Naomi Rogers: Elképzelhető, hogy örökre együtt kell élnünk a vírussal
A HIV/AIDS vagy a tuberkulózis mintájára a koronavírus-járvány esetében is könnyen elképzelhető, hogy lesz már vakcina, lesznek különböző gyógymódok is, de mégsem sikerül teljesen felszámolni – tartja ezt az eshetőséget az amerikai Yale Egyetem orvostörténész-professzora, Naomi Rogers, aki telefonon nyilatkozott a Magyar Nemzetnek.
Rogers a lap kérdésére, miszerint véget ért-e a járvány, azt válaszolta, hogy különbség van aközött, hogy egy járványt mikor tekinthetünk orvosi, illetve társadalmi értelemben lezártnak.
De innen, az Egyesült Államokból legalábbis azt mondom, az sem világos, mikor lehet majd vége orvosi szemmel nézve. Egyrészt a szakemberek sem értenek ebben egyet, másrészt a teszteléstől kezdve a vakcináig még számos kérdőjel van azzal kapcsolatban, milyen technológiai lehetőségeink lesznek a koronavírus-járvány feltartóztatására. A legutóbbi nagy világjárvány a HIV/AIDS volt, amelyet az 1980-as évek elején fedeztek fel, és továbbra sincsen rá csodaszer, pedig reménykedtek benne akkoriban. Mint problémát nem sikerült megoldani, kezelni azonban már tudjuk, a világ megtanult együtt élni vele. Társadalmi szempontból a mostani járvány végét az jelentené, ha az élet visszatérne a megszokott kerékvágásba, amilyen a Covid-19 kitörése előtt volt. De itt, az Egyesült Államokban azt látjuk, vannak olyanok, akik már úgy tesznek, mintha túl lennénk rajta, míg mások tartják egymástól a távolságot, szájmaszkot viselnek. Ez két nagyon különböző magatartásmód és elképzelés
– fejti ki Naomi Rogers. A professzor elmondja: elképzelhetőnek tartja azt, hogy a vírus örökre velünk marad.
Elképzelhető, hogy egyes helyeken például vissza-visszatér, illetve a kezelésében, a betegek állapotának javításában, a megelőzésben különböző gyakorlatok alakulnak ki. Gondoljunk például a tuberkulózisra: van vakcina, vannak gyógymódok is, de nem sikerült felszámolni ezt a fertőző betegséget. Azt hiszem, ha egy örök tanulsága lesz a Covid-19-nek, akkor az annak a tudatosítása, hogy a fertőzés ma is nagyon súlyos probléma, amelyet komolyan kell venni. Senki sincs teljes biztonságban
– olvashatjuk a Magyar Nemzet által készített interjúban. A professzor szerint a spanyolnátha idején, 1918-ban például létrejött San Franciscóban a Maszkellenes Liga, amelynek képviselői a polgárjogokra hivatkozva az ellen tüntettek, hogy kötelező volt eltakarniuk az arcukat. Elmondja, hogy az elhúzódó karantén borzasztóan meg tud terhelni egy társadalmat.
Nehéz megállni, hogy most, amikor két hónap korlátozás után kinézünk az ablakon, és gyönyörűen süt a nap, ne az az érzés kerítse hatalmába az embert: minden szabályt betartottam, megváltoztattam a szokásaimat, de most már vissza akarom kapni az életemet! Ezzel kapcsolatban mi, amerikaiak sem vagyunk egységesek. Arról nem is beszélve, hogy miként reagálunk arra, ha egy erős második hullámmal szembesülünk, ahogyan a spanyolnátha esetében is történt
– mondja el az orvostörténész-professzor Rogers, aki felvázolja, hogy 1901-ben bubópestis fertőzött San Franciscóban, és ázsiai betegségként vonult be a köztudatba. Voltak, akik a kínaiakat hibáztatták: a Chinatownt, a kínai negyedet karantén alá akarták vonni, kordonnal vették körbe. Voltak fehérek is, akik elkapták a kórt, de őket áldozatnak tekintették, nem lettek belőlük bűnbakok. Hozzáteszi, hogy az emberek magyarázatot akarnak, hogy értsék, mi történik velük, és maguk is gyártanak magyarázatokat. Példaként felhozza, hogy 1916-ban New Yorkban a járványos gyermekbénuláshoz vezető poliovírus pusztított, amely egy olasz bevándorlók lakta negyedben alakult ki. A kórt bevándorlóbetegségként írták le, számos korlátozás a bevándorlókat érintette. A római amerikai nagykövetség megbízást kapott, hogy nézzen utána, van-e ilyen járvány Olaszországban – de nem volt.
Arra a kérdésre, hogyan mesélünk majd erről az időszakról az unokáinknak, Rogers azt válaszolja, hogy ma sokat hivatkozunk a spanyolnáthára, részben a maszkok, részben pedig amiatt, mert szintén légzőszervi megbetegedés volt, de annak idején meglepően könnyen elfeledték. Kiemeli, hogy részben azért, mert a borzalmas első világháború folytatásának tekintették, és a kettőt egyszerre akarták elfelejteni – a háborút és a járványt is.
A diákjaim pedig legalább 12 évvel azután születtek, hogy a HIV/AIDS-et azonosították volna. Az is nagy járvány volt, de nekik már csak történelem, nem annak köszönhetően hallanak róla, ami a kollektív emlékezetben megmaradt
– teszi hozzá.
Forrás: Magyar Nemzet/Szőcs László; Kiemelt kép: Yale University
