Olimpiai hőseink: győzelem és tragédia, Énekes István ökölvívóművészünk története
Elkezdődött az olimpia. Amíg a jelen hőseiért izgulunk, őket ünnepeljük, ne feledkezzünk meg a múlt nagyságairól. Íme Énekes István, egy elfeledett ökölvívó-bajnok története. Szegény srácként kezdte, és szegény, elesett emberként vált meg az élettől, de közben feljutott a csúcsra. A boksz igazi művésze volt, ha akarta volna, talán még Amerikát is meghódíthatta volna.
SZERENCSÉS DÁNIEL MÁRTON
Bevezetésül: Az ökölvívás nem bunyó, nem csak stilizált erőszak, brutalitás, a boksz lényege a tisztelet, a tisztelet megszerzése és megtartása, semmi más. Ez a legjelentéktelenebb, eldugott, izzadságszagú edzőtermi harcra és a nagyobb dicsőségért való címmérkőzésekig is igaz. Nem véletlen, hogy ennek a végtelenül humánus sportnak az újradefiniálása, újjászületése, első (el)ismert hőseinek felbukkanása a XIX–XX. század elején történt meg; a tömegek lázadásának hajnalán, a személytelen modernitás betetőzése előtt. Ez az individuum pusztulásának, rejtőzködésének kora, ahol minden egyénileg felvállalt harc kiélezetté, szimbolikussá válik.
A boksz a ’rabszolgák sportja’. Ebben a ’korai’ időszakban (áttételesen még ma is így van, akkor is, ha az erőszakkövető, -szerető közönség soha nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget) a ringen belüli küzdelem a létért való szüntelen harc kifejeződése – konkrét egzisztenciális értelemben is. Önkifejezés, az önmagukkal küzdők, a bizonytalanok, a megalázottak tánca (ellentétben az arisztokratikusan távolságtartó, testiség nélküli vívással), hiszen ki lehet szegényebb, kiszolgáltatottabb annál, aki csak az öklével küzdhet?
Talán, hogy valakiből nagy bokszoló legyen a bizonytalanság, az űzöttség érzésének kell megszállnia, a saját testén keresztül kell megtapasztalnia, megtudnia mindent a fizikális, a lelki fájdalmakról, a megalázottságról, az aszketikus, vállalt (vagy eleve adott) szegénységről, a koplalásról.
A boksz irracionális („minden fordítva van. Olykor úgy ütheted a legnagyobbat, ha hátra lépsz”), mert szenvedélyes, önpusztító. A társadalom pereméről érkező szegények, az ’underclass’ emberek nem ismerhetnek más utat; ahhoz, hogy élhess, hogy megélhess, fel kell áldoznod, oda kell adnod a saját tested. Végezetül: a boksz improvizatív, életszerű, így örökké kiismerhetetlen, ’üres’. Nem a gyűlöletről, a frusztrációról szól, még akkor sem, ha olykor elengedhetetlenül a részévé válik. Bár az emberfeletti, győzelemhez szükséges erő az ’ilyen’ érzelmekből, tudatállapotokból származhat (de nem az ellenfélre irányul, amit becéloz, az a teljes ellenállás), mégis, minden ellenére meghatározhatatlanul több az, amit elrejtettek benne, amit ring eltitkol.
A fizikális, test-test elleni harc mágiáját.
„Amikor először kényszerítettek bokszolni, behunytam a szememet és sírtam, de azért sikerült a másik fiút szorosan derékon ragadnom és leütnöm. Ezután rendes mulatsággá vált, hogy verekedtessenek, mert mindig sírtam. De a vége az lett, hogy megtanultam nyitva tartani a szememet és istenesen odavágni. Akkor aztán nem féltem többet a verekedéstől. Valahogy ösztönszerűen megéreztem, amikor a másik éppen ütni akart; mindig én ütöttem először. Éppen így vagyok most is a szorítóban: előbb tudom, mit akar az ellenfelem, mint ő maga. Az a hatalom, amit ez adott nekem, kinevelt.” (Bernard Shaw: Cashel Byron mestersége). A boksz olyan mint a blues (vagy a népballadák), ha hiányzik belőle a megélt és elhordozott szenvedés, a kifosztottság érzete, a ’pengeél’, a „lehetetlen” felvállalása, akkor hiteltelen, semmit sem ér.
