit Lobanovszkij játékosaként magába szívott, de a modern követelményekkel is tisztában van. Emellett – szintén a régi, szovjet iskola alapján – csapatra épít, és nem egy-két játékosra. Háta mögött tudva a vezetőség támogatását, Rebrov hozzá mert nyúlni olyan dolgokhoz, meg mert hozni olyan döntéseket, amelyeket egy magyar edző nem biztos, hogy meglépett volna” – mondta Sándor István a PS-nek Rebrovról, a Fradi edzőjéről. Sándornak hihetünk: a kárpátaljai szakember Lobanovszkij segítője volt, itthon a Stadlernél és a Nyíregyházánál érte el legnagyobb sikereit. Legcsodálatosabb élményének azt nevezte, hogy a székelyföldi Sepsinél dolgozhatott. Amúgy örül a magyar futball fejlődésének, de sokallja a légiósokat a kis vidéki városok elsőosztályú klubjaiban. Mit mondjunk, egyetértünk vele. Sándor István portréja, 2. rész.

KOVÁCS ATTILA

Nyíregyháza az első anyaországi állomás

Ott hagytuk abba, hogy Sándor István komoly tekintélyt vívott ki magának a szovjet futballban a mexikói világbajnokság idejére (itt az első rész). Egyre-másra kapta a felkéréseket, egy idény erejéig sem volt edzői munka nélkül. Második ungvári korszaka után Kirovográdban dolgozott, ám amikor az idény végén hazatért Kárpátaljára pihenni, érdekes megkeresést kapott.

SÁNDOR ISTVÁN: A helyi sportbizottságtól szóltak, hogy Nyíregyházáról vannak itt vendégek, akik szeretnének találkozni velem. Kiderült, hogy többről volt szó, mint egyszerű találkozásról. A nyíregyházi vendégek ugyanis a klub vezetői voltak, akik megkérdezték az ungvári bizottsági elnököt, hogy nem tudna-e ajánlani egy jó edzőt? Ő pedig engem ajánlott, hozzátéve, hogy a Pista kemény lesz, komoly munkát fog követelni. Eljöttek hozzám. A feleségem, Tatjana megterítette az asztalt, nagyon jót beszélgettünk, és felkértek, hogy vállaljam el a Nyíregyháza irányítását, amely akkor az NB II-ben szerepelt és a kiesés réme fenyegette.

Ez egy nagy ugrás volt az ismeretlenbe, de végül is rövid gondolkodás után belevágtam. A lényeg, hogy teljesítettem, amiért idehívtak. Az általam 14. helyen átvett csapat végül a 6. helyezést érte el. Az utolsó meccseket végig behúztuk, diósgyőri győzelmünk után Palicskó Tibi bácsi gratulált a teljesítményünkhöz.

Feljutottak a Nyíregyházával az élvonalba

Sándor István ezzel letette a névjegyét az anyaországban is, bár a java még csak ezután következett. A következő idényben – igazolva, hogy nem „kiszaladt” eredmény volt a jelentős előrelépés – már a 4. helyen zártak a nyírségiek, a rákövetkező évben pedig feljutottak az NB I-be. A kiváló tréner tehát harmadik évében megnyerte első bajnoki címét Magyarországon is.

SÁNDOR ISTVÁN: Nyíregyházán sok-sok évvel később ezt a bajnoki címet még követte egy másik is, amikor szintén feljutottunk az élvonalba.

A kezdeti évek azért is voltak jelentősek, mert úgy érzem, sikerült elfogadtatnom magam a magyar futballban, méghozzá anélkül, hogy elveimből, meggyőződésemből bármit is fel kellett volna adnom. Már ekkor is csak a kemény munkában hittem, csak akkor várhattam el, hogy játékosaim jól teljesítsenek, ha megfelelően felkészítettem őket.

Ugyanakkor tőlük is elvártam a profi hozzáállást, és mindig szemtől-szembe megmondtam, ha valami esetleg nem tetszett.

 Kézfogással, szóbeli megállapodással dolgozott a Stadler FC-nél

A diósgyőri időszak után a magyar futball első magántulajdonban lévő klubja, a Stadler FC hívta, amely – egyesülve a Kiskőrössel – akkor már élvonalbeli álmokat szövögetett. Az egykori juhászból lett üzletember, Stadler József talán nem is gondolta, hogy milyen remek húzás Sándor István kezébe adni a karmesteri pálcát. A feljutás azonnal meg is lett, és a Stadler FC nem vallott szégyent az NB I-ben sem.

