Ne torzsalkodjunk, készüljünk az olimpia megrendezésére!
Széthúzás, torzsalkodás, zavaros hírek - már a huszadik század elején sem volt egység az olimpia megrendezésének ügyében. Először leginkább azért akartuk, hogy ne Ausztriában legyen. Van, aki viszont túl korainak tartotta az 1920-as budapesti olimpia ötletét, mert még nem tartotta "érettnek" a magyar sportot és társadalmat. 1914-ben mégis elnyertük a jogot, a vezetés összefogásra buzdított, aztán az első világháború mindent elsodort. Budapesti olimpiát és nemzeti Stadiont! - korabeli újságcikkekből válogattunk.
Az olimpia megrendezésének ötlete már a 20. század elején felmerült. A Sportvilág1908-as cikke még 1916-ra fókuszált: „Ma már ugy áll a dolog, hogy minden kulturállam, minden világváros verseng azért, hogy olimpiászt rendezhessen... A Budapesten 1916-ban rendezendő olimpiászt csakis a kormányhatóságoknak és a székesfővárosnak együttes anyagi támogatása teszi lehetségessé... Már jó előre gondoskodni kell tehát arról, hogy ugy a szükséges anyagi fedezet, valamint az alkalmas és jól berendezett magyar Stadion rendelkezésre álljon”.
Igen, a „magyar Stadion”. Volt a háttérben egy kis versengés is a sógorokkal:
„... kár volna az ölünkbe hulló szerencsét nem kiaknázni és az elsőséget – a kinálkozó jó alkalom daczára – ebben is Ausztriának átengedni”
- írták ugyanebben a cikkben.
Mivel a tizenhatos rendezésről hamar lemondhattunk (ez Berlinnek jutott), a következő lett a cél. „A MOB a budapesti olimpiász érdekében széleskörü agitációra készül. Elhatározta, hogy az érdeklődés ébrentartására olimpiai bélyegekkel árasztja el Magyarországot és lehetően a külföldet is.” – írta a Budapesti Hírlap 1913. november harmincadikán.
Egy másik cikk („A főváros és az olimpiád”) szerint a közgyűlés is lelkesedett: „Budapest székesfőváros ma tartott közgyülése szembetünő jelét adta a testedzés iránt való érdeklődésének. Hock János (plébános és politikus – MG) fölszólalására ugyanis a közgyülés az olimpiádra kiküldött atléták költségeinek pótlására tízezer koronát szavazott meg. Elhatározta továbbá, hogy fölhivást intéz a magyar olimpiai bizottsághoz, hogy hasson oda, hogy az 1920. évi olimpiai versenyek Budapesten rendeztessenek.”
A másik központi kérdés a már említett nemzeti Stadion felépítése volt. „Egy nagy dolgot már elért a Sporthírlap ankétja – írta büszkén az említett újság. – : A sajtóban és a társaságban egyformán érdekes téma lett az 1920. évi magyar olimpiász ügye s vele kapcsolatban a magyar Stadion fölépítése.”
De nem mindenki lelkesedett, volt, aki egyértelműen korainak tartotta az időpontot. Iszer Károly, Magyar Országos Torna Szövetség (MOTESz) egyik alapítója és alelnöke – nem mellesleg a magyar sport egyik emblematikus alakja, az első magyar focicsapat szervezője és játékosa – vállalta az „ünneprontó” szerepét. „Nem tartom olyan nagy veszteségnek, ha 1920-ban még nem Magyarországot bízzák meg az olimpiász rendezésével. Mert nekünk igen sok hiányt és mulasztást kell pótolnunk, hogy az olimpiász rendezésére vállalkozhassunk – nyilatkozta. –
Öt-hat év véleményem szerint nem elégséges ahhoz, hogy hazai testi nevelésünk egész komplexumát uj alapokra fektesssük és egy racionális testnevelő-rendszer gyümölcseit élvezhessük is. De 10-15 év minden bizonnyal elég lesz egy egészen uj nemzedéknek sorompóba állására.
És ha aztán a siker reményével tudjuk felvenni a küzdelmet a gyepen és a porondon akkor aztán méltóan meg tudjuk rendezni az olimpiászt...”.
