Szánthó Miklós: A gyermek érdeke az elsődleges, de a kiskorú még nem feltétlenül tudja, hogy neki mi az érdeke

Ahogy a háború a politika folytatása – csak más eszközökkel, már Clausewitz szerint –, úgy igazából a politika meg a háború folytatása. Bár a politika küzdelmes jellegét éppen azok igyekeznek elhazudni, akik maguk is a totális ideológiai nyomásgyakorlást művelik, elég nyilvánvaló, hogy a posztmodern lényege a kulturális, pontosabban a kultúráért való harc. Lehet ezt „szellemi hadviselésnek”, „világnézetek konfliktusának” vagy éppen a „lelkekért folytatott viaskodásnak” nevezni – amelyet persze nem álcázott páncélosokkal vagy lopakodó repülőgépekkel vívnak, de a módszer maga talán még inkább leplezett és somfordáló. Ahogy a kombattáns műveletek célja is az, hogy egyik vagy másik hadviselő fél rákényszerítse a maga akaratát, így végső soron uralmát a másik életére, úgy a XXI. századi kulturális-politikai konfliktusok jó része is az életmódra, az azt meghatározó alapfeltételekre összpontosul – írja a Magyar Nemzeten megjelent publicisztikájában Szánthó. Az Alapjogokért Központ igazgatója kitér arra is, hogy a soft-powernek (puha hatalomgyakorlásnak) is nevezett, hibrid hadviselésnek is mint minden háborúnak a világ kezdete óta, a lényege: a narratíva uralása. Legyen szó reguláris hadviselésről, gerillaharcról, partizánakciókról, mindenki tudja: a hátország bomlasztásával, az agyak átkalibrálásával, a „mi történetünk” sikeresebb eladásával lehet igazából gyors fegyverletételre kényszeríteni a frontokon szolgálókat, majd utánuk az egész társadalmat. Ezen információs hadviselés, a „nagy narratívák” átalakítására tett kísérletek alól a legkurrensebb témák sem kivételek, sőt igazából ezek mutatják ennek az új típusú, jóemberkedésbe burkolt hadjáratnak az igazi arcát: migráció, multikulti, faji alapokon nyugvó „antirasszizmus” (lásd BLM), genderideológia, abortusz- és eutanáziaünneplés vagy éppen drogliberalizáció (sic!).

Szánthó kiemelte, hogy ezeket a narratívákat kamuflázs eszközökkel álcázva, „emberi jogi ügyként”, „egyenlőségkérdésként” adják el, először a radar alatt hozva be a témákat, a valódi célt elfedve, hogy az ne váljon egyből detektálhatóvá – majd kellő időben, amikor az ingerküszöböt el nem érő „információmorzsák” megfelelő hatást értek el, az „ügyet” már megkérdőjelezhetetlen „jóként”, a politika által nem vitatható „európai értékként” vagy „nemzetközi standardként” prezentálják. A Honvédségi Szemle így ír erről a hadviselési képességről: a hosszabb távú, nagyobb károkozásra képes módszer, hogy az ingerküszöböt kísérlik meg feljebb tornászni, hogy egy későbbi időpontban végrehajtott tevékenység már ne ütközzön olyan ellenállásba, amire korábban még számítani lehetett. Itt a társadalom kollektív öntudatának, identitásának legkülönbözőbb módszerekkel történő megváltoztatására, például "érzékenyítésre" kell gondolnunk. Egyes hibrid hadviselők megpróbálhatnak az oktatási, kulturális, szórakoztatóipari, közösségimédia- és egyéb soft power struktúrákon keresztül olyan hatást kifejteni, aminek következtében akár hosszabb idő múlva, de a társadalom önként fog hozzájárulni a hibrid hadviselő érdekeinek megfelelő lépésekhez. Az ilyen típusú információs háború pedig – miután a „társadalmilag elnyomottak” felszabadítását hirdető igazságharcosok egy idő után azért át szokták lépni az egyébként valóban feljebb tornászott ingerküszöböt – értelemszerűen ellenreakciókat, immunválaszokat vált ki a másik félből. Ezek lehetnek társadalmi, de akár politikai válaszok is a döntéshozatal részéről. Itt kerül a képbe az Ország­gyűlés által nemrégiben elfogadott pedofil­ellenes és gyermekvédelmi törvény, amelynek kapcsán – fentiekre is tekintettel – érdemes Szánthó szerint négy gondolatot érdemes kiemelten figyelembe venni a témában:

A gyermek érdeke mindenekfelett áll

A gyermek érdeke az elsődleges, de a kiskorú még nem feltétlenül tudja, hogy neki mi az érdeke (bár természetesen a nevelést elutasító kritikai pszichológia új irányzatai szerint tudja). Éppen ezért az államnak, a társadalomnak és a szülőnek eminens érdeke, hogy biztosítsa a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelmet és gondoskodást. Ez az alaptörvényben is rögzített „parancs” kapcsolja össze a törvény két részét: szigorúbb fellépés a pedofíliával szemben, a büntetési tételek megemelése, a pedofilok helyes és szükséges stigmatizációja, valamint a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogának hatékonyabb védelme a gender- és homopropagandával szemben, a szülők javára.

A pedofília relativizálása is bűn

A nagy liberomarxista „szexuális forradalomnak” ma már sajnos és egyben undorító módon része a pedofília relativizálása, a pedofilok „társadalmi megbélyegzettségének enyhítése”. Erre példákat nemcsak Nyugat-Európából – legfőképpen Franciaországból – lehetne hozni, ahol már évtizedekkel ezelőtt baloldali értelmiségi mozgalom indult a beleegyezési korhatár csökkentésére, de Magyarországról is. Számtalan cikk, riport, publicisztika jelent meg az elmúlt években balliberális orgánumokban (Magyar Narancs, HVG, Népszava, Népszabadság), amelyek a pedofil hajlamot igyekeznek csak egy szexuális orientációnak beállítani a sok közül, és azt sugalmazzák, hogy igazából a pedofilok is szenvednek „lelki terheik” miatt, saját maguk áldozatai, ezért nem büntetésre, hanem sokkal inkább mentális segítségre lenne szükségük. Ezzel a korábbiakból fakadó, de minden határt túllépő „érzékenyítéssel” szemben pedig fel kell lépni, akár a jog eszközével is – a bűn elkenése ugyanis ugyanúgy bűn.

A fiú fiú, a lány lány, még mindig

Ha esetleg nem volna világos, érdemes tisztázni: az elmúlt egy-két hétben (valójában években) kialakult vita nem arról szól, hogy valaki anti- vagy szimpátiával viseltetik-e a homoszexuálisok vagy a „transzneműek” (?) iránt. Nem, a kérdés arról szól, hogy ­jó-e, üdvös-e, ha a homoszexualitást vagy genderőrületet egyféle trendi életmódszabadságként állítják be, akként reklámozzák például kiskorúaknak is. Jó-e, elfogadható-e társadalompolitikai és morális szempontból, ha a gyermekek már korán megismerkednek az „általános nemi szerepek” felcserélhetőségével, és olyan impulzusokat kapnak, amelyek összemossák, illetve egymásba átjárhatóként (fluidként) mutatják be a férfit, fiút és a nőt, kislányt? Nem, ez nem jó és az ilyen kísérleteket meg kell állítani.

A gyermekek szexualizálása rossz

A pedofíliát, a gyermekszexualizálást nem ez a törvény „kötötte össze” a genderideológiával, hanem éppen az „LMBTQ” (bármit is jelentsen ez a mozaikszó) -propaganda volt az, amely saját alantas céljai reklámozására tinédzserkort el sem ért gyerekeket használ fel. Ők viszik be a transzneműségről szóló mesekönyvet az óvodákba; ők tesznek nővé sminkelt kisfiút a National Geog­raphic címlapjára; ők táncoltatnak balerinaruhába öltöztetett srácokat a homoszexuális „büszkeség” felvonulásain és ők vettek rá egy tízéves gyereket, hogy legyen a New York-i divathét „transzgender reklámarca”. Ahogyan a szerző hozzá teszi: értem én, hogy a korszellem sokakat megbabonáz. De a természetes igazságok örökök és megváltoztathatatlanok. A korszellem viszont igen változékony, mondhatni fluid. És aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül.

Forrás: Magyar Nemzet; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok