Olyan klímaegyezményt érdemes támogatni, ami nem függeszti fel a nemzetállamok önrendelkezését
1928-ban a Földön 2 milliárd ember élt, 1975-ben 4 milliárd, 2019-ben pedig 7,7 milliárd. Alig több, mint egy emberöltő alatt a bolygó népessége a négyszeresére emelkedett. Az érvényes demográfiai modellek szerint a növekedés üteme már lassul, így az emberiség lélekszáma 2100-ban érheti el a 10- 11 milliárd körüli csúcsot, amely után csökkenni kezd.
A demográfiai ugrást, a '60-as, '70-es évek népszerű összeomlás- és élelmezésiapokalipszis-jóslataival szemben nem extrém szegénység, hanem civilizációs kitörés kísérte. Nem eléggé közismert tény, hogy az elmúlt ötven év gazdasági növekedése a világban a soha nem tapasztalt tőkekoncentráció, gazdasági hatalom és profit mellett felszámolta az extrém szegénység jelentős részét is, mérsékelte a gyermekhalandóságot és a súlyos válságrégiókon (mint például a szubszaharai Afrika) kívül megteremtette az emberhez méltó élet kiindulópontjait. Ami persze nem ad okot vállveregető elégedettségre, de tény.
Az új életfeltételek a fogyasztás, a termelés (benne az energiatermelés) és a nemzetközi kereskedelem robbanásszerű növekedésének talapzatán állnak. A '90-es évektől ráadásul – ahogy arra Branko Milanovic közgazdász elemzései felhívják a figyelmet – Ázsia és különösen Kína előretörése áll a megtermelt globális jövedelem átcsoportosulása mögött. A globális jövedelem eloszlásában ugyanis kiegyenlítődési folyamatok mennek végbe. A vázolt folyamatok hatására az emberiség civilizációs tevékenységének melléktermékei, mint amilyen a szén-dioxid jelenléte a légkörben, ugrásszerűen emelkednek. Ezek tehát a növekedés és a gazdasági tevékenység káros externáliái. Tekintettel arra, hogy a természet évről évre csak korlátozott mennyiségű szén-dioxidot (és más üvegházhatású gázokat) képes megkötni, a határ feletti kibocsátások tartósan növelik a légköri koncentrációt, ami az átlaghőmérséklet emelkedését eredményezi.
Ma határozott tudományos konszenzus uralkodik abban, hogy az átlaghőmérséklet további növekedése jelentős, nem kívánt természeti, társadalmi és gazdasági változásokat eredményez, amelyek negatívan befolyásolják az emberiség mára kiharcolt életfeltételeit. A tendenciát tehát – a káros anyagok kibocsátásának csökkentésével – vissza kell fordítani.
Eddig a pontig kevés az éles vitára okot adó állítás. Ha azonban belépünk a „hogyan” problématerületére, az egyértelműség elillan. Az Európai Unió és új brüsszeli vezetése ambiciózus megállapodást készül nyélbe ütni az előttünk álló időszakban: egy uniós klímaegyezményt és az általuk „átmenetnek” (transition) nevezett folyamat finanszírozási feltételeinek megteremtését. Brüsszel nem lenne Brüsszel, ha mindez ne tartogatna meglepetéseket a nemzetállamok számára.
A nemzeti szuverenitás elve
Önmagában figyelmeztető jel a szemantikai megoldások monoton elszaporodása: „social transition”, „climate transition”, „just transition”, „gender transition” és sorolhatnánk. Az „átmenet” az új hívó szó: társadalmi-demográfiai átmenet a határok megnyitása és a migráció legalizálása révén, kulturális átmenet a nemzeti identitások lebontása és a sokszínűség (multikulturalizmus) ünneplése révén, politikai átmenet az államok szuverenitásának transzferek révén, és most már klímaátmenet. Nem kell túl mélyre ásnunk ahhoz, hogy e kifejezések mögött felfedezzük – a radikális zöldeknek tett gesztusokkal kiegészített – Európai Egyesült Államok koncepciójának körvonalait, az „örök béke” univerzalista kanti utópiáját és annak őreit: a brüsszeli szuperbürokráciát. Valódi és végrehajtható uniós klímaegyezmény azonban csak a nemzetállamok együttműködése, beleegyezése révén lehetséges, nem pedig egy illuzórikus szuperstruktúra megteremtésére pazarolt erőfeszítések által. Az éghajlatváltozás ügyében a szubszidiaritásnak fokozott szerepe van, hiszen az ideális megoldások nagyban függnek az országok adottságaitól, kultúrájától és egyéb sajátosságaitól.