Az érvek ellenére a magyar küldöttség meggyőzte az olimpiai konferencia résztvevőit, így 1914 nyarán Budapestnek ítélték az 1920-as olimpia megrendezésének jogát. Az örömhírt Muzsa Gyula, a MOB társelnöke jelentette be, aki a már akkor is ismert ellentétekre, lövészárok-újságírásra is kitért:
„A Budapesten rendezendő VII. olimpiász ügyével kapcsolatban itthon sok olyan konfuzus (kb. zavaros - MG) hír terjedt el, a melyek mig egyrészt az elért sikereket lekicsinyelni akarták, másrészt alkalmasnak látszottak, hogy a nagyközönségben e nagy nemzeti ügy iránt való érdeklődést lohasszák”.
Nahát! „A tiszta jogi helyzet ma az, – mondotta Muzsa – hogy az elsőség Magyarországé, utána Hollandia következik; más európai meghivás ez idő szerint nincs... Budapesté tehát az 1920. évi olimpiász, a mi igen nagy felelősséget és föladatot ró a magyar sportra. Hat év van a készülődésre és az erőgyüjtésre, elegendő, ha mindenki összefog a nagy cél érdekében, de elenyészően csekély, ha torzsalkodással ölik az időt, a mire pedig megvan a hajlandóság. Békét kell teremteni tehát elsősorban, hogy szilárd alapra épithessék a magyar olimpiászt”.
Látjuk, hogy van, ami öröknek látszik: a „torzsalkodás”. És a pesti humor: „Kedves Borsszem Jankó! - jelent meg a népszerű hecclapban. – Engedje meg, hogy csodálkozásomat fejezzem ki a magyar nemzeti sportnak az olimpiádon való fogyatékos képviselete miatt. Így többek közt kihagyták a mellbevágási rekordcsapat produkcióit is, holott tudvalevő, hogy az összes budapesti kávéházakban koronás alapon már régóta nagy eredménnyel működnek kiváló atlétáink. Remélem, hogy az 1920-iki budapesti olimpiádon kitünő pumpolóink mellbevágásban megszerzik a világbajnokságot”.
Az öröm korai volt. Kitört az első világháború, európaiak milliói gyilkolták le egymást különböző politikai célok miatt, ezekben az időkben természetesen olimpia senkit sem érdekelt. Így olvassuk a Sporthírlap 1918. november 18-án – már a békekötés után – megjelent cikkét: „1914. junius 20.- Kevesen vannak bizonyára közöttünk, akik még emlékeznének e dátumra. 1914 junius 20-án ítélte oda a Párisban ülésező nemzetközi olimpiai kongresszus hazánknak az 1920-as olimpiász megrendezésének jogát.
1914-1918!
Hosszú szenvedésektől terhes négy és fél esztendő telt azóta, a halál szörnyű aratása mély rendeket vágott sorainkban, s ma, mikor végre elült a harci zaj a csatatereken, szinte elemi erővel tör elő lelkül mélyéből e szó, olimpiász, s vele együtt mind az a magasztos gondolat, amit magában foglal”.
A cikk szerzője
racionálisan gondolkodott
, azt nyilván sejteni lehetett, hogy lemondhattunk az 1920-as olimpiáról (végül még csak nem is szerepelhettek a sportolóink), így már a következő lépésre koncentrált:
„Törjünk tehát lándzsát a legközelebbi olimpiásznak semleges országban való megrendezése mellett, de azért ne hagyjuk elaludni saját igényeinketse az azt követő világversenyre... Mi most visszalépünk, de fenntartjuk igényünket, s kérjük a legközelebb összeülő nemzetközi kongresszustól, hogy ítéljék nekünk az 1924-es olimpiászt”.
Semleges helyszín, 1924 –
szép, de naiv remények
. Az 1920-as olimpiát Belgiumban rendezték meg, ahol – nem először és nem utoljára szembeköpve az „eszmét” –
meg sem hívták a Nagy háború „bűnösnek” címkézett hatalmait, nemzeteit
. A döntést nem változtatták meg, hiába is reménykedtek a sportolóink, hiába biztatták edzésre a legjobbjainkat (mint mondjuk az 1984-es, utasításra bojkottált olimpia idején...)
„Dolgozzunk!”
- így a cím.
„Nem tudjuk, milyen nemzetközi keretekben mozoghat jövőre atletikánk. Egyelőre ugy állunk, hogy az 1920-ban Antwerpenben rendezendő olimpiádra a volt közpönti hatalmak atlétáit nem engedik az entente sportfórumai. Ma az angol, francia és belga sportszövetségek még kérlelhetetlen ellenségek. De Antwerpenig még nyolc hónap van hátra.”
Felesleges volt reménykedni
, de a trianoni időszakban, a vörös és a fehér terror idején ez volt a legkisebb problémája hazánknak. Kezdőkép: a Sporthirlap korai száma, forrás: Arcanum.hu