Énekes István: Angyalföldről Amerikába
Ez a cikk valójában részben elfeledett (torna is őrzi a nevét) olimpikonunkról, a sportág tragikus sorsú magyar legendájáról, Énekes Istvánról szól. Énekes az 1932-es olimpia légsúlyú bajnoka, az ökölvívóklasszisról a kevés fellelhető korabeli újságcikket, a szűkszavú tudósításokat olvasva, a róla fennmaradt fotógráfiákat, filmfelvételt böngészve világossá válik, hogy mindent tudott a harcról.
Énekes 1911. február 20-án szegény vasutas családban született Angyalföldön. Apja vasúti altiszt, édesanyja mosónő volt. Testvéreivel, Énekes Vilmossal (bokszoló, pehelysúlyú Európa-bajnok 1937-ben Milanóban) és Zoltánnal (szintén ökölvívó) együtt sokat nélkülöztek. A sportágat a különc, de később elszegényedő és öngyilkos Salm gróf (regényes története lent) és néhány mecénás által fenntartott Nemzeti Sport Arénában kezdte (a városligeti, kétes hírnevű intézménybe egy tönkrement színházi társulat helyére költöztek be a féltrenírozott, félprofi bokszolók). Ezek mérkőzések inkább voltak fizetett verések, mint szervezett bunyók.
A bátrabbak ötven koronáért (nem számított rossz pénznek, így sok külvárosi szegénysrácot vonzott a lehetőség) kiálltak a ringbe – amolyan díjöklöző mintára –, és komoly veréseket kaptak az intézmény félprofi artistáitól. Azok közül, akik jobban bírták a verést sokan a ringben maradtak, és bokszolók lettek.
Az Énekes-testvérek – innen, ebből az előiskolából kerültek a BVSC-hez.
Az említett Salm gróf nemcsak a főváros előkelő köreinek volt ismert alakja, külföldön is ismerték a daliás megjelenésű nemest, aki a világháborút dragonyos tisztként küzdötte végig. Hosszú ideig Bécsben élt, ahol annak idején sokat beszéltek a Jockey-klubban vívott kártyacsatáiról, amelyek a gróf birtokának nagyrészét felemésztették. A háború utáni években a kitűnő megjelenésű, csaknem két méter magas Salm filmszínészként dolgozott.
Énekes István igen fiatalon, 18 évesen nyeri első bajnoki címét (17 évesen már második az országos felnőtt bajnokságban Kocsis Antal, első olimpiai aranyérmes öklözőnk mögött). Bekerül a válogatottba. Egy évvel később eléri első nagy sikerét, és Európa-bajnok lesz, két győzelemmel (Budapest, 1930). Két évvel később a Los Angeles-i olimpiára csak a legjobbak, az éremesélyesek kerülhettek ki (a ’sportszövetség’ gyenge anyagi helyzete miatt). A három beválogatott öklözőnk: Kubinyi Frigyes, Szigeti Lajos, Énekes István volt, vezetőjük Kankovszky Artúr (az élelmes, tehetséges sportpolihisztor története lentebb). Kankovszky közvetlenül az olimpia előtt jó megérzéseinek, tapasztalatainak köszönhetően gálamérkőzést kötött le Hollywoodban egy nagyszabású sportbemutatón a két legjobbnak, Énekesnek és Kubinyinak.
A két angyalföldi fiú elkápráztatta a közönséget, a tömeg végigtapsolta a meneteket (az önbizalmon és az olimpiára szóló népszerűségen túl anyagilag is sokat segített a két ’éhenkórász’ fiatalon).
