A világpolitika Wayne Gretzkyje
Fotó: Fischer Zoltán
Minden idők egyik legjobb jégkorongozóját, Wayne Gretzkyt egyszer megkérdezték különlegesen eredményes játékának titkáról. A többszörös Stanley Kupa-győztes kanadai fenomén – aki az NHL számos rekordját máig magáénak tudhatja – a titok nyitjaként a következőt jelölte meg: „nem ott kell lenni, ahol a korong van, hanem ott, ahová majd érkezik”. A politika a jéghokihoz hasonlóan igencsak „csúszós” terepen zajlik. Talán ezért is van, hogy csak kivételesen kevesen képesek rendszeresen ott lenni, „ahová a korong érkezik”, vagyis előrejelzéseik gyakorlatilag minden esetben valóra váljanak. A napokban sokadjára nyert bizonyságot, hogy hazánk miniszterelnöke, Orbán Viktor ilyen politikus.
Az elmúlt években két vádat aggattak rendre és visszatérő módon Orbán Viktorra. Az egyik, hogy karakánul képviselt álláspontjai miatt afféle pária lett és nagyon elszigetelődött a nemzetközi térben, a másik pedig az – és ez rendszerint egyes országok választásai előtt szokott kicsúcsosodni –, hogy milyen felelőtlen, amikor egy-egy választás előtt nyíltan leteszi a voksát bizonyos jelöltek mellett.
Ami a magyar miniszterelnök elszigeteltségét illeti, önmagában is vicces vád. Aki rendelkezik némi rálátással a világban zajló folyamatokra, és a formálódó új világrend kialakuló erőtereire, annak világos, hogy már a jelenben is, de a különösen a jövőben három nagyhatalom törekvései és egymáshoz fűződő viszonyrendszere fogja eldönteni, merre haladjon tovább a világ. Ez a három ország az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Mellettük komoly súlya lesz a Föld legnépesebb országának, Indiának, a növekvő befolyású és katonai jelentőségű Törökországnak és kijelenthető az is, hogy a feltörekvő Közép-Ázsia, valamint Latin-Amerika és Afrika egyes övezetei is tényezők lesznek majd.
Ha megnézzük az állítólagosan elszigetelt Orbán Viktor fenti országokhoz, térségekhez fűződő viszonyát, akkor egyenesen lenyűgöző képet kapunk, hiszen nem lehet kihagyni a számításból, hogy Orbán egy olyan ország miniszterelnöke, amely lélekszámát, gazdasági- és katonai erejét tekintve Trianon okán sajnos nemhogy világhatalomnak, de még középhatalomnak sem nevezhető.
Az Egyesült Államoktól Kínáig szerte a nagyvilágban elismerik Orbánt
Az Amerikai Egyesült Államok elnökével kiváló viszont ápol Orbán. Donald Trump mellett már 2015-ben elkötelezte magát, amikor Trump még Hillary Clinton ellen küzdött meg az elnökségért. Személyes kapcsolatuk azóta is a legmagasabb szinten van, ami természetesen érződik a két ország kapcsolatán is. Amennyiben az orosz-ukrán háború véget ér és végre újból a gazdasági kérdések kerülnek előtérbe, a kapcsolat minden korábbinál magasabb szintre juthat a két ország között.
A másik nagyhatalom, Oroszország vezetője immáron két és fél évtizede Vlagyimir Putyin. Mára szinte a magyar miniszterelnök maradt az egyedüli európai vezető, akiről Putyin az elismerés hangján szól, legutóbbi Szocsiban, a Valdaj Konferencián emelte ki Orbánt, mint olyan vezetőt, aki patriótaként nem az Európát végveszélybe sodró abnormális fősodor része, hanem egy autonóm személyiség. Figyelembe véve, hogy Putyin külön is leszögezte: nem érdeklik más országok belpolitikai ügyei, ez a kijelentése még inkább figyelemre méltó.
A harmadik világhatalom Kína. A távol-keleti ország esetében nincs szükség annak külön elemzésére, hogy milyen formában tekintenek a magyar kormányfőre. Mindennél többet elmond az, hogy Hszi Csin-Ping kínai elnök legutóbbi európai körútján mindössze két országot érintett. Franciaországban kezdett Emmanuel Macronnál, majd Budapestre érkezett Orbán Viktorhoz. Mindez további kommentárra aligha szorul, hiszen önmagában is mutatja hazánk kiemelt megítélését Kínában.