Az Európai Unió klímapolitikája nem kapcsolható össze globalista vagy szupranacionális politikai törekvésekkel már csak azért sem, mert a nemzetek felett álló koordinációról több ízben kiderült, milyen hatékonytalan, ha baj van (mint a 2008-as gazdasági válság, vagy a 2015-ös migrációs krízis esetében). Másfelől, ha hinnénk is benne (mármint az Európai Egyesült Államokban), egyszerűen nincs idő azokra a bonyolult átalakításokra és a velük járó súlyos konfliktusokra, amelyek egy valóban működő és koncentrált intézményi struktúra felépítésekor jelentkeznek. Egy „európai klímamegállapodás” akkor lesz eredményes, ha nevéhez hűen a nemzetállamok közötti, méltányos és a nemzeti önrendelkezést tiszteletben tartó együttműködésre épít, Brüsszel pedig közvetítő szerepet játszik.
Ezek fényében kifejezetten aggályosak azok az információk, amelyek a megállapodás finanszírozási hátterével kapcsolatban napvilágot láttak. Ezek szerint az újonnan felmerülő költségeket – központi allokációval – a volt szocialista országok felzárkózására szánt kohéziós alapok terhére fedezné az Európai Bizottság. Egyfelől nem világos, hogy a nemzetállamok saját hatáskörükben miért volnának kevésbé alkalmasak arra, hogy a megállapodás céljaival összhangban használják fel a forrásokat. Másfelől félő, hogy a központi elosztás igazságtalan, az előző elveket súlyosan sértő allokációhoz vezetne. Sokatmondó példa, hogy az első cél, amit az új központi kalapból finanszíroznának, a széntüzelésű erőművek kivezetése, amely különösen kedvező lehet például Németországnak, aki a második legnagyobb szereplőként az unió energetikai célú szénfelhasználásának egyharmadáért felelős.
A kohéziós alapok hagyományosan a kevésbé tehetős országok kiszolgáltatott régióihoz kerültek, de a központi allokációval ezek a források olyan szereplőkhöz jutnának, amelyek az elmúlt években éppen a kibocsátásaik révén jutottak jelentős haszonhoz (miközben az átlagnál nagyobb arányban szennyeztek).
A „szennyező fizet” elve
Jövőre lesz száz éve, hogy megjelent Arthur Cecil Pigou híres könyve, a „The Economics of Welfare”. A – talán túlzás nélkül a környezetgazdaság atyjának tekinthető – kutató szerint a társadalmi jólét a szennyező közterhein keresztül növelhető. A gondolat nagy hatást gyakorolt a környezetvédelmi szabályozásra, amelyben később szilárd alapelvként jelent meg a „szennyező fizet” elve. Ez azt jelenti, hogy ha a gazdaság egy szereplője szennyezése révén kárt okoz egy másik szereplőnek, akkor azt a kár okozója köteles megtéríteni az elszenvedőnek. Az éghajlatváltozásnak mindenki elszenvedője, azonban a károsanyag-kibocsátásért az egyes országok és egyes szektorok különböző mértékben felelősek. A „szennyező fizet” elvből következik, hogy a kibocsátás-csökkentő intézkedések magas költségeit arányosan azokra kell terhelni, akik a kibocsátásért valóban felelősek.
Magyarország a világ éves széndioxid-kibocsátásának 0,14 százalékáért felel. Az egy főre eső széndioxid-kibocsátás 5,46 tonna volt 2017-ben, ami jóval alacsonyabb az EU-átlagnál (ez 7,35 tonna volt). Németország viszont – korábbi törekvései ellenére – jelentősen meghaladja az átlagot 10,38 tonnás egy főre eső szennyezésével. Részben ennek köszönhető, hogy a magyar kibocsátás mindössze a teljes EU-kibocsátás kevesebb, mint 1,5 százaléka. A „szennyező fizet” elve szerint a következő harminc év tisztulásának költségei elsősorban nem a felzárkózó, volt szocialista országokat kellene, hogy terheljék.
A méltányosság elve
A méltányosság elve azt jelenti, hogy a dekarbonizáció költségei nem háríthatók az állampolgárokra. Az elv mögött három fontos érv azonosítható. Az első a szennyező fizet elvből következik: a lakosság hozzájárulása a globális széndioxid-kibocsátásokhoz rendkívül alacsony, kevesebb, mint tíz százalék. A nagy kibocsátók az energiaszektor, az ipari vállalatok, valamint az áruszállítás.
