Boris Johnson lemondásra kényszerült, Abe Sinzót lelőtték. De ez csak az elmúlt néhány nap mérlege, a jéghegy csúcsa… Tulajdonképpen elgondolkodtató, hogy megéri-e kormány- vagy államfőnek lenni, bárhol a világon. Persze, a halatom elvileg vonzó dolog. Ha az emberben nem puszta hatalomvágy van, hanem valamilyen mélyebb indíttatás, őszinte tenni akarás, vízió az adott ország jövőjéről stb., akkor ez akár szerencsés kombináció is lehet. Ráadásul a jó értelemben vett hatalomvágy nélkül nem is szabad(na) erre a pályára lépni.
Persze, létezik az ún. technokrata politikus, akit nem fűt semmilyen ideológia, nincsenek erős ambíciói, nem érdekli a népszerűség, a siker, nincs hatással az emberekre, és azok sincsenek különösebb hatással rá. Szakértője egy területnek (technokraták esetében ez általában a gazdaság, a pénzügy vagy a jog), és tudása, elismertsége (vélt vagy valós), szakmai kiválósága miatt kap helyet, pozíciót a politikában.
Technokraták – a kivétel
Az ilyen technokraták – gyakran valamelyest a háttérbe húzódva – szaktárcákat szoktak vezetni. Vagy egy-egy szaktárcát vezető, a politika világába erősen beágyazott miniszter mellett, mondjuk államtitkárként a gyakorlati, érdemi munkát irányítani. Nagy ritkán előfordul, hogy egy adott politikai helyzetben a technokrata váratlanul, véletlenül, szinte akaratán kívül a hatalom élén találja magát. Zömmel nem választások által; a technokratákat jellemzően kormányválságok idején, választási ciklusok közben, a kormányfő távozását kikényszerítő valamilyen ok (vagy esetleg önkéntes lemondás, betegség, ne adj’ Isten halál) esetén a regnáló parlamenti többség szokta kijelölni és megválasztani. Ilyen volt például Margaret Thatcher megbuktatását követően John Major, a görög válság idején kinevezett (ha valósághűbbek akarunk lenni, akkor a globális pénzügyi világ által Görögország nyakára ültetett) Lukász Papadímosz, vagy az Olaszországot jelenleg is irányító Mario Draghi.
Margaret Thatcher, a hivatalos látogatáson hazánkban tartózkodó brit kormányfő megtekinti a szentendrei László-telepet, amelynek lakásait a brit Wimpey cég No Fines technológiájával építik. A vendéget a szentendrei látogatásra elkísérte Esztergályos Ferenc külügyminiszter-helyettes (b). Fotó: MTI/Manek Attila
A technokraták teljesítménye akár lehet jó is, főleg, hogy leginkább válságkezelési feladatot kapnak, korlátozott időtartamra, és főleg, ha az a kérdés, hogy az őket hatalomba ejtőernyőzők elvárásait mennyiben teljesítik. Bajnai Gordon például az utóbbi szempontból kiváló miniszterelnök volt (más szempontból nemigen), Papadímosz végzett munkája akár még Görögország számára is valóban hasznosnak volt tekinthető. A technokrata vezetők azonban csak ritka, helyzetspecifikus kivételt képviselnek (és azt sem mindig jól). Alapvetően azonban ha valakiben nincs politikai ambíció, nincsenek messzebbre, magasabbra mutató céljai, nem akar „valamit kezdeni” az ország jövőjével, az ne is ne is akarjon vezető lenni. Persze akkor sem való neki ilyen pozíció, ha csak víziók, fantazmagóriák (hozzá ambíciók, hatalomvágy) fűtik, de gyakorlatban nem képes a jelent, a pillanatot uralni, menedzselni – lásd Gyurcsány Ferenc.
Nagy formátumok – szimpátiától függetlenül
Szóval ha valakiben van ambíció, vannak elképzelései, és képes is ezeket – legalábbis részben – érvényesíteni a gyakorlatban is, akkor alkalmas vezetőnek, és még akár sikeres is lehet. Számos nagy formátumú politikust tudunk, akinek neve örökre velünk marad, mert véghez vitt valamit meghatározót, emlékezeteset. Ronald Reagan, Mustafa Kemal Atatürk, Winston Churchill, Mihail Gorbacsov, Mahatma Gandhi mind-mind nagy történelmi hősök. De elrettentésként is tud szolgálni egy-egy jelentős történelmi személyiség: Hitler, Sztálin, Lenin, Mao Ce-tung, Pol Pot, stb. Az eltérő utólagos megítélésekben nyilván egyrészt szerepet játszik az örök alapigazság: „a történelmet a győztesek írják”, másrészt valóban voltak-vannak nagy formátumú politikai személyiségek, akik előbbre viszik a világot, és voltak-vannak köztük olyanok, akik csak felforgatják azt.
