Orosz gázt már nem, de bajt azt annál nagyobb tételben importál az EU. Miközben a muszlim többségű Egyiptom tankokat vezényel a Gázával közös határszakaszára, hogy ezzel rettentse el a velük azonos kultúrkörből származó, hozzájuk földrajzilag is közel álló menekülteket, addig Európa extrém tételben fogadja be papírok nélkül a Közel-Kelet lakosságát. A dolog, amire az arab országok már rájöttek, hogy ha a bukott államok társadalmát importáljuk, akkor az nem integrációhoz, hanem a bukás importjához vezet.
Szaúd-Arábia, Omán, az Egyesült Arab Emírségek, Katar és egy sor nyugati mércével is fejlett gazdaságnak tekinthető muszlim-arab többségű ország után egy újabb ország, Egyiptom állt be azoknak a sorába, akik nem, vagy csak erősen korlátozott mennyiségben fogadnak be menekülteket a Közel-Kelet különböző válságzónáiból, most éppen Gázából. Az egyiptomiak annyira komolyan gondolják ezt az „Orbán által gerjesztett álproblémát”, ahogy az illegális bevándorlás kockázatait hivatkozzák az européer lapok, hogy tankokat vezényeltek a határra. Ahol amúgy van határkerítés.
A helyzet tehát az, hogy van két, kultúrájában és vallásában relatíve közel álló népcsoport (legalábbis a klasszikus keresztény–európai kultúrkörhöz képest), akik ráadásul földrajzilag szomszédosak egymással. Sőt, a nem is távoli múltban gyakorlatilag közösen harcoltak vagy 7–8 háborúban Izrael ellen. Adódik tehát a megoldás, hogy a kétmilliós Gáza egy része, ha el akarja hagyni a hazáját, akkor ehhez a politikailag és kulturálisan relatíve közel álló, egyébként bármelyik európai országnál nagyobb népességű (bő 100 milliós) Egyiptomba távozzanak, ahol könnyen asszimilálódnak. Na, ez az, ami biztosan nem fog megtörténni.
Európa bukott államfétise
Két dolog tűnik Európával kapcsolatban világosnak: egyfelől valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érez az elmúlt 10–15 évben, hogy olyan problémákat, konfliktusokat importáljon, amelyekhez semmi köze, illetve az, hogy mindezt nem a nyugati politikusok hirtelen támadt lelkiismeretessége táplálja. Bár nagyon úgy tűnik, mintha valamiféle kompenzációt próbálna nyújtani a Nyugat volt gyarmatai felé, megbánva gonosz elnyomó szerepét, most nyakába veszi a világ gondjait. Csakhogy mindez nem igaz.
A Száhel-övezetben az elmúlt néhány évben történt katonai puccsok, a nyári nigeri katonai hatalomátvétellel bezárólag jórészt amiatt eshettek meg, mert Franciaország még mindig kvázi félgyarmati státuszban tartja a régiót. Ugyanígy az EU eurómilliárdokat szórt el az ukrajnai háborúra, amelynek kapcsán felmerül a kérdés, hogy nem lett volna hasznosabb ezt az összeget a leszakadó földrészek felzárkóztatására költeni, garantálva ezzel a globális stabilitást. Végezetül pedig a Nyugat hirtelen lelkiismeretessége kapcsán arról is emlékezzünk meg, hogy valahogy a kelet-európai, általuk félperifériára lökött korábbi középhatalmakkal (Magyarország, Lengyelország) milyen megbánást tanúsítanak. Nos, ennyire őszinte az elnyomó múlttal szembeni megbánás. Ugyanakkor valami mégiscsak a jóemberkedésre ösztönzi őket, amit a létező legbutább módon valósítanak meg.
A probléma importja
A Merkel-féle Willkommenskultur evolúcióját mindenki ismeri, aki az elmúlt tíz évben beszélt német emberrel. A magyar kormányzat a patás ördögtől a prófétáig minden volt már a fényességes Nyugat szemében, pedig az álláspontunk nem változott: aki illegálisan akar jönni, az ne jöjjön. Aki pedig biztonságos menedéket keres, annak van előttünk több biztonságos ország. Ezért ugyan egy darabig „idegengyűlölők” voltunk, de a rendszer pragmatizmusát – sajnos – volt mi igazolja. Az ukrajnai háború kitörése után Magyarország mint Ukrajnával határos ország erején felül fogadta a valóban háború elől menekülő milliókat. Persze ezt – ellenben az illegális migrációval – az EU nem dotálta.
A valódi kérdés pedig innen ered: Magyarország mint első biztonságos ország a szomszédjában dúló háborúra reagálva nem vezényelt a menekülőket elrettentő tankokat a határra, hanem befogadta a szükséget szenvedőket. Akkor vajon miért nem tesznek hasonlóan azok az arab országok, akik olyan szolidárisak egymással, hogy egy sor háborút vívtak már meg együtt a közös ellenség ellen?
Bukott állam = bukott társadalom?
