Háború Oroszországgal?

Sir Richard Shirreff tábornok, a NATO európai szövetséges erőinek korábbi főparancsnok-helyettese „2017: Háború Oroszországgal” címmel és „Sürgető figyelmeztetés egy magas rangú katonai vezetőtől” alcímmel könyvet bocsájtott közre abból a célból, hogy szakmai-elméleti támogatást nyújtson a hidegháború újraindítása érdekében tevékenykedő európai és amerikai politikusoknak. A könyv szerzője elkerülhetetlennek tartja a NATO és Oroszország közötti háborút. Aristo vendégírása a PestiSrácok.hu-n.

A történetírók szerint a nagy Cato, megannyi erkölcsi intelem és egyéb mű szerzője, a legmagasabb római hivatalok viselője, jeles katona, minden nyilvános beszédét a következő fordulattal fejezte be: „Ceterum autem censeo Carthaginem esse delendam”, azaz, „Továbbá úgy gondolom, Karthágónak vesznie kell”. Kijelenthető hát, a monománia nem újkeletű dolog. A második pun háború után járunk, Karthágó ekkor már csak árnyéka régi önmagának. Seregeit Scipio Zámánál szétverte, legnagyobb hadvezére, Hannibál száműzetésben sínylődik, volt gyarmatai hasznát Róma húzza. Cato azonban továbbra is makacsul utálja a punokat és mivel nem volt ezzel egyedül, nem sokkal halála után, Kr.e. 146-ban végül a rómaiak lerombolják Karthágót, helyét felszántják és sóval hintik be. Romjain ma kövér turisták fényképezik egymást és magukat, amíg jól fel nem robbantják őket… Persze az egykor világhódító Róma maradványain is olaszok laknak és ugyanezek a kövér turisták fényképezkednek. Hogy mit szólna ehhez Cato, azt nem nehéz kitalálni. Sic transit gloria mundi.

A háború komolyabb dolog annál…

Azért érzem aktuálisnak a történelem e kis darabját, mert könyv jelent meg Sir Richard Shirreff tábornok, a NATO európai szövetséges erőinek korábbi főparancsnok-helyettese tollából „2017: Háború Oroszországgal” címmel és „Sürgető figyelmeztetés egy magas rangú katonai vezetőtől” alcímmel (Magyarországon: Athenaeum Kiadó, 2017). A könyvben az obsitos hadfi háborút vizionál Oroszország és a szerinte felkészületlen nyugat között. Megfontolandóak azonban Georges Clémenceau – a nagy magyarbarát – szavai :

„A háború komolyabb dolog annál, hogy a katonákra bízzuk.”

A jeles mű egyébként nem előzmény nélküli, hiszen már az amerikai bestseller szerző, Tom Clancy is írt egy hasonlót, „Vörös vihar” cím alatt. Clancy könyve határeset, éppen hogy olvasható, a tábornoké viszont egyáltalán nem. De nem irodalomkritikát akarok írni. A lényeg, a kiváló hadastyán agresszív szándékokat tulajdonít Oroszországnak és személy szerint Putyinnak is. És ezzel nincs egyedül. Úgy tűnik, a nyugat újra fél Oroszországtól. Mit tagadjuk, ha visszatekintünk a történelemben van némi alapja ennek a félelemnek. Oroszország, ha tehette, előszeretettel avatkozott bele a kisebb kelet-európai népek belügyeibe, sőt szállta meg azokat. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy tette mindezt a nyugati hatalmak asszisztenciájával és hallgatólagos beleegyezésével, amiről ama híres jaltai papírszalvéta is tanúskodik.

