Európa, a feladat

Érdemes megnézni az Európai Parlament összetételét ábrázoló infografikákat, amelyek megmutatják, milyen pártok kaptak helyet Európa új parlamentjében. A baloldal és a jobboldal nagyjából fele-fele, és persze európai méretekben olyan ideológiák és furcsaságok is megjelennek, amelyeknek szerencsére – általában – nemzeti keretek között nem jut képviselet. Nagy kérdés, mihez is kezd a választási eredményekkel a néppártban láthatólag maradni kívánó, de Manfred Weber bizottsági elnöksége tekintetében egyelőre még hajthatatlan Fidesz-frakció, amely az amúgy teljesen követhetetlen viszonyok miatt még a néppárti frakció teljes jogú tagja. Onnan csak kizárni lehetne; a frakciószabályzat nem ismeri a „felfüggesztést”.

RÁCZ ANDRÁS – BÁLINT BOTOND

Az elemzők gyakorlatilag a parlamentbe jutott jobboldali pártok és a Fidesz viszonyának majd minden permutációját felsorolták már: lehet, hogy a Fidesz a visegrádi országok tagpártjaival alakít frakciót; lehet, hogy Silvio Berlusconi Forza Italiájával, illetve az RMDSZ-szel, a litván, bolgár, cseh, szlovén tagpárttal alkotna tömböt; az sem kizárt, hogy a Fidesz belép az Európai Konzervatívok és Reformisták frakciójába; és végül, bár nehezen, de az is elképzelhető, hogy Salvini olasz belügyminiszter pártjával, a Ligával lépne szövetségre a magyar kormánypárt.

Mennyi lapos szó, mennyi földhözragadt elképzelés. Orbán Viktor nem így dolgozik, nem így gondolkozik. Magyarország 56 éves miniszterelnöke emberemlékezet óta az első magyar politikus, aki valóban jelen van az európai politikában, persze jelentős részben azért, mert erre az Európai Unió működése tálcán kínálja a lehetőséget. De a Fidesz által követett aktív külpolitika, amely a közép-európai nemzetek érdekeire koncentrál, az unió nélkül is szükséges és lehetséges külpolitikai irány lenne. És a célja nem a többség, hanem a működőképesség és az alkuképesség mindenkori biztosítása.

Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy a kilencvenes évek második felében, amikor a Fidesz polgári pártként definiálta önmagát, azzal a kellemetlen politikai helyzettel kellett szembenéznie, hogy még Magyarországon, a saját terepén sem tud egyértelmű helyzetet kínálni a jobboldal, amely akkor is – mint most – egy jobboldali centrumpárt volt. Míg a baloldalon egyetlen komoly tényező, a Magyar Szocialista Párt uralta a közéletet, addig a nemzeti-polgári oldalon olyan pártok, pártocskák tolakodtak és torzsalkodtak, amelyeknek ma már szinte a nevükre sem emlékszünk. Nemcsak a Magyar Demokrata Fórum maradéka, de az Antall-kormányt támogató szervezetek, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt és a Kereszténydemokrata Néppárt is megpróbált nagy párttá növekedni. Mellettük azonban lelkesen kereste a maga helyét és a maga választóközönségét az MDF-ből kivált Magyar Demokrata Néppárt, az FKGP-ből kivált, vagy inkább kiebrudalt Egyesült Kisgazdapárt, és persze a kereszténydemokrata párton belüli harcok következtében létrejött Kereszténydemokrata Szövetség Egyesület, illetve a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség. És természetesen ott volt még – igaz, csak a pálya szélén, a markáns jobboldalon – a Magyar Igazság és Élet Pártja, amely ugyancsak azon volt, hogy maga felé hajlítsa a polgári középrétegek jelentős részét.

Nos, ebben a helyzetben lett egyértelmű céljává Orbán Viktornak, valamint a mellette álló Fidesz-vezetőknek, hogy egyesítsék a jobboldali pártokat, s így valódi váltópárttá tegyék a nemzeti-polgári értékvilág képviselőit.

Meglepően rövid idő, egy kormányzati ciklus és némi ellenzékben töltött idő kellett hozzá, hogy ez az egység megszülessen. A jobboldali centrum Orbán első kormányzása alatt annyira szilárd lett, annyira megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy a 2002-es választási vereséget és a két cikluson át tartó ellenzékiséget is kibírta. Ezt az erőt nemcsak a Fidesz politikája és a többi jobboldali pártocska gyenge intellektuális ereje, hanem a szavazók akarata hozta létre. Bármennyire is nem tetszik ez a liberálisoknak, Magyarországon a szavazók mondtak nemet az MSZP-SZDSZ ultraliberális koalícióra és igent a Fidesz által kínált világra; nem kellett ehhez semmiféle választási törvény vagy jobboldali sajtófölény.

Ha most rápillantunk a 2019-es Európai Parlament frakcióinak sorára, kísérteties hasonlóságot láthatunk nemcsak a jobboldalon, hanem a baloldalon is. Az Európai Néppárt mellett ott találhatóak a jobboldal, illetve a mérsékelt jobboldal különféle pártjai, pártcsaládjai: az Európai Konzervatívok és Reformerek, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája, a Nemzetek és Szabadság Európája, a pártcsaládoktól független jobboldaliak, és persze a Fidesz a maga aprócska szövetségeseivel. A baloldalon pedig az a káosz látható, amelyet a magyar ellenzéknél is tapasztalhatunk az elmúlt kilenc évben.

A mögöttük álló szavazók bizonyosan nem akarnak Európai Egyesült Államokat, nem kívánják a kereszténység eltüntetését és bizonyosan nem akarnak népességcserét. Az európai jobboldalon ugyanolyan hatalmas erők sorakoztak föl, mint nálunk, a normalitás, a hagyományaink mögött. Egy ekkora választói támogatással rendelkező, alapvető céljaiban összebékíthető konglomerátumnak képesnek kellene lennie arra, hogy rendezze Európa sorsát, fenntartsa a nemzetek közötti egyensúlyt és jó irányba fordítsa a szunnyadó energiákat.

Akkor is, ha ez most még nem magától értetődő.

Közép-Európa harminc évvel Európa egyesülése után már kiábrándult a Nyugatból. Sajnos kiderült, hogy a Nyugatról szóló kommunista propagandában több igazság volt, mint hittük. A nyugati politikusok is csak nagyképű érdekkövetők, a nagylelkűség és a becsület minden nyoma nélkül. Mi közép-európaiak vagyunk elsősorban és nem európaiak; egyrészt, mert nem akarunk olyanokká lenni, mint a nyugatiak az elmúlt harminc évben, másrészt, mert csak együtt lehetünk képesek megvédeni magunkat az újjáéledő nyugati imperializmustól.

A közép-európai gondolat egyik legjelentősebb képviselőjeként a magyar miniszterelnök most olyan taktikai küzdelmeket lesz kénytelen „lejátszani” jobboldali kollégáival együtt, mint amilyenekre itthon kényszerült, hogy megőrizze a jobboldali többséget. Ez nem lehetetlen feladat, hiszen a baloldal is ugyanannyira töredezett – ha nem még erősebben -, mint a jobb, és az ultraliberálisok folyamatosan újabb és újabb törésvonalakat hoznak létre benne.

Az Európai Tanács tagjaként és a közép-európai érdekek egyik vezéralakjaként Orbán Viktor előtt (és a Fidesz EP-képviselői előtt) az a feladat áll, hogy egy életképes kompromisszum létrehozásának legyenek a részesei.

Fotó: MTI/EPA/Patrick Seeger