Elmentek, de nem hagytak magunkra, emlékeinkben tovább élnek – Mindenszentek és a Halottak napjára

Mikor eltávozott szeretteinkre emlékezünk, gondolatban feltámasztjuk őket, hiszen ha csak egy pillanat töredékére is, de újra eleven valóságukban élnek közöttünk. Nevetnek, sírnak, beszélnek hozzánk. Szeretnek minket. A szeretet ugyanis legyőzi az időt. Azt az időt, ami az ember legfélelmetesebb ellensége. Gyertyát gyújtunk, elmerengünk. Reájuk gondolunk. Eszünkbe jutnak az ismerős arcok, hangok, illatok és a sok-sok történet.

A múlt pedig, a fellobbanó gyertyalánggal együtt, a szemünk előtt születik újjá. Kissé letisztulva, de a maga valóságában. Emberi, a lehető legemberibb módon. Ma van Mindenszentek, holnap Halottak napja. Győzzük le most két napra az időt!

Eltelik az idő, mert erre hajlamos, de le tudjuk győzni a mulandót, mert emberek vagyunk

Az emlék nem törődik az idővel, felette áll. Amint felbukkan, minden érzése, a jó és a rossz, a kellemes és a kellemetlen jelenné válik. Az emlékezés a túlélést jelenti. Mind az emlékezőnek, mind annak a személynek, akit felelevenítünk. Van, hogy az emlékezés fájdalmas, hisz azokat a szeretteinket látjuk a gyertya lángja mögött, akik már nincsenek jelen a küzdelmes hétköznapjainkban. Hiányoznak. De olykor örömteli érzés is lehet, hisz az emlékkel együtt – ha csak néhány percig is – újra közöttünk él az a személy, akit egykor szerettünk. Az arcának vonásaival, testének mozgásával, az illatával és a hangjával. Fel tudjuk támasztani őket az emlékeink erejével. Ez az ember kizárólagos sajátja, más élőlénynek ez nem adatott meg.

Használjuk, éljünk vele – ha már megajándékozott vele a Teremtő Isten

Ilyenkor, Mindenszentek és Halottak napján, minden érző lélek emlékezik, felidéz és újrateremt valakit vagy valakiket az elmúlt évekből. Mert természetéből fakadóan igényli ezt. Mert így emberi. Ettől emberi. Valójában az eltávozott szeretteinkre való emlékezés tesz minket emberivé. És persze kissé önző módon emlékezünk. Azt szeretnénk, ha egyszer, amikor már nem leszünk, miránk is emlékezzenek. Ez a kapocs. Apák és fiúk, anyák és lányok között. Arra vágyunk mi is, hogy ha már nem leszünk, minket is megidézzenek, így utódaink emlékeiben ismét éljünk egy pillanatra. Az emlékezetünknek teremtő ereje van, csak használnunk kell. Hittel és reménnyel. Szeretettel.

Mindenszentek és a Halottak napja

A keleti kereszténység már 380-tól megtartotta az összes vértanú ünnepeként, a nyugati keresztény egyházban azonban 609-től ünneplik, attól az évtől, amikor IV. Bonifác pápa Rómában Mária és az összes vértanú tiszteletére felszentelte az egykori Pantheont. Az ünnep eredetéről több elmélet is van, amelyek a pogányokhoz vagy az ókeresztényekhez kapcsolódnak, de a fennmaradt iratok szerint először 741-ben, III. Gergely pápa idején jelent meg, mint a megemlékezés napja, de profán ünnepként Jámbor Lajos frank császár 835-ben – IV. Gergely pápa engedélyével – ismerte el hivatalosan is.

A Mindenszentek napja az üdvözült lelkek emléknapja, amelyet a katolikusok és az ortodox keresztény egyházak november elsején tartanak. A Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek az emléknapja. Az evangélikusok megtartják a halottak napját, de a mindenszentek ünnepét nem, bár – a reformátusokkal szemben – elismerik a szentek létezését. De egyháztól, felekezettől függetlenül napi szokásunk ilyenkor a sírgondozás, a gyertyagyújtás és az emlékezés. Magyarországon – az első Orbán-kormány javaslatára – 2000-től lett újra munkaszüneti nap november elseje.

Emlékezzünk. Teremtsünk ma és holnap az emlékezés és a szeretet erejével.