Együtt és kétszer ünnepeltünk Kárpátalján a pravoszlávokkal – Múltba veszett húsvéti hagyomány külhonból
Mikor arab ismerősöm arról mesélt, hogy a polgárháború előtti Szíriában a muzulmánok és a keresztények rendszeresen vendégül látták és felköszöntötték egymást a másik vallási ünnepein a társaságunkban én voltam az egyetlen aki nem lepődött meg. Mi annak idején kétszer ettünk szenteltpászkát, kétszer locsolóztunk és viszonylag hamar megtanultuk, hogy hogyan ejtsük jól: воістину воскрес.
Indítsuk rossz hírrel, Kárpátalján jó ideje kisebbségben van a magyarság. A málenkij robotot követően kisebbség lettünk, egy-két helytől eltekintve. Csapon, szülővárosomban gyerekkoromban nagyjából fele-fele volt a nemzetiségi arány. Mi magyarok és az „oroszok” (nem igazán hivatkozott rájuk senki ukránként, azt pedig, hogy ruszinok lennének nagyrészt kinevelték belőlük) jól elvoltunk egymás mellett. Ahol egyenlőek az arányok általában így van. A kisebbségi lét egyik előnye, hogy az ember sokkal jobban ragaszkodik a hagyományaihoz, az emberek általában vallásosabbak. Ez a megmaradás kérdése.
A szláv emberek pedig alapvetően sokkal hitbuzgóbbak, mint mi a civilizációs betegségeinkkel. Itt megvolt tehát a közös pont, s minthogy a mi és a pravoszlávok egyházi ünnepei között mindig ott van a tizenhárom nap eltérés, kiélvezhettük, hogy minden szabadnapot megduplázunk, hiszen meg kellett tisztelnünk a szomszédokat. Így esett, hogy nálam kétszer járt a Mikulás, januárban is kaptam valami játékot Lena néniéktől karácsonyra, és bizony őt is kétszer locsoltam meg.
A locsolkodás alapvetően nem orosz/ruszin/ukrán (nem kívánt törlendő) szokás, nálunk azonban ők is rákaptak. Nem is meglepő, nálunk ugyanis kicsit gyorsabban és élesebb eltéréssel történt a felnőtté avatás: a tizennégy év alatti locsoló még tojást kapott, az a feletti egy pálinkát és némi zsebpénzt (5-50 hrvinya között, az ország aktuális gazdasági helyzetétől és a meglocsolt egzisztenciától függően). Ennek köszönhetően nemcsak én locsoltam meg kétszer Lena nénit, de az ő fia is kétszer tette tiszteletét nálunk, s mivel idősebb volt pálinkát is korábban kapott, mint én, viszont a Mikulás hamarabb abbahagyta az ő látogatását. Nem csak a locsolás jelentette azonban a húsvétot.
A katolikusok és a pravoszlávok is minden ünnep előtt elmentek pászkát szentelni. S nem csak pászkát. A sonkát, a tojást és a sárgatúrót, ami általános ünnepi kellék volt. Otthonról elszakadt ismerőseim ideát is felteszik az ünnepi asztalra, s az anyaországiak többsége ma sem tudja, hogy mi az. De a tojás (vagy később a pálinka) nem járt ingyen. Verset kellett mondani. Ezt a részét bevallom nem szerettem. Már csak azért sem, mert tőlem mindenki elvárta, hogy azzal kezdjem „én kis kertész legény vagyok”. Nomen est omen, van amitől az ember nem szabadul. Ukránul/oroszul/ruszinul (nem kívánt törlendő) azonban ezt a részét megúsztam. Mivel a locsolkodást tőlünk tanulták saját verseik nem igazán voltak. Így megelégedtek annyival, hogy
Христос воскрес! (Krisztus feltámadt)
Mire jött is a válasz:
Bоістину воскрес! (Valóban feltámadt)
Ezután jött parfüm és a kínálás. Jó tanács azoknak, akik valaha Kárpátalján terveznek bármilyen ünnepet eltölteni: semmit nem utasíthatsz vissza. Persze, ideát is visszatérő toposz a „vegyél még, ne sérts meg” hozzáállás, de nálunk ezt vérremenően komolyan gondolják. Ha bármit visszautasítasz, akkor azzal megsérted a háziasszonyt, megsérted a férjét, megsérted a gyerekeit, a felmenőit, a háziállatait és szégyent hozol a saját családodra, hiszen milyen ember az, aki a hatodik helyen nem tud végig enni egy ötfogásos menüt?
És most jöjjenek a kötelező körök. Nem túl szép tőlem, hogy húsvét vasárnap már a hétfői dőzsölésről írok. Most valószínűleg sokan felvetik, hogy ezzel lealacsonyítom az ünnepet, csak a zabálásra gondolok, mégis hogy képzeli ezt a konzervatív újságíró. Nos, ez azért van, mert konzervatív újságíró vagyok. Az ünnep szentsége nem változik ugyanis akárhol is van az ember. A feltámadásról ugyan azt gondolja a szíriai keresztény, aki húsvéti vacsorára hívja a muzulmán szomszédját, mint a ruszin lány, aki Munkácson várja a magyar locsolóját. Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ez a tény. A többi a hagyomány. A vasárnapi mise, vagy istentisztelet nem változik. A teríték igen. A vasárnap a szentségé és a visszavonulásé, a hétfő az ünneplésé, s ahogy a feltámadásra várunk három napja, úgy várunk a terített asztalra, ki a locsolásra, ki a tojásra, arra hogy hagyományaink és szokásaink felelevenedjenek. Hogy ahogyan Jézus, úgy az ünneplés is visszajöjjön. Hogy koccintsunk, hogy együnk, ahogy örvendjünk, mert van feltámadás. Valóban van.
Fotó: Kárpátalja.ma