SÁNDOR ISTVÁN: 1994 januárjától vettem át a Stadler FC-t. Még azon a nyáron ki is vívtuk a feljutást, és onnantól új időszámítás kezdődött Akasztón. Csodálatos stadionunk volt, egy családias hangulatú, remek közegben.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy hol éreztem a legjobban magam edzői pályám során, és bár nehéz dönteni, mégis azt hiszem, hogy a Stadler FC-t kell az első helyre tennem. Azt, hogy milyen üzletei voltak a Főnöknek, én nem tudom, azt viszont igen, hogy nekem sosem volt írásos szerződésem Stadler Józseffel. Megegyeztünk a feltételekben, kezet fogtunk az egyezségünkre, és mindig, minden úgy volt, ahogyan arról megállapodtunk. Szakmailag pedig maximálisan szabad kezet adott, amellyel úgy érzem, hogy mindvégig éltem is.

Sok jó játékost hoztunk Magyarországra, a Stadler FC-n keresztül lett a magyar bajnokság értékes játékosa mások mellett Igor Nicsenko, Vjacseszlav Jeremejev, Szergej Hleba, Viktor Makrickij vagy Miroslav Resko.

Végleg Magyarországon maradt

A tréner már a nyíregyházi évek alatt döntéshelyzetbe került a hogyantovábbot illetően, ugyanis a nagyobbik fiú, György éppen akkor lett iskolaköteles. Végül is némi mérlegelés után a Sándor család az áttelepülés mellett tette le a voksát, így azóta immár nemcsak vérségileg, de állampolgársági értelemben is közénk tartoznak.

A magyar futballban minden állomáshelyén megszeretett és megkedvelt Sándor István itthon sem volt soha munkanélküli tréner. Mindig akadt tennivalója, részben talán azért is, mert számára soha nem létezett „rangon aluli” munka, amit derogált volna neki elvállalni. Ha felkérték, boldogan segített tanácsaival, tudásával alacsonyabb osztályú csapatoknál is, dolgozott Karcagon, Csongrádon és Jászberényben is.

Emellett hosszú éveken át kutatta a tehetségeket, szerte a Kárpát-medencében, mint a Puskás Akadémia nemzetközi tehetségkutató szakembere. Ennek köszönhetően talált rá élete egyik legnagyobb kihívása, a székelyföldi Sepsi OSK szakmai igazgatói felkérése.

SÁNDOR ISTVÁN: Már több éve Felcsúton dolgoztam, a Puskás Akadémia nemzetközi tehetségkutatója, játékos-megfigyelőjeként. Öt ország tartozott hozzám, ahol kerestem, kutattam a tehetségeket: Szlovénia, Horvátország, Szlovákia, Ukrajna és Románia. E munkám részeként természetesen nagyon sok klubbal kapcsolatba kerültem, köztük a Sepsi FC-vel is. Az ottani vezetőség szakmai segítséget kért tőlem abban, hogy miként léphetne előrébb a csapatuk. Lényegében úgy is lehetne fogalmazni, hogy elkértek, kölcsönkértek Felcsútról, szerették volna, ha munkát vállalok náluk. Be kell vallanom, hogy nemhogy azonnal, de még másodjára sem mondtam igent, sőt, jeleztem a Sespi FC vezetősége felé, hogy én ezt a munkát nem tudom elvállalni.

Aztán a ma is Kárpátalján élő unokatestvérem, valamint más kárpátaljai barátaim, akik értesültek erről a felkérésről, szó szerint ledorongoltak. Elmondták, hogy nekem, mint kárpátaljasi magyarnak, kutyakötelességem segíteni a székelyföldi magyaroknak, ha ők erre kérnek.

A szívem mélyén magam is éreztem, hogy ez így van, de meg kell mondanom, hogy ez adta meg a szükséges lökést, hogy végül mégis belevágjak!