Az arab tavasz demokráciát nem nagyon hozott, helyette teremtett egy sor bukott államot Európa perifériáján. Líbia, Tunézia, Szíria, Irak csak néhány példa az Obama-féle demokráciaexport fájdalmas következményeire, amelynek Európa itta meg a levét. Amerikai történelmi szemmel nézve egyébként éppen ezért igazán nagyformátumú vezetőnek nevezhető Obama: ügyes külpolitikai manőverekkel, jól célzott zavarkeltéssel és a látszólagos jóemberkedéssel sikerült úgy destabilizálnia Európát, ahogy egy amerikai elnöknek sem. Ráadásul mindezt a terror elleni háború égisze alatt. Elvileg.
Ezek a demokráciakísérletek jórészt és nagyvonalakban azért buktak meg, mert az amerikai elképzelés az volt, hogy lepuffantanak egy diktátort, aztán a VIII. század óta szekularizálatlan autokráciák alatt szocializálódott társadalmak megfogják egymás kezét, és a szivárvány alatt táncolva építik meg a demokratikus Wakandát a késő kréta korba visszabombázott országuk romjain. Hát ez nem jött be. Például a Gázai övezetben, amikor választásra került sor, a lakosságnak sikerült egy terrorista szervezetet vezetőnek választani. Azóta nem is kell ilyen demokratikus dolgokkal bajlódni.
Azok az arab országok, ahová nem jutott a D.C.-ben felhalmozott demokráciakészletekből, azok pedig az elmúlt 10 évet úgy nézték végig, hogy tudták: bármikor sorra kerülhetnek. Ahogy azt is tudják, hogy a régió egyszerűen szociológiailag nem alkalmas a sokkterápia-szerű demokratikus átmenetekre – ahogy egyébként a keleti blokk országai is igen nehezen birkóztak meg ezzel a feladattal a rendszerváltást követően.
A különbség csupán az a sikeres és a bukott arab államok között, hogy előbbinél nem ütötte fel (olyan mértékben) a fejét a nyomor nyomán kibontakozó szélsőséges iszlamizmus. Az Iszlám Államot ugyanis nem a muszlim országoknak köszönhetjük. Emlékezetes: Törökországtól Szaúd-Arábiáig koalícióban léptek fel a szunnita országok az ugyancsak szunnita ISIS ellen. Valójában a sikertelen demokráciaexport nyomán fellépő gyűlölet volt az igazi tápláléka a szélsőségeseknek.
Mára pedig eljutottunk oda, hogy a sikeres arab államok élesebben elítélik az iszlamista szélsőségeseket, mint egyes nyugati politikusok. Azért, mert ezek az országok tudják, hogy a bukott államok bukott társadalmi rétegeket nevelnek ki. Erre egy sikeres országnak nincs szüksége. Egyiptom, amely még mindig a demokráciaexportban szerzett sebeit nyalogatja közel tíz év távlatában, ezért vonultat fel tankokat a gázai határra. A sikeres arab országok éppen sikerükből adódóan nem importálják a bukott, integrálhatatlan társadalmakat. Európa pedig éppen emiatt a korreláció miatt teszi az ellenkezőjét…
A nyomor reprodukciója
A tömeges bevándorlás másik problémája, hogy az egyes régiók elvándorlásának kiváltó okaira nem ad megoldást. Amíg Európa a helyi megoldások finanszírozása helyett „lefölözi a regionális felesleget”, addig a helyben maradók – támogatás híján, hiszen azt a bevándoroltatásra költik – csak reprodukálják azt a réteget, amely távozni kényszerül. Az Európába települő, integrálhatatlan társadalmi csoportok pedig hozzák magukkal az otthoni problémákat, nem beszélve arról, hogy az asszimilációra való hajlandóság hiányában a társadalmi ellátórendszert feszítik befogadó országukban. A megoldás tehát semmiképp sem a probléma importja, hanem inkább a helyi segítségnyújtás, ezzel tehermentesítve az európai kontinenst. Hogy ez miért nem érdeke a nyugati nagyhatalmaknak, az már érdekes találgatások kérdése.
Már legalább egy évtizede cikkezik arról a nemzetközi sajtó, hogy Soros György aranyvagyonát is eladja és az árát inkább termőföldbe fekteti, ezzel kapcsolatban pedig maga a milliárdos is megszólalt, kifejtve: meggyőződése, hogy korunkban az egyik legjobb befektetés a szántóföld.
Azzal pedig, hogy a helyi megoldások helyett az önfenntartó gazdaságokra való rátelepedést szponzorálják a Soroshoz hasonló „filantrópok”, valójában csak saját befektetett eszközeik értékét és hozamát növelik. Amíg az élelmezési válság lokális megoldásai helyett a harmadik világbeli országok a globális ellátási láncok profitorientált kegyének vannak kitéve, addig a migrációra elköltött egy dollár többszörösen térül meg Soros Györgynek az agráriumban – pontosabban az élelmiszerellátás kitettségének fenntartásában – azzal, hogy a keresletet a világ minden pontján felhajtja. Nem csoda hát, ha szörnyen bosszantják az olyan nyakas kormányok, mint a magyar, amely – Zelenszkij elnökkel ellentétben – a nemzetállami jövőkép fenntartásán dolgozik, nem pedig a világtőke megfialtatásán.
Fotó: MTI/EPA/ANP/Robin Van Lonkhuijsen
Facebook
Twitter
YouTube
RSS