A honvédsereg 170 éve foglalta vissza Budát a császáriaktól

A magyar főváros, Pest-Buda 1849 első napjaiban került a Windisch-Grätz herceg vezette császári hadsereg kezére, az országgyűlés és a kormány Debrecenbe menekült. A Tisza mögé szorított honvédsereg márciusban lendült támadásba, és a tavaszi hadjárat során egyik győzelmet a másik után aratta. Az isaszegi, majd a komárom-szőnyi csata után az ország területének nagy részét visszafoglalta, április 25-én Pestre is bevonult. A szabadságharc vezetői ekkor dilemmával kerültek szembe: üldözzék tovább az osztrák főerőket, vagy Buda visszafoglalását tűzzék ki célul. Végül parázs vita után az utóbbi mellett döntöttek, számításba véve, hogy Bécs felé másfélszeres túlerő várta volna a lelkes, de fáradt honvédsereget, melynek utánpótlási vonalai is veszélyes hosszúságúra nyúltak volna. Ugyanakkor az április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat után a közvélemény elvárása az volt, hogy a főváros ismét magyar kézre kerüljön, a támadás pedig gyors sikerrel kecsegtetett, mert Budát Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alatt csak ötezer császári katona védte.

Rövid pihenő után, 1849. április 29-én a feldunai hadtest zöme Komáromból Buda felé indult. A VII. hadtest két hadosztálya Pöltenberg Ernő vezetésével Győrnél maradt, a VIII. hadtest mozgó része pedig a Csallóközben levő császári erőket tartotta szemmel. A magyar sereg május 4-én érkezett a fővároshoz, létszáma a már előzőleg ott lévő Aulich-hadtesttel együtt mintegy 31 ezer főt tett ki. A fővezér Görgey Artúr megadásra szólította fel Hentzit, aki ezt visszautasította. Görgey azt is közölte, hogy Pest felől nem fognak támadni, de ha a védtelen várost a várból támadás éri, a védők nem számíthatnak kegyelemre. Kmetty György honvédtábornok hadosztálya még azon a napon rohamot kísérelt meg a vár ivóvízellátását biztosító vízmű sáncai ellen. A sikertelen akció 200 főnyi veszteséggel végződött, nem hozott sikert a Sváb-hegyről és a Nyárs-hegyről megszólaló magyar tüzérség működése sem. A kis kaliberű tábori lövegek nem veszélyeztették a vár falait, kiderült, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét.

A fővezér Görgey Komáromból öt nehéz ostromágyút hozatott a szükséges lőszerekkel, s május 12-én megindult a módszeres ostrom. A réstörésre kijelölt várfalszakasznál a hadsereg tüzérparancsnoka, Psotta Móric alezredes irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő ütegek helyének előkészítése. Fedezéket készítettek a tábori ütegeknek is, közben pedig időről időre lőtték a várat, hogy eltereljék a védők figyelmét, ez volt a célja a gyalogság látszattámadásainak is. A szorongatott Hentzi - noha katonailag ezt semmi sem indokolta, inkább a megfélemlítés céljával - nehézágyúival több alkalommal is kíméletlenül bombáztatta Pestet. A céltalan rombolásnak békés polgárok mellett a reformkor építészetének büszkesége, a pesti Duna-sor is áldozatul esett, negyven épület teljesen leégett. A magyar ostromágyúk május 16-án reggel szólaltak meg, s estére a várfal nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas rések keletkeztek. Másnap hajnalban az I. és a III. hadtest, valamint Kmetty hadosztálya általános támadásra indult, de a még túl magasan levő résen át a honvédek nem tudtak behatolni a várba, így tovább lőtték a várfalat.

A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött. Az I. hadtest csapatai a várfal Krisztinaváros felőli szakasza ellen indultak támadásra, a III. a Bécsi kaput és a Vérmező felé eső sarokbástyát, míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncait vette ostrom alá. A golyózápor közepette legelőször az I. hadtest csapatai jutottak be a várba, a Szent György térrel szemközti, viszonylag alacsony falakat egy önkéntesekből álló század mászta meg. Utánuk a 47. honvédzászlóalj katonái is benyomultak a Várkertbe, s az itt álló olasz Ceccopieri-zászlóalj letette a fegyvert, a magyar zászlót először a zászlóalj egyik honvédje, Püspöky Gracián tűzte ki a várfalra. A támadás visszaverésére egy zászlóalj élén maga Hentzi indult, de az őket fogadó sortűzben haslövést kapott, katonáit szuronyroham vetette vissza. Ezzel egy időben a III. hadtest csapatai betörtek a Bécsi kapunál, s röviddel később Kmetty is elfoglalta a vízmű sáncait. Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes ekkor a robbantásra előkészített Lánchídhoz szaladt, és életét feláldozva szivarját a hídra helyezett négy mázsa lőporba vetette. A robbanás azonban csak nyolc kereszttartó szerkezetet tett tönkre, mert a hidat építő Clark Ádám mérnök hasonló kísérletre számítva a lánckamrákat vízzel árasztotta el. A még fogságba nem esett császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, ahol reggel hét óra körül letették a fegyvert, életüket végül Görgey korábbi utasítása ellenére megkímélték. Hentzi a gondos ápolás ellenére két nappal később belehalt sebébe, a császári propaganda később azt terjesztette, hogy bántalmazták. (Az emlékére 1852-ben I. Ferenc József utasítására állított, a nemzet által provokációnak érzett emlékmű 1899-ig állt a budai Várban, és 1919-ben távolították el végleg.)

Az ostrom alatt a cs. és kir. hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került, a harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg. Buda visszavétele a szabadságharc csúcspontja, egyben fordulópontja is volt: ugyanezen a napon állapodott meg végleg Varsóban I. Miklós orosz cár és I. Ferenc József osztrák császár az orosz hadseregnek a magyar forradalom elleni intervenciójában, a 200 ezres orosz sereg érkezése megpecsételte a szabadságharc sorsát.

Forrás: MTI; Fotó: MTI