Harmincegy éve, 1989. június 16-án temették újra ötvenhat hőseit. Az évforduló napján, tizenhatodikán jelent meg az az írásunk, amely arról szól, hogyan szorították ki a radikális ellenzéket az ünnepi eseményről. Baltási Nándor plébános ott volt 1988-ban, majd 1989-ben is. Előbbi volt az igazán felemelő, akkor áldotta meg a 301-es parcella sírjait. Cikkünk után elküldte portálunknak saját írását, amely arról szól, hogyan élte át ezeket a napokat. Írását természetesen változtatás nélkül közöljük.
BALTÁSI NÁNDOR plébános írása
Mező Gábor június 16-án megjelent írását szeretném kiegészíteni. Az ő emléke egy busz: „Látok egy buszt. Tele kommunistákkal, ügynökökkel, hasonló alakokkal, meg nyilván rendes emberekkel is. A radikális rendszerváltók lentről nézik őket. Nem mehetnek be a temetőbe. Nem helyezhetnek el virágokat a 301-es parcellában. Nekik az tilos.”
Szeretném elmondani, hogyan nézett ki az a busz belülről.
1988. június 16-ára kopjafa állítást terveztek a 301-es parcellába. Több ilyen megmozduláson részt vettem, biztosan ezért is jutott el hozzám ennek a megemlékezésnek a terve. (És talán az is belejátszott, hogy részt vettem a szamizdat lapok terjesztésében.) Még édesapámnak is szóltam, nem jönne ki velem erre a kis főhajtásra? Ő végképp nem szerette az ilyen nem konform dolgokat, félt. (Régi katonatiszt volt, 1951-ben az Andrássy út 60-ban volt két napig. Az elbocsátó papírját Pető László [Pető Iván apja – a szerk.] írta alá. Részt is vett 56-ban valamilyen fegyveres akcióban. Még a rendszerváltozás után sem beszélt soha erről, csak annyit mondott, nem tudja hogyan úszhatta meg.)
Ő is eljött velem. A temető kapujában vettünk egy-egy szál fehér szegfűt, és a többiekhez csatlakozva mentünk végig a temetőn. Az út mellett kamerás emberek álltak, filmezték a vonulókat. Apám erősen a karomba kapaszkodott. A parcellában nem sírhantok voltak, hanem kis süppedések, ahogy a belehányt föld az idők során megtömörült. Egy-egy síron virág, még névtáblát, keresztet is lehetett itt-ott látni.
Összeálltunk, a megemlékezők. Volt egy kézi kihangosító, amin tájékoztattak, hogy megvárjuk a kopjafát. Egy idő után újabb tájékoztatás, hogy a kopjafát és az alkotóját hajnalban a rendőrség elvitte, ezért kopjafa nélkül tartjuk a megemlékezést. Versek beszédek hangzottak el (utána nézhetnék, de most az emlékeimet írom le). (Nagy Gáspárra emlékszem, aki előttem állt.)
Amikor a beszédek végére ért a megemlékezés, valaki kérte, hogy a jelen levő papok, lelkészek jöjjenek ki, és adjanak áldást. Két katolikus pap volt jelen: Vértesaljai László, és jómagam, Raj Tamás rabbi és még egy talán református lelkész. Így négyen adtunk egyenként áldást.
1989. első hónapjaiban megkeresett a TIB részéről Hegedűs B. András azzal, hogy szeretne velem személyesen találkozni. Én elmentem a lakására, ahol elmondta, hogy június 16-án a Hősök terén lesz az újratemetés, és meghívják koszorúzni azokat a lelkészeket is, akik egy évvel korábban áldást adtak a 301-es parcellában.
Nem sokkal később felhívott Vértesaljai László, és kérdezte, engem is hívtak-e. Mondta, hogy majd ő rendel egy közös koszorút (én akkor vidéken laktam, ő a Rózsák terén szolgált). Mindketten kaptunk egy kártyát, amivel bemehettünk a koszorúzók részére a Műcsarnok mögött elzárt területre. Amikor megérkeztünk a nagy koszorúval, érdeklődtünk, hogy hova kell állni, vagy mi a teendőnk. (Láttuk, hogy a koszorúzókat egy lista alapján a részükre kijelölt sorszámú helyre vezették.)
A megkérdezett rendező nem találta a nevünket a listán, aztán a második, harmadik sem, sőt kicsit zavart viselkedéssel ráztak le bennünket. Mondtam Vértesaljai Lacinak, te, ránk itt nincsen szükség, menjünk haza. Viszont ő erősködött, hogy őt innen nem küldik el, menjünk a sorba. És akkor határozott lépésekkel beálltunk a koszorúzók sorába, ingünkön a kártyával, de a sorszámot megszakítva. (Ott volt az Új Ember katolikus újság részéről Giczy György, aki látva a két papot interjút is készített velünk, ami azonban nem jelent (jelenhetett?) meg sehol.)
A sor lassan haladt előre, és mielőtt a felállított koporsókhoz értünk volna, egy kapunál megállítottak, és kérdezték a nevünket, amit a valamilyen közvetítő szobába diktáltak, hogy ne legyen tévedés a nevekben. Tehát tőlünk is kérdezték, mondtuk a nevünket, amire a kérdező ideges lett, hogy itt ilyen nevek nem szerepelnek. Sietni kellett, föntről kérték, hogy diktáljuk be a nevünket. El is kezdtük, de nem volt idő arra, hogy betűzzük, a „Vértesaljai” és a „Baltási” sem volt egyszerű név, és akkor én mondtam, hogy mondják azt, hogy „két katolikus pap a katolikus hívek nevében”. Így is történt, tisztelettel elhelyeztük a koszorúnkat. (Visszanézve a közvetítést állt össze bennem a kép, hogy előttünk néhánnyal Paskai László bíboros úr koszorúzott a Magyar Katolikus Egyház nevében. Nem zárom ki, hogy ő szerette volna elkerülni, hogy rajta kívül más is koszorúzzon az egyház részéről.)
És itt értünk el a buszokhoz. A kártyáinkkal jogot kaptunk, hogy a Hősök teréről a temetőbe egy ilyen busszal mehessünk ki. Azzal is mentünk.
Én nem tudtam, hogy milyen társaságba keveredtem, és hogy lesz még idő, hogy szégyellnem kellene azt a buszozást. Nagyon sok történet került azóta napfényre, és ahogyan a szamizdatot „hősként” osztottuk, ami nem is volt igazából szamizdat, és akik csinálták, nagyrészt a rendszer emberei voltak, úgy azon a buszon is voltunk biztosan nem kis számban olyanok, akik nem voltunk kommunisták, ügynökök és hasonló alakok.
Még egy kis adalék a történethez. Édesanyám Budakeszin betegeskedett, és eljutott hozzá egy Nagy Gáspár verseskötet. A könyv végén néhány kép látható az 1988-as kopjafa állítási kísérletről a 301-es parcellában. Elküldte egyik unokáját Nagy Gáspárhoz, hogy dedikáltasson nekem egyet a kötetből. Nagy Gáspár azt üzente, hogy mindenképpen jöjjünk egyszer össze. Sajnos akkor ő nagyon beteg volt már, és hamarosan meghalt. A dedikált kötetet kitüntetett helyen őrzöm.
Vezető kép: az 1988-as megemlékezés a 301-es parcellánál. Forrás: Fortepan.hu, adományozó: Hodosán Róza
Facebook
Twitter
YouTube
RSS