Sándor István ma már élete egyik legjobb döntésének nevezi, hogy végül mégis elfogadta a sepsiszentgyörgyi felkérést, ugyanis nem csupán sportszakmai, de emberi értelemben is olyan dolgokkal gazdagodott, ami számára is meghatározó volt.

SÁNDOR ISTVÁN: Először is roppant összetartóak a székelyek, ami nekem is újdonságként hatott. Hihetetlenül lelkesek és áldozatkészek a csapatukért, semmi nem drága nekik. 

Jó példa erre, amikor Bukarest mellett játszottunk, és 350 szurkoló jött velünk. Több busz és több tucat autó kísérte el a csapatot, és olyan hangulatot teremtettek, hogy az ottani román szurkolók és vezetők is elismeréssel nyilvánultak meg szurkolóinkról. Ők maguk mondták, hogy ezek a szurkolók megérdemlik, hogy felkerüljön a csapatuk.

Emellett azt is lehetett érezni, hogy egész Székelyföld magáénak érzi a sikert, egy kicsit a helyi magyar közösség reprezentánsa is a Sepsi FC, és feljutásunkkal, élvonalba kerülésünkkel a székelyeket, egész Székelyföldet sikerült feltennünk a román futball térképére. Óriási boldogság, hogy ennek magam is részese lehettem. Ami a csapat és a szurkolók kapcsolatát illeti, minden meccs után együtt, közösen énekeltük el a Székely himnuszt, amelybe bekapcsolódnak még a labdaszedő gyerekek is. Az egész csapat tényleg eggyé forrt, a legkisebbektől a legidősebbekig. A magam 72 évével én is ott álltam a csapattal és énekeltem. Hátborzongató élmény, csak azt tudom mondani, hogy aki csak teheti, menjen el a Sepsi OSK meccseire, mert ezt az egész miliőt, hangulatot látni kell, át kell élni, ugyanis szavakkal szinte lehetetlen visszaadni.

Futballiskolát neveztek el róla Tarpán

Egy olyan életpálya, mint amilyen Sándor Istváné, még az egyébként számos különleges életutat produkáló magyar futballban is ritkaság. Sokan tisztában vannak ezzel.

Nem véletlen, hogy a kiváló kárpátaljai tréner az örökkévalóságnak is üzenő megtiszteltetésben részesült: róla nevezték el a Tarpai Futballakadémiát, amely immáron a Sándor István Sportakadémia nevet viseli. A magánemberként rendkívül szerény, visszahúzódó természetű szakember csak az utolsó pillanatban tudta meg, hogy mi készül.

Nem véletlenül…

SÁNDOR ISTVÁN: Ha hamarabb tudomást szerzek erről, akkor lehet, hogy megpróbálom megakadályozni, de már késő volt. Ebben az egészben persze a tarpai polgármester, sőt, maga a családom is vastagon benne volt… Még Sepsiszentgyörgyön dolgoztam, amikor megkeresést kaptam a tarpai polgármester úrtól, hogy küldjek egy fényképet magamról, mert szükségük lenne rá. A gyermekeim révén el is küldtem ezt, s már meg is feledkeztem erről az esetről, amikor jelzés érkezett, hogy várnak Tarpára, mert lesz ott egy ünnepség. Itt jön képbe a feleségem és a két fiam, akik szintén tudtak már mindent, az ő feladatuk volt elintézni, hogy én mindenképpen ott legyek ezen az eseményen. Előző nap érkeztünk meg Tarpára. Amikor körbementünk az akadémián, s megláttam, hogy miről fog szólni a másnapi ünnepség, zavarba jöttem. Ám a polgármester úr ellentmondást nem tűrően közölte, hogy már minden el van intézve, a legmagasabb szinten is támogatták az ötletet, sőt, maga Kövér László elnök úr és Takács Mihály, a Puskás Akadémia főigazgatója érkezik a másnapi ceremóniára. Nem volt mit tenni, már csak arra próbáltam ügyelni, hogy ne érzékenyüljek el az ünnepségen. De még ez is csak részben sikerült…

Hogy mit jelent ez nekem? Csak pátoszos feleletet tudok erre adni. Úgy gondolom, hogy a magam tehetségével sokat tettem a kárpátaljai labdarúgásért, és ezt mindig szívvel-lélekkel tettem. Tarpán sok kárpátaljai magyar gyermek focizik, ráadásul a gyermekekkel való foglalkozás, törődés a legfontosabb, amit tehetünk. Felemelő érzés az, hogy egy olyan akadémia, amely gyermekekkel, ráadásul részben kárpátaljai magyar gyermekekkel foglalkozik, az én nevemet viseli.