A második érv, hogy az alacsonyabb jövedelmű lakossági szereplők kiszolgáltatottabbak más szektoroknál. A korábbi gazdasági válságok (leginkább a 2008-as és 2012-es válság) kezelésében utólag erősen megkérdőjelezhetők azok az uniós monetáris és fiskális stratégiák, amelyekben a felelősöket „megmentették”, a válságkezelés költségeit pedig – megszorításokon keresztül – a háztartásokra terhelték. Ez nem fordulhat elő még egyszer: az ökológiai problémák kezelése nem járhat együtt a kiszolgáltatott társadalmi rétegek, a munkásosztály vagy éppen a középosztály közvetlen adóterhelésével (mint amilyen a lakóépületekre kivetni tervezett energiaadó), illetve az alapvető fogyasztási javak (főként az energia) áremelkedésén keresztül történő közvetett megadóztatásával.
A harmadik érv pragmatikus. Ha a méltányosság nem teljesül és a klímavédelmi költségeket Brüsszel a lakosságra hárítja, azzal csökken a választók környezeti elkötelezettsége és a jelenleg még stabil lábakon álló társadalmi konszenzus pillanatok alatt meginog.
A technológiai semlegesség elve
Az éghajlatváltozás elleni harcban a legnagyobb szerepe a kutatásnak és az innovációnak lesz. Az, hogy az emberiség egyáltalán felismerte az éghajlatváltozás jelenségét és annak kockázatait, a tudománynak köszönhető. A károsanyag-kibocsátás csökkentése – jelentős jóléti veszteségek nélkül – pedig csak a gazdasági szerkezet megváltoztatásán keresztül érhető el. Ez azt jelenti, hogy csökkenteni kell az egységnyi GDP előállításához szükséges széndioxid-kibocsátást, ami technológiai innováció útján valósítható meg. Ahogyan a találékonyság az előző évszázadban hozzásegítette az emberiséget a növekedéshez, a jövőben – megfelelő motivációs keretben – segíthet az életszínvonal megőrzése mellett csökkenteni szennyezését. Ehhez azonban az szükséges, hogy a készülő uniós megállapodásban ne kaphasson helyet egyéb gazdasági vagy politikai megfontolású technológiai diszkrimináció. Az uniónak semlegesnek kell maradnia valamennyi technológiával szemben, és hagyni, hogy kizárólag azok költségei és kibocsátási intenzitása határozzák meg alkalmazásukat.
Itt különösen a nukleáris energia megítéléséről van szó. Az atomenergia ugyanis karbonsemleges. Csernobil és Fukusima árnyékában azonban érthető a technológiával szembeni bizalmatlanság. Ugyancsak kevésbé közismert tény, hogy az atomenergiával szembeni fenntartások következtében az elmúlt 20 évben – annak ellenére, hogy nőtt a megújuló energián alapuló energiatermelés aránya a világban – érdemben nem csökkent a fosszilis alapú termelés szerepe a teljes áramelőállításban.
A megújuló energiák technológiai korlátai és a globális felmelegedés megfékezésére rendelkezésre álló idő rövidsége súlyos dilemmákat vet fel. A nukleáris energia vélhetően nem lesz megkerülhető. A magyarok többsége atomenergia-párti, ha a biztonságos üzemeltetés prioritást kap.
A racionalitás elve
A globális felmelegedés megfékezésének kérdésében a radikalizmus, az apokalipszisvárás, a poszthumanista (az emberiséget „fertőzésnek” vagy „a Föld rákos daganatának” tételező) attitűd, a Facebook-like aktivizmus biztosan nem segítenek. A felvilágosodás örökségének elemei: a józan ész, a tudományos módszer, a racionalitás elve azonban igen. Magyarországnak minden kezdeményezést érdemes támogatnia, ami észszerű, realista és a magyarok biztonságát, közös jövőjét védelmezi. De semmit sem érdemes, ami igazságtalan, ami irracionális költségekkel jár, ami méltánytalan, és ami az embereket bünteti a szennyezők helyett. A karbonsemlegesség megközelítése technológiai és gazdasági kihívás. Nem egy ürügy szupranacionális vagy birodalmi álmok dédelgetésére. A józan ész az otthon védelmét látja benne. Nem a brüsszeli szuper-bürokrácia vízióját.
Olyan klímaegyezményt érdemes támogatni, ami nem függeszti fel a nemzetállamok önrendelkezését, nem függeszti fel a nemzeti energiapolitika szabadságát. A dekarbonizáció elkerülhetetlen és szükséges folyamat, nem pedig a társadalom átalakításának radikális programja. Nem „átmenet” a „történelem végének” ideális társadalmába, hanem a civilizációs és gazdasági növekedés káros, externális következményeinek megfékezése. Az emberek és a közösségek védelme. Az otthonunk megőrzése.
Forrás: Századvég; Fotó: MTI/Balogh Zoltán
