Történelmi lecke ifjaknak és gyerkőcöknek fociról, magyarságról, szerelemről
A magyar labdarúgó-válogatott utolsó csoportmeccsét is megnyerve, veretlenül, csoportelsőként zárta a kontinensbajnoki selejtezőket, így magabiztosan jutott ki a jövő évi, németországi Európa-bajnokságra. Ezúttal nem szakmai elemzés következik, jóllehet, a közeljövőben annak is szerét ejtjük majd. Ez az írás azonban most azoknak a gyermekeknek és ifjaknak szól, akik hála Istennek, egyre nagyobb létszámban és arányban jönnek ki szurkolni a válogatottnak.
Gyerkőcök! Nem is tudjátok, milyen szerencsés korszakba születtetek! Nemcsak azért, mert alapvetően békében és korábban soha nem látott bőségben élhettek, amikor – az esetek jelentős részében – a legfőbb gondotok az, hogy van-e ingyenes wifi-kód a wellness-nyaraláson, s ha igen, fel lehet-e rakni valahová tölteni a kezetek ügyében lévő, lemerülőben lévő kütyüt? Szerencsés korszakba születettek azért is, mert szerethetitek a futballt és megadatik nektek, hogy szurkoljatok egy olyan magyar válogatottnak, amelyik egyik csodát viszi végbe a másik után.
Mi, hozzátok képest (jóval…) öregebbek, már pontosan tudjuk, mekkora érték ez. Ne akarjátok tudni, mennyi mindent éltünk végig… Szenvedést, kínokat, fájó pofonokat, arcpirító vereségeket, majd az ezeket követő magyarázkodásokat, kifogásokat. Eredmény híján hallhattuk annak aktuális magyarázatait, hogy megint miért NEM SIKERÜLT jól jásztani, NEM SIKERÜLT nyerni és végül NEM SIKERÜLT kijutni az aktuális világversenyre.
Mi ugyanúgy rajongjuk a kezdetektől fogva ezt a csodálatos játékot, mint ti most. Mentünk a meccsekre, esőben, hőségben, napsütésben, szélben, mindenben. Bár ti már inkább kocsival mentek, mi annak idején a 75-ös trolin utaztunk. Sokszor előbb leszálltunk egy-két megállóval, mert a legnagyobb dolgok közé tartozik a meccs előtti gyaloglás a stadion felé. Gyalog kell megközelíteni a Szentélyt, az is fokozza a hangulatot, a tetőfokára repíti a mérkőzésvárást. Mentünk mi, rendületlenül, de az utolsó élményünk rendszerint a meccs előtti Himnusz volt, mert aztán jött a szenvedés.
Mi maradt nekünk? Az apáink, nagyapáink emléke. Puskásék, Cziborék, Alberték, Göröcsék, Vargáék, Törőcsikék góljainak, cseleinek, sikereinek történetei. Amiről, ha lefejtettük is az „idő megszépítő messzeségét” – amely köztudomású, hogy mindent szebbnek láttat egy kicsit, mint amilyen valójában volt –, akkor is sóvárgó irigységgel hallgattuk. Igaz, nekünk, idősebbeknek még megadatott egy utolsó „Aranycsapat”, egy utolsó, világverő válogatott. Az, amelyről mostanság többször hallhattatok Ti is. Az a bizonyos „mexikói” válogatott, amely egészen mostanáig az utolsó volt, amely képes volt egyenes ági kvalifikációra.
Mi őket azért legalább még láthattuk. Détári elképesztő cseleit, góljait, Garaba megalkuvást nem ismerő védőjátékát, Sallai Sanyi – Roland nagybátyja – zakatolását a jobbszélen, Kiprich emlékezetes szólóit, Disztl Petya bravúrjait. Láthattuk a tulipánhervadást Rotterdamban, a németek „jégpályán” való legyőzését, a bécsi csodát – 3-0 ide, úgy, hogy a hazaiaknak momentumuk se nagyon volt –, és a retinába égő brazilverést a Népstadionban.
Aztán jött Mexikó és vele minden siker elszállt. Szűnni nem akaró kudarchalmaz lett a magyar foci. Egy-egy szép eredmény olykor kicsúszott, de azonnal érkezett utána a kijózanító pofon. Sőt, a pofonok szép eredmények nélkül is érkeztek. Folyamatosan. Egyik zakót követte a másik, egyik kiesést szintén a másik. Évtizedek teltek el úgy, hogy a sajátjainkért nem szurkolhattunk nagy világversenyen.
Ti, mai szerencsés korba született gyerkőcök, fiatalok, elképzelni sem tudjátok, mennyi keserűséget éltünk át. Elképzelni sem tudjátok, milyen érzés már a sorsolás pillanatában, a selejtezős ellenfelek névsorolvasása után elkönyvelni az egyértelműt: megint nem jutunk ki az Eb-re, vébére… Ennek ellenére kitartottunk. Bíztunk, jobb napjainkon talán hittünk is a klasszikus közmondás igazságában: a remény hal meg utoljára. Így aztán reménykedtünk rendületlenül.
Reménykedtünk abban, hogy lesz még jó magyar válogatott. Reménykedtünk abban, hogy látunk még magyar futballsikereket. Reménykedtünk abban, hogy szurkolhatunk még nagy világversenyen a mieinkért. És végső soron reménykedtünk abban, hogy lehetünk egyszer még a stadionban is boldog magyarok. Nektek ez alanyi jogon itt van. Büszkén feszíthettek a Magyarország feliratú pólóban, a Szoboszlais 10-es mezben, mert van kiért rajongani, van minek örülni.
Legyetek boldogok, élvezzétek ki minden percét ennek a csodának! Szeressétek nagyon ezt a válogatottat! Nemcsak a jelen – és a Szoboszlai által előre jelzett szép jövő – miatt, hanem azért is, mert ezek a srácok, ez a csapat tényleg megérdemli. Menjetek ki minden létező meccsre, amelyre csak tudtok. Énekeljétek a Nélküledet fátyolos tekintettel, teli torokból. Legyeteket büszke magyarok és szurkoljatok szívvel-lélekkel. Éppen úgy, ahogyan ezek a srácok is kiteszik a gyepre a szívüket és a lelküket. Ezzel nem csupán identitást kaptok, és sehol máshol nem megtapasztalható érzelmeket, de részesei lesztek valaminek, ami Sárosi, Zsengellér, Toldi, Puskás, Albert, Varga, Törőcsik és Détári országában nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Ez a nemzet immáron bő évszázada a labdarúgás szerelmese. Most már ti is tudjátok ezt és vigyétek tovább a zászlót.
Zárásként egy jó tanács nektek, kicsi és még kisebb szurkolók. Ne hagyjátok el szerelmeteket akkor sem, ha rosszabb idők jönnek. Mert előbb-utóbb minden jóra fordul újra. Mi, öregek, már csak tudjuk. Sötét időket éltünk át, amikor minden elveszettnek tűnt. De most, vénülő fejjel újra érezzük a szívünket. Újra szerelmesek vagyunk!
Vezető kép: A magyar szurkolótábor himnuszok utáni élőképe Magyarország-Montenegró Európa-bajnoki selejtezőmérkőzésen a Puskás Arénában. A szerző felvétele.