Nagyon örülök, hogy jó kezekben van a munka irányítása, mert Csank János barátom a szakmai felelős, nemrégiben pedig egy korábbi, kárpátaljai nevelésem is az edzői stáb tagja lett Tarpán. A napi munkában nyíregyházi munkám miatt nem tudok részt venni, de a tanácsaimmal igyekszem segíteni, amiben csak tudok.

Bezárult a kör – ismét Nyíregyháza

Nem tévedés, amikor Sándor István Nyíregyházát említette, ugyanis a közelmúltban újra, immáron harmadszor is visszahívták első anyaországi állomáshelyére. A 76 éves szakembernek már nem állt szándékában munkát vállalni, ám Révész Bálint tulajdonos addig-addig kapacitálta, amíg végül igent mondott a hívó szavára.

SÁNDOR ISTVÁN: A Nyíregyházának az elmúlt években nem igazán sikerült eredményesen szerepelnie. Révész Bálint, aki egy lelkes, elkötelezett tulajdonos, változtatni kívánt ezen. Gálhidi Gyurit nevezte ki edzőnek, engem pedig szakmai tanácsadónak kért fel. Jó szívvel tértem vissza egykori sikereim színhelyére, bár sietve le kell szögeznem, hogy nem vagyok varázsló. Mivel kétszer sikerült feljuttatni a Nyíregyházát az NB II-ből az NB I-be, azt érzékelem, hogy a szurkolók egy része újból csodát vár tőlem.

A realitásokat azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy olyan csapat felépítése, amely esélyes a feljutásra, időbe telik. A kemény munkát elkezdtük, dolgozunk és amíg én itt leszek, ez így is marad. Ám ebben a szezonban legfeljebb a dobogó utáni helyek valamelyike lehet csak reálisan elvárható, a feljutás még nem.

A családban is állandó téma a futball

Ha valahol, akkor a Sándor családban aztán tényleg nem esett messze az alma a fájától. A kiváló tréner két fia egyaránt futballista lett, sőt, az idősebbik, Sándor György a magyar válogatottban is bemutatkozhatott. Immáron mindketten visszavonultak az aktív játéktól, ám a sportágtól nem szakadtak el. Sándor György ma az utánpótlás-válogatott mellett dolgozik Gera Zoltán segítőjeként, ifj. Sándor István pedig Nyíregyházán lett játékos-megfigyelő. Ezek után természetes dolog, hogy odahaza is folyamatosan téma a foci.

SÁNDOR ISTVÁN: Ha van valami a pályafutásomban, amit sajnálok, akkor az az, hogy a fiaimmal, mint játékosokkal, nem tudtam annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna.

Ezt a hiányosságomat szeretném egy kicsit pótolni most, amikor kezdik a szakmai pályájukat. Manapság rengeteget beszélünk hármasban, István, Gyuri és én. Futballról, futballfilozófiáról próbálom őket olyan tanácsokkal véleményekkel ellátni, amelynek segítségével előre tudnak lépni. Vita is van olykor, amikor kettő ezt mondja közülünk, a harmadik meg valami mást, de ez természetes. Nem az apai szeretet mondatja velem, de nagyon jó szeme van mindkét fiamnak, másképp látják a futballt, mint egy átlagos szakember.

Gyuriból nagyon jó edző válhat, mert őszintén érdekli a szakma, és szívesen tanul, fogékony az újra. Gera Zolival dolgoznak együtt az utánpótlás-válogatottnál, jó összhangban. István hasonlóan jó szemléletű. Nyíregyházán együtt dolgozunk a stábban, mert ő a scout a csapatnál. Folyamatosan járja a pályákat, fáradhatatlan, ha tehetségeket kell keresni. Gyakran kérnek, hogy menjek el velük a meccsre, nézzünk meg együtt egy új játékost. Ha kérdeznek, mindig elmondom a véleményemet, próbálom őket mindenben segíteni, de sosem erőltetem rájuk a véleményemet, hagyom, hogy járjanak a saját útjukon. Én pedig büszke vagyok rájuk, hogy ők is erre a pályára léptek, s így viszik tovább a család futballhagyományait.

