“És nem, nem gyűlöljük most sem őket”

A naivitás, a gyengeség, a felkészületlenség és a muszlimok Nyugat-ellenessége összevegyült és hangosat robbant Párizsban. A közel 5 milliós muszlim kisebbségű Franciaország ismét gyászol. De vajon hogyan tovább? A migránshelyzetet, az Iszlám Állam és a tegnap esti terrortámadások tükrében mit gondolnak a francia fővárosban saját életükről és jövöjükről. Beszélgetőpartnereink az őspárizsi Francois és az ott élő Anna, voltak.

Francois beszámolója:

Sokan már a januárhoz hasonlóan úgy vélik, minél hamarabb vissza kell térni a normális élethez, mert akkor az elvárt hatás elmarad, és az iszlamofóbia is kevésbé szökik fel. Szerintem is a legjobb, amit tehetünk, mert a politikai elkezdte átvenni a témát.

Párizsban nőttem fel és dolgoztam, így nagyon megráztak a a történtek, ahogy mindenki mást is. Rengeteg barátom és rokonom volt nagyon közel a támadásokhoz, így teljes a sokk körülöttünk. A Bataclan az egyik legnépszerűbb koncerthelyszín a városban, én magam is sokat járok oda, ahogy minden párizsi, de

a többi helyszín is “jól” lett kiválasztva, hiszen ezek a legnépszerűbb pontok.

A barátaim közül sokan bárokban rejtőztek el, az utcákon pedig sikoltozás és káosz alakult ki, miközben robbanás és fegyverropogás hallatszott a háttérben. Olyan volt, mint egy háború. Az egészben a legszörnyűbb talán a kilátástalanság volt, hogy látod, ahogy elszabadul a pokol, de nem tehetsz ellene semmit. Sőt, még csak fel sem tudod hívni a szeretteidet, mert a mobilhálózatok mind túl vannak terhelve. És persze nem tud senki semmit.

Nem tudod, merre menekülj, semmi nem garantálja, hogy a következő sarkon nem történik majd valami.

A január ehhez képes semmi nem volt, ez volt az első alkalom, hogy robbantottak nálunk. Teljes sokkélmény. Ismét átleptek egy vonalat, amit nem kellett volna. De nem félünk. Néhány órával a támadások után már fullon pörögtek a vérbankok, mindenki, aki tehette, adott vért, hogy el tudjuk látni a sebesülteket. Nem félünk és ezentúl is ugyanúgy fogunk viselkedni, mint eddig, nem hagyjuk, hogy az események rányomják a bélyegüket a mindennapjainkra. Az viszont szörnyű, hogy nekünk kell a saját hazánkban harcolnunk a szabadságunkért és a függetlenségünkért, hogy félelem nélkül élhessünk.

Hogy a muszlimokkal mi lesz, azt nem tudom. Fel kellene fogniuk az itt élüknek, hogy ez nekik sem jó, mert a vallásukat használják ki olyan beteg állatok, akik előtt egészen más célok lebegnek, amiknek semmi közük a valláshoz.

És nem, nem gyűlöljük most sem őket.

Ők is francia emberek, akik szintén áldozatai lehetnek a terroristáknak. A végcél nem a megtorlás, hanem, hogy egy békés Franciaországban élhessünk, mind együtt. Ami biztos, hogy a rendőrség mostantól nagyon odafigyel majd a migránsainkra, ami valószínűleg további feszültségeket fog okozni.

Sok információt egyébként mi sem kapunk, a kormány majdnem teljes hallgatásban van, mert ugye éppen vadássza azokat, akik kapcsolatban állhattak támadókkal.

Egy haverom a rendőrségnél dolgozik és azt mondja, rengeteg minden zajlik a színfalak mögött, amiről talán jobb, ha nem is tudunk és valószínűleg sok embert fognak felvenni a rendőrség kötelékébe hamarosan.

A szíriai jelenlétünkről annyit, hogy szerintem nem elszállásolni kell a migránsokat, hanem rendezni az ottani helyzetet, hogy hazamehessenek. Mi is ezt tesszük, így a bombázásainkat természetes dolognak tartom.

A multikulturalizmus a legtöbb francia szerint jó dolog, mi támogatjuk ezt a dolgot, de szerintem, ha nem támogatnánk, akkor is ebben a világban ez elkerülhetetlen lenne. Meg kellene inkább tanulni együtt élni, különben nem fog jól járni senki a jövőben.

Anna így emlékszik:

Én hajnali fel 4-kor értem haza, mert 3-kor engedte meg a rendőrség, hogy elhagyjuk a színházat/koncerttermet, ahol voltunk. Egy német lánnyal indultam el, nehezen, de sikerült fognunk egy taxit. Voltak emberek az utcán, de nagyon csendes volt minden.

Érezni lehetett a levegőben, hogy valami szörnyűség történt.

Ahogy közeledtem az autóval a lakáshoz, láttam egy éttermet, ami tele volt emberekkel. Ez nagyon meglepett, nem tudom, hogy egy ilyen esemény után ki akar kint ülni egy étterem teraszán nyugodtan borozgatni, dohányozni.

Ma meg nem leptem ki a lakásból, de nem is tervezem, hogy ki fogok. Félek kimenni, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha kinyitom az ablakot, minden nagyon csendes, alig hallok beszedet vagy autózajt az utcán.

Mindenki gyászol. Facebookon is csak azt latom, hogy az emberek bejelentkeznek, hogy életben vannak, és hogy együtt éreznek az áldozatok szeretteivel.

Úgy érzem, a januári katasztrófa után éppen kezdték az itt élők biztonságban érezni magukat, de most jött az újabb csapás.

Ebből a helyzetből még nehezebb felállni, de a franciak nagyon erősek. Nagy nemzeti öntudatuk van, ami ebben a helyzetben nagy segítség lehet.

Nem tudom, hogyan fognak erre hosszabb tavon reagálni, de láttam olyan felszólításokat, hogy ne zárkózzunk be, ne féljünk, ne adjuk meg a terroristáknak ezt az örömöt, mert pont ezt akarjak elérni. El tudom képzelni, hogy most is lesznek hasonló tüntetések, mint a Charlie Hebdo után.

Nem érzem, hogy elszabadult volna a migránsgyűlölet. Lehet, hogy par napon belül ez meg változni fog, de most nem latok erre utaló jeleket. De ahogy mondtam, nem mozdultam ki a lakásból azóta, hogy hajnalban visszaértem, tehát nem biztos, hogy a legpontosabb leírást tudom adni a helyzetről.