Foci kellene, semmi más!

„Az olimpia a politikáé, a vébé az embereké.”
(Közös szenvedély)

Igaz, most nem vb, hanem Eb lesz, de a lényeg a focin van. Frédéric Auburtin méltatlanul alulértékelt, Sepp Blatter korrupciós bukása miatt földszintes propagandának megbélyegzett, valójában ravaszul sokrétegű filmjének egyik fontos mondata ez, amelyet sokan szeretnénk elhinni, de egyre nehezebb. Szinte mindannyian érezzük, hogy valami hiányzik a fociból ahhoz képest, amin a ’70-es, ’80-as vagy ’90-es években felnőttünk, és szeretnénk visszakapni, ami egyre reménytelenebbnek látszik. De egy igazi szurkoló az utolsó pillanatig hisz.

Aki szó szerint komolyan veszi a nyitóképet, az semmit sem tud a fociról, és valószínűleg sima divatszurkoló, aki csak Messit és Ronaldót ismeri, fennhangon szidja a magyar focit, és csak akkor lesz neki mégis fontos az addig gúnyolt nemzeti válogatottunk, amikor szép eredménysort produkál. A „gyűlölet” – és ezt hangsúlyosan idézőjelezzük – a foci egyik alapeleme. Amíg a meccs tart, addig nincs közösködés, nincs világbéke, nincs frontbarátkozás, mert a győzelem érdekel mindenkit. A szurkolót is. A focimeccsen nem szeretünk finomkodni, nem azzal törődünk, nehogy véletlenül elmosódjon az ellenfél és az ellenség közti különbségtétel. Ott csak az számít, hogy nyerjen a csapat, tehát az ellenfél veszítsen, és senkit sem érdekel utóbbi lelkivilága. Majd a meccs végén szívesen megvigasztaljuk, le lehet pacsizni, de addig nincs kegyelem.

Ezért utálják egymást a szurkolótáborok a meccs közben – ha hagyják nekik. Mondjuk nem utálják egymást jobban, mint a baloldali összefogás pártjai, csak a szurkolók nem is csinálnak titkot ebből. A stadiont meg a környékét persze nem kell szétverni, főleg ha már ilyen szépek épültek nálunk is Tóta W. Árpád adójából (Fekete-Győr Andráséból nem, mert ő csak másfél évig tartotta el saját magát). Viszont ezt az idézőjeles „gyűlöletet” sem szabad elvenni a szurkolóktól, habár folyamatosan megpróbálják.

A mostani térdelős agyalágyultság már kiteljesedése az évek óta lopakodó „Respect”, „Equal game”, „A gyűlölet nem pálya” és hasonló érzékenyítő kampányoknak.

Azon túl, hogy eltanácsolják a városrészeket feldúló szurkolócsoportok hangadóit, és eltanácsolás kilátásba helyezése mellett lehűtik a többieket, a futballszervezeteknek nincs dolguk mindenféle társadalmi felelősségvállalási programokkal, nem azt várjuk tőlük, hogy megváltsák a világot (köszönjük, már meg van) és jobb embert faragjanak mindannyiunkból, hanem azt, hogy jó futballtornákat szervezzenek nekünk, amelyek a fociról szólnak. És ha még el sem csalják ezeket a focitornákat a házigazda vagy valami más fontos résztvevő javára, az csak hab a tortán.

Ahelyett, hogy mindenféle képmutató, jóemberkedő kampányokba hajszolják bele kötelezően ajánlott jelleggel a focistákat, megláthatnák a valós feladatot is a nemzetközi futballszervezetek. Például megpróbálhattak volna tenni néhány óriásklub olyan mértékű tőkekoncentrációja ellen, amivel maguk alá gyűrték nemcsak a klubfutballt, de még a nemzeti válogatottakat is. Így vált a csúcsfutball élőben elérhetetlen úri mulatsággá az átlagemberek számára. (kép forrása: euronews.com)

Ráadásul ez csak a focira leselkedő veszélyek egyik nagy frontvonala. Nem kevésbé veszélyes az sem, hogy

a tömegessé vált bevándorlás teljesen fellazította a fociban létező és megszokott nemzeti karaktereket.

A futball a kezdeti pillanatait leszámítva mindig is a széles néptömegek sportja volt, és ma is az. Épp ezért ma is az egyszerű származású, gyakran szegénysorból jövő játékosok képezik a derékhadat. A nyugat-európai JóEmber-társadalmak pedig, ahogy 300, 200 meg 100 éve se, úgy most se a highlife-ba, hanem az aljamunkákra toborozzák a feketéket, közel-keletieket, latinókat meg a hivatalosan már csak volt gyarmataik kreol szülötteit. Így aztán focistának is jelentős részben bevándorlók gyerekei állnak Nyugaton. Van, ahol már többségében.

De hogyan vonsz felelősségre tizenegy néger meg arab srácot Trianonért? Az angolok mindig csak elfutnak a szélen, és beívelik, hátha előbb-utóbb valaki befejeli középen – így utálkoznánk velük, de hát a tizenhatoson belül cselezgető fekete fiúkat látunk. Hogyan röhöghetnénk ki fürge török meg latin-amerikai focistákat azzal, hogy a németek hiába eredményesek, ha csak embertelenül darabos rakkolást látunk tőlük? Nem gondoltam volna, de még a németek is tudnak hiányozni.

Hát így nem lehet szurkolni! Itt már nem lehet rendesen utálni se az ellenfelet, mert már nem az, aki volt, akinek lennie kellene!

Újabban már az olaszok sem jutnak nagy tornák finisébe folyamatos színészkedéssel, fetrengéssel és bírói segédlettel. Jó, legalább a portugáloknak sikerült 2016-ban. Szinte már csak az ellenfél lerohanására, megfélemlítésére alapozó holland alakzat meg a sikerkorszak elmúltával a gyökerekhez visszatért, elegáns armada módjára passzolgató, majd megbízhatóan elvérző spanyol válogatott maradt a régi.

A közép-európai csapatokban próbálhatunk még bízni – véletlenül ugyanazokban, akik nem térdelnek le a képmutatás előtt. Nem marad más lehetőségünk, mint a karakterüket megtartó nemzetekért szorítani. Persze az egészséges futballkultúrában nincs benne, hogy a sajátjainkon kívül másoknak is drukkolunk, a kelet-közép-európaiban pláne nincs benne, de ez tulajdonképpen afféle stratégiai kiállás a létezésükhöz ragaszkodó népek és focikultúrák mellett. Valójában a focinak drukkolunk. A Bosman-szabály által már eleve súlyosan megsebzett focinak, nehogy teljesen feleméssze a politikai képmutatás és a woke-kultúra jóemberkedő diktatúrája.