Mohamedánok a hátsó udvarból

A Szovjetunió azonban elvesztette a hidegháborút és mivel a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető leghosszabb és legvéresebb utat járta, a szocializmusét, évtizedekig nem tudott magához térni. Az országot, az általunk is oly jól ismert rabló-privatizáció keretében szétlopták és Putyinnak nagyjából mostanra sikerült összeszedegetni a darabjait. Mára az ország belpolitikailag stabil és a gazdasága – minden vágy vezérelte vészmadárkodás ellenére – viszonylag jól működik. Ezzel együtt elkezdte a hadsereg fejlesztését, korszerűsítését is. Ami amúgy létérdeke Oroszországnak hiszen a hátsóudvar mohamedán országaiban nyílt, vagy rejtett háborúk dúlnak, hadsereg nélkül háborúzni pedig – mint azt az első csecsen háborúk megmutatták – bizony kutya nehéz. A környező  mohamedán országokat pedig csak erővel lehet féken tartani, mert másból láthatóan nem értenek. A medvének tehát újfent karmai vannak és – mert a medvék már csak ilyenek – mutogatja is őket. A legutóbb például Szíriában. Ebben semmi különös nincs, a nagyhatalmak azért tartanak hadsereget, hogy a többieket ijesztgessék velük és nyomatékot adjanak saját érdekeiknek.

Atomfegyerek a Kreml küszöbén

Sokkal érdekesebb a hidegháborút megnyerő Amerika viselkedése. Anno a máltai találkozón az oroszokat csúnyán átverték. Megígérték, hogy nem terjesztik ki a NATO határait az orosz határig, de ezt egyáltalán nem tartották be. Hamarosan Kelet-Európa országai NATO tagokká váltak és ma már akár Ukrajna is oda tart. Az amerikai atomfegyvereket a Kreml küszöbére rakták. Az USA pedig – különösebb titkolódzás nélkül, meglehetős gőggel – belepiszkált a volt Szovjetunió maradékának belügyeibe, Grúziától Ukrajnáig, gyengítve az orosz érdekeket. Aztán úgy tettek mintha nem értenék, hogy az oroszok ezt miért vették rossz néven. Szép lassan visszatérni látszanak a boldogan hidegháborús idők. A nyugati mainstream pedig mindezért természetesen Oroszországot hibáztatja és azt szeretné – a hivatkozott könyv szerzőjével együtt –, hogy még erősebb legyen a katonai szembenállás, az arzenálokban még több fegyver álljon. Azt pedig már a rómaiak is tudták, hogy a fegyvártárakban tartott kardok háborúzni akarnak.

Nagy üzlet, nagy adósság

Az USA a második világháborúban létrehozott egy hihetetlen teljesítményű és méretű hadiipari gépezetet és – ahogyan az lenni szokott – a háború után képtelen volt megszabadulni tőle. Túl nagy lett ahhoz, hogy ez sikerüljön. Túl sok pénz, túl sok lobbista és politikus lett érintett az üzletben. Az egész katonai-ipari komplexum abban érdekelt, hogy folyamatosan fennmaradjon a feszültség, ami megmagyarázza, hogy miért van egyre több és drágább fegyverre szükség. Közben Amerika a füléig eladósodott, mert valamiből finanszírozni kell a háborúkat. Mondjuk az egy külön izgalmas kérdés, hogy mi lesz majd, ha valaki megpróbálja az USA-tól visszakérni a kölcsönadott pénzt. Mert ugye a görögöktől el lehet venni az adósság fejében szigeteket, kikötőket, adóbevételeket, de kíváncsi vagyok, ki teszi ezt meg és hogyan Amerika esetében. Izgalmas lesz. 

Beszorítva

Mi pedig, ahogyan azt ezer év alatt megszoktuk, ismét beszorultunk a viaskodó óriások – kelet és nyugat – közé. Nem tarthatunk egyenlő távolságot, bárhogyan is szeretnénk, mert Amerika szövetségesei vagyunk, azonban Amerika nagyon messze van, Oroszország meg közel. Egy biztos, nem érdekünk az új hidegháború, hátterében a nukleáris apokalipszis rémképével. Ezen kéne Juhász Petinek, meg a többi ütődöttnek elgondolkodni – ha lenne mivel – mielőtt előveszi a fütyülőjét Putyin látogatása alatt.