Merényletek
Na, de nekik maguknak vajon megéri mindez? És itt érkezünk el a címben feltett kérdéshez. Nézzünk meg gyorsan néhány egykori kormányfőt, állami vezetőt. Kennedyt Dallasban lelőtte egy „magányos merénylő” (hahaha). De nem ő volt az egyetlen amerikai elnök, aki erre a sorsra jutott: James Garfield, Abraham Lincoln és William McKinley is ugyanerre a sorsras jutottak. Gandhit ugyanezt tette egy hindu nacionalista, későbbi utódát, Indira Gandhit (aki nem volt rokona, hanem Gandhi harcostársának, Nehru miniszterelnöknek volt a lánya, és a férje után vette fel a Gandhi vezetéknevet, amit a „Nagy Lélek” iránti tiszteletből változtatott Gandhira) egy szikh nemzetiségű, az ő fiát, Radzsiv Gandhit pedig egy tamil nacionalista merénylő lőtt le. Zoran Đinđić szerb, Benazir Bhutto pakisztáni, Jichák Rabin izraeli, Olof Palme svéd miniszterelnök, vagy Anvar Szadat egyiptomi elnök szintén merénylet áldozatai lettek. Moammer Kadhafi egykor megingathatatlannak vélt hatalmának is dicstelen vége lett, a vezér vérbe fagyott holttestével, Nicolae Ceaușescuról nem is beszélve.
És ez csak a jéghegy csúcsa; se szeri, se száma a politikai vezetőknek, akikkel merénylet végzett, Bangladestől Csádon és Dél-Koreán, Libanonon és Örményországon át Portugáliáig. És akkor a forradalmakról, puccsokról, vagy a háborúzások során legyilkolt elnökökről és királyokról még szó sem esett. De az sem garancia, ha valaki épségben kitöltötte a hivatali idejét. Aldo Moro olasz miniszterelnök a szélsőbaloldali Vörös Brigádok terrorszervezet áldozata lett, két évvel második ciklusa végét követően. Abe Sinzó japán miniszterelnököt négy nappal ezelőtt lőtték le egy utcai kampányrendezvényen. De rálőttek Ronald Reaganre, Josip Titóra, Jasszer Arafatra, Adolf Hitlerre, II. János Pál pápára, Charles de Gaulle-ra is (utóbbi állítólag 31 merényletkísérletet élt túl).
Politikai bukás, betegség
És ezzel még mindig nincs vége. Mert merénylet (vagy merényletkísérlet) nélkül is ért dicstelen véget számos politikus karrierje. Pártjának prominensei kihátráltak mögüle, riválisai lemondásra kényszerítették (Margaret Thatcher, Boris Johnson), vagy csúfos és méltatlan vereséget mértek rá a választók (Winston Churchill). (Van persze, akit a dicstelen bukás nem zavart, és azóta sem akar távozni a közéletből – lásd megint Gyurcsány Ferenc.) Olyan is van, akinek a szeme előtt omlik össze az életműve, vagy legalábbis vesz teljesen más irányt országa sorsa, mint amilyet ő képzelt, szeretett volna (Helmut Kohl). És van olyan is, amikor valakit betegség visz el, mielőtt munkáját be tudná végezni, és ezt a betegséget egyértelműen a politikai szerepvállalással járó feszültségek okozták, vagy legalábbis erősítették fel (Antall József).
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (b) Helmut Kohl volt német kancellárral tárgyal németországi otthonában, Ludwigshafenben 2014. június 28-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Burger Barna
Börtön
A börtönbe került korábbi vezetőknek pedig végtelen hosszú a listája. A legismertebbek között ott van Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök (aki persze azóta újra él és virul), Hailé Szelasszié korábbi etióp császár (akiből azóta vallási figura, a rasztafári mozgalom hőse lett), vagy Ivo Sanader horvát miniszterelnök. Pervez Musarraf pakisztáni, Augusto Pinochet chilei, Ehud Olmert izraeli, Ferdinand Marcos fülöp-szigeteki, vagy épp Nicolas Sarkozy francia vezető is ott van a listán; van, aki börtönt, van, aki felfüggesztetett kapott, van, aki élete hátralévő részében ki-be járt a házi őrizetből… A politikai okokból bebörtönzött korábbi miniszterelnökök (vagy más funkciójú legfelsőbb állami vezetők) hosszú listájáért még csak messzire sem kell mennünk: Batthyány Lajostól Bethlen Istvánon, Kállay Miklóson, Imrédy Bélán, Tildy Zoltánon át Nagy Imréig vannak rajta bőven magyarok is. (És ez messze nem is volt teljes felsorolás). És amint azt például Tildy Zoltán példájából is láthatjuk, az új rezsimmel való kollaborálás semmilyen garanciát nem jelent a korábbi politikai kurzus prominensei számára.
Szóval megéri miniszterelnöknek, elnöknek, politikai vezetőnek lenni? Marhára nem. Vezető hatalmi pozícióban nem csak a fanatikus őrültektől, de a politikai bosszútól, üldöztetéstől sincs biztonságban senki. És ez nincs jól így.
Vezető kép: MTI/AP/Darko Vojinovic
Facebook
Twitter
YouTube
RSS