Orbán Viktort szívesen látják a Föld legnépesebb államában is, hiszen Narendra Modi indiai miniszterelnökkel is remek kapcsolatot ápol. Figyelembe véve az indiai gazdaság dinamikus növekedését, ez a kapcsolat is gyümölcsöző jövőképpel kecsegtet. Közismerten a kölcsönös tiszteleten alapszik Orbán kapcsolata Erdogan török elnökkel. Részben ennek, részben pedig az időben elkezdett „keleti nyitás” politikának is az eredménye, hogy hazánk – megfigyelői státuszban – immáron a Türk Tanácsnak is szívesen látott tagja. A Törökország mellett számos, felszálló ágban lévő közép-ázsiai országot – például Kazahsztánt, Üzbegisztánt – tömörítő csoport a jövő egyik jelentős szereplője lehet majd az eurázsiai övezetben.
Trump, Fico, Nawrocki, Babis
Ami pedig Orbán előzetes külföldi elköteleződéseit illeti, emlékezhetünk, talán Donald Trump volt az első, aki mellett „előre kiállt”, illetve aki mellett kitartott és kitart azóta is. Trump első elnökké választása sokak számára meglepetés volt, most ismét sokan meglepődtek, hogy a Biden ellen vereséget szenvedő (ha a gyanús levélszavazatok millióira gondolunk, ez is megérne egy külön misét, hogy valóban veszített-e?) Trump főnixmadárként feltámadt és hatalmas győzelmet aratott Kamala Harris ellen. Az amerikai elnök azóta sem felejtette ezt el, és számos fontos megszólalásában kiemeli Orbánt, hivatkozik rá, kikéri a véleményét.
Miniszterelnökünk egyértelműen állást foglalt Robert Fico mellett Szlovákiában, valamint a Jog és Igazságosság által támogatott Karol Nawrocki elnökjelölt mellett Lengyelországban. Mindkét helyen bejött, amire tett. Robert Fico alakíthatott kormányt északi szomszédunknál, Nawrocki elnöki győzelme pedig előrevetíti azt, hogy a magyar ellenzékkel egy követ fújó Donald Tusk–vezette lengyel kormány is veszít majd a Jog és Igazságosság ellen a soron következő lengyel választások alkalmával. Orbán Viktor aktuális „sikere” pedig még nagyon friss, hiszen az ellenzékben is hosszú évek óta módszeresen és következetesen támogatott Andrej Babis hatalmas győzelmet aratott és ismét kormányfő lesz Csehországban.
Ez utóbbi esemény létfontosságú volt a jövő szempontjából és az orbáni politikának hála, megint számunkra kedvező eredmény született. Robert Fico győzelme óta Szlovákiával pragmatikus, jó a kapcsolat, sőt, több esetben az egyedüli ország volt, amely ki mert állni Magyarország álláspontja mellett Brüsszelben. Lengyelország is érezhetően „halkulóan kritizál” bennünket, amióta Nawrocki lett az elnök, Babis csehországi győzelme pedig azt jelenti, hogy a V4-ek újult erőre kaphatnak, hiszen a négy visegrádi országból három és félben szuverenista, patriótának nevezhető kormányzat, illetve elnök van/lesz.
Külön érdekes a helyzet a két európai hatalom, Franciaország és Németország esetében. Előbbinél a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülést (RN), míg utóbbinál az Alternatíva Németországért (AfD) pártot biztosította nyíltan a támogatásáról Orbán Viktor, már az adott országban lezajlott választások előtt is. Bár egyik párt sem nyerte meg hazája választását, a politikai folyamatokat látva egyértelmű, hogy mind a franciáknál, mind pedig a németeknél a két, Orbán által támogatott politikus és pártja jelenti a jövőt. Csak idő kérdése, hogy kezükbe kerüljön országuk vezetése.
Összegezve elmondható: Orbán Viktort lehet szeretni, vagy nem szeretni. Lehet rokonszenvezni a tevékenységével, vagy lehet azt csípőből elutasítani, és ugyanez a helyzet a világról alkotott véleményével, patrióta állápontjával is. Ám egyvalami biztos: nem elismerni, hogy rendre ráérez arra, „hová érkezik a korong”, az még ádáz ellenségei részéről is szánalmas és nevetséges volna. Az elmúlt években ugyanis valamennyi fontos előrejelzése bejött és lassan oda jutunk, hogy ha egy politikus nyerni akar saját hazája választásán, nincs más dolga, mint előzetesen megszerezni a magyar miniszterelnök támogatását, elköteleződését.
Vezető kép: MTI/Fischer Zoltán
