Ellopni a lelket, megtörni a testet – Megjelent Mező Gábor új könyve a kádári őrületről és a politikai célokra használt pszichiátriáról
Egy téma, amiről nem nagyon írt senki. A Rákosi-, majd Kádár-diktatúrában is előszeretettel elsüllyesztették azokat az embereket, akik lázadtak vagy egyszerűen kinyitották a szájukat. Mező Gábor most megjelent könyve (Ellopni a lelket, megtörni a testet) azoknak az embereknek állít emléket, akik akkor is beszéltek, amikor a többség hallgatott. Őrületre ítélve a Legvidámabb barakkban – így az alcím, nem véletlenül. A rezsimben a valódi őrültek az országot irányították és teljesen épelméjű és lelkű embereket próbáltak eltüntetni. Nem kell félni ettől a műtől, legalább annyira felemelő, mint amennyire elborzasztó. Igazi hősöket ismerhetünk meg belőle, akiket nem sikerült megtörni.
Megjelent Mező Gábor második könyve, amely A média lenyúlásának titkos történetéhez hasonlóan szintén idén került a boltokba. Az Ellopni a lelket, megtörni a testet című mű viszont teljesen más témát jár körül. Az biztos, hogy ez is tabu – a politikai pszichiátria története. Kilenc történet szerepel a könyvben.
Az első Bukovszkijjal, az ismert orosz politikai fogollyal foglalkozik és bemutatja az elmedaráló szovjet változatát. Kegyetlen módszerek és szinte ipari jellegű „termelés”. Ehhez képest