A folytatás azonban Kubinyinak sajnos nem volt szerencsés, fülében fájdalmas daganat keletkezett, műteni kellett, így lemaradt a rajtról, az olimpiáról, Szigeti Lajos pedig korán, a második fordulóban kiesett a versenyből. A csapat összetartását mutatja, hogy Szigeti Énekes önzetlen szorítósegédje lett a saját kudarcát követően. ’Pitikiss’ Kiss Ernő, a vízilabdázók legendás gyúrója, a nagy szövegű motivátor lett Énekes edzője, menedzsere, de Piller György (olimpiai kardvívó bajnok, ökölvívótanár) jelenléte is sokat számított, mert a döntő pillanatokban taktikai, technikai tanácsokkal segítette Énekest.
Visszatérve Kankovszkyra: igazi ’sportman’, az ökölvívás – első – nemzetközileg is elismert magyar nyelvű szakanyagainak szerzője, a professzionális sport, a bokszolók felkészítésének úttörője. A következő történetet 1909-ben írták róla: „Kankovszky összekötött kézzel leugrott az ujpesti vasúti hídról a Dunába és partrauszott. A híd magassága a víz felszínétől – a felettébb alacsony vízállás mellett – kb 16 méter volt s e magasságból leugrani annál merészebb dolog volt, mert a nagy sebesség és az erő által Kankovszy lábai ugy belefuródhattak volna a víz fenekén az iszapba, hogy bravurját végzetes baleset követhette volna".
Énekes első ellenfele az esélyesebbnek tartott (ökölvívónk számára ismeretlen) francia Gaston Fayaud volt. „Pitikiss” azonban elhitette Énekessel, hogy Fayaud retteg tőle. Az edző-menedzser lélektani húzása, megérzése bevált, Énekes fölényesen győzött. A következő ellenfél az olasz Edelweis Rodriguez volt (az 1931-es olasz-magyar tornán találkoztak már, Énekes bizonyult akkor is jobbnak), akit legyőzve – utolsó megmaradt európai versenyzőként – klasszisunk másodszor lett kontinensbajnok.
A harmadik ellenfél a hazaiak közönségkedvence, a légsúlyú amerikai bajnok (később profi világbajnok) Louis Salica volt. Az Auditorium Maximum zsúfolásig megtelt, tízezer ember üvöltötte Salica nevét (aki addigra már tucatnyi ellenfelét verte ki a válogatóversenyeken, s abszolút esélyesnek számított).
Énekes élete – talán – legnehezebb mérkőzése következett.
Az első menetet Énekes jelentős fölénnyel nyerte meg (közben a közönség minden bevitt, pontos ütés után tüntetett, a mérkőzés alatt hatalmas hangzavar alakult ki). A két kiváló bokszoló mérkőzése felfűtötte, felhergelte a nézőket. A fellelhető leírásokból is érződik, hogy esszenciális mérkőzés lehetett. A második menetben Salica trénerének feltűnt, hogy Énekes gyakran hagyja szabadon a fejét. Az amerikai kihasználva a hibát nagy erővel eltalálta Énekes fejét, aki néhány pillanatra megrogyott, elvesztette a menetet.
Az utolsó (harmadik menet) előtt a bukmékereknél már senki sem fogadott Énekesre, a tömeg biztosnak vette, hogy Salica „megveri” a magyart. A ’Pitikiss’-Szigeti duó viszont az utolsó menetre fanatizálta Énekest, aki végül pontozással (2-1-es arányban) legyőzte Salicát.
(Tegyük hozzá, hogy Énekes mindig, úgy táncolt, hogy az adott ellenfele gyengeségeit felhasználja, megzavarja, kibillentse egyensúlyából, de bírta az ütéseket is, volt szíve, kitartása, jól is lépett ki a védekezésből, hajszálpontosan vágott oda. Röviden: összetett stílusú, játékos öklöző volt).