Rebrov rendet tett az Üllői úton

Ilyen hosszú beszélgetés után egyszerűen nem engedhetjük útjára a sokat látott, kitűnő szakembert anélkül, hogy kikérjük a véleményét az aktuális dolgokról. Elsőként – úgy is, mint Lobanovszkij egykori munkatársát – a Fradi-edzőről, Szerhij Rebrovról kérdeztük. Már csak azért is, mert Rebrov – Sevcsenkóval, Kaladzéval és a többiekkel – az utolsó Lobanovszkij-féle kijevi nagycsapat tagja volt. Most pedig a Fradi kispadján írt történelmet, hiszen zsinórban második évben csoportkörbe jutott a zöld-fehérekkel a nemzetközi kupaporondon.

SÁNDOR ISTVÁN: Rebrov tevékenysége nekem olyan tiszta és egyszerű, mint az egyszeregy.

Biztos voltam benne, hogy rendet fog tenni az Üllői úton. A szemlélete hasonló, mint amit Lobanovszkij játékosaként magába szívott, de a modern követelményekkel is tisztában van. Emellett – szintén a régi, szovjet iskola alapján – csapatra épít, és nem egy-két játékosra. Még egy dolgot el kell mondani. Háta mögött tudva a vezetőség támogatását, Rebrov hozzá mert nyúlni olyan dolgokhoz, meg mert hozni olyan döntéseket, amelyeket egy magyar edző nem biztos, hogy meglépett volna.

Mondom még egyszer: rendet tett és ennek jött meg az eredménye.

A magyar foci látványos fejlődés előtt állhat, de…

A sikerekben bővelkedő pályafutással büszkélkedő Sándor Istvántól azt is megkérdeztük, hogy véleménye szerint mikorra várhatjuk a magyar futball újbóli felemelkedését?

SÁNDOR ISTVÁN: Igaz, hogy kárpátaljasi vagyok, de már több, mint 30 éve a magyar futballban dolgozom. Véleményem szerint az elmúlt évtizedben nagyon nagy változáson esett át a magyar foci. Sőt, nemcsak a foci, de a sport egésze is, köszönhetően a kormánynak, amely egyértelműen felkarolta a sportot. Ezt nagyon tudom támogatni, mert a sport maga a testi és a mentális egészség, és minél több sportos ember van, annál jobb mentális állapotba kerül egy nép, egy ország. Hiszek abban, hogy belátható időn belül, úgy 3–5 év múlva látható lesz ennek a jele. Biztató eredmények már most is vannak, elég csak a Fradi és a Fehérvár kupaszereplésére, vagy a válogatott törökországi győzelmére és játékára gondolni. Ez már egy szebb jövő előszele. 

Ugyanakkor szót kell ejtenem arról is, hogy nagyon sokallom a légiósokat a magyar bajnokságban. Nem tudom megérteni, hogy miként lehetnek olyan vidéki kiscsapatok az NB I-ben, amelyekben csak hírmondóként lép pályára magyar focista. El sem tudom mondani, mennyire örültem a bajnokság elején látott Puskás–Kisvárda meccsnek, ahol a Puskás Akadémia 3–0-ra lelépte a Kisvárdát, úgy, hogy jó néhány magyar fiatal vitte a prímet a Puskásban, olyan fiatalok, akik még az én időmben kerültek oda fiatalként az akadémiára.

Most pedig már kezdenek beérni, immár a felnőtt csapatban is megmutatják oroszlánkörmeiket. Ezen a légiós-szabályon mielőbb változtatni, jelentősen szigorítani kellene, hogy a tucatlégiósok ne vehessék el a helyet a magyar fiatalok elől, mert így hosszú távon megrekedhet a magyar fiatalok fejlődése. Ez tragédia lenne. Az álláspontom világos: legyen külföldi, legyen légiós, az rendben van, de csak akkor, ha sokkal jobb, mint a saját posztján szereplő magyar fiú.

Sándor István egész életpályája bizonyíték arra: ha futballszakmai kérdésről van szó, érdemes hallgatni rá.