A közönség egy rövid időre elcsendesült, majd viharos tapssal ünnepelték Énekest. Ez volt az igazi győzelem, a döntőben ugyanis – ezt a győzelmet követően, önbizalommal telve – utolsó ellenfelét a mexikói Francisco Cabanast könnyedén ’átlépte’ Énekes István. A mérkőzést követően a közönség, az újságírók együtt éltették az 1932-es olimpia légsúlyú bajnokát. Több komoly pénzdíjazású profi megkeresést is visszautasított, mert újból Európa-bajnok akart lenni.
Megélhetési problémák, újabb Európa-bajnoki cím
Énekes Istvánt a siker után (jutalmul) vasutas tisztté nevezték ki (bár ennek ellenére akadtak megélhetési problémái). Nagy erővel, de nyomorúságos körülmények között készült (az ország általános közállapotaiból fakadóan a legtöbb sportoló munkanélküli, nyomorog) az 1934-es Európa-bajnokságra (bantamsúlyban-harmatsúlyban), amit meg is nyert, így ő az egyetlen magyar, aki háromszoros kontinensbajnoknak számít.
„A közönség elégedetlensége még akkor sem szűnik, amikor a svéd (Stig) Codeberg és a magyar olimpiai bajnok Énekes száll a ringbe. Az előbbi mérkőzés (az előző, döntő mérkőzésen, a bíró a harmadik menetben, „érthetetlenül” lelépteti Kubinyit az angol Patrick Palmer javára) „botránybírója” most a pontozóbírói tisztet látja el, amit a közönség újabb tüntetéssel vesz tudomásul. Énekes, mintha Kubinyiért is küzdene, világbajnoki tempót diktál és híres sorozásai pontosan ülnek. A hosszúkarú svéd is elég sűrűn betalál lengő jobbkezeseivel. A második menetben kissé csökkenti a magyar fiú az iramot, de nagy előnyét így is megtartja. Az utolsó menetben Énekesen a fáradtság jelei mutatkoznak, de belharcba megy és biztosítja győzelmét. Már harsogja is a megafón: Európa-bajnok: Énekes (Magyarország), felhangzik a magyar Himnusz, az árbocra lassan felkúszik a piros-fehér-zöld zászló. 2. Codeberg (Svédország).”
Énekes győz, dicsőséget szerez az országnak, de jogos elkeseredésének hangot is ad az Eb-t követő nyilatkozatában:
„Édesapám nyugdíja hatvan pengő havonta, abból élünk. Heten vagyunk a családban. Állandóan tele van a zsebem zálogcédulákkal…”
Énekes az Európa-bajnokság után röviddel visszavonul (összesen – leszámítva az Eb és olimpiai győzelmet – három országos bajnoki (1929, 1930, 1932), egy csapatbajnoki (1934), két Budapest-bajnoki cím és harmincöt válogatottság után). Fiatalokkal kezd foglalkozni. Kocsifelíró tisztként dolgozik a MÁV-nál. Egészségi (anyagi) állapota folyamatosan romlott, házassága (miután felesége megcsalta) tönkrement, idegösszeomlást kapott. Súlyos tévképzetektől szenvedett, a MÁV kórházba került, ahol Csík Ferenc (a legendás sportolóról készült cikkünk itt) is próbált rajta segíteni, sajnos sikertelenül. 1940. január 2-án (29 évesen) kiugrott a kórház ablakából, sérüléseibe belehalt.
Rövidhír: elhunyt Énekes István.
Énekes sorsa filmszerűen igazi bokszoló sors. Nehezen feldolgozható, váratlan halála, öngyilkossága pecsét, ítélet a kor Magyarországán (volt-e valamikor könnyebb?), pályafutása példa az igaz sportemberi szív, az elhivatottság győzelmére, a harc felvállalására.
Őszinte, tisztalelkű sportoló volt, sajnálom, hogy nem láthattam a ringben táncolni, mert ökölvívása, az ’Énekes-stílus’ költői magasságokban szárnyalhatott. Ahogyan Charles Bukowski írja: „Veszélyes dolgokat csinálni stílusosan, – ez a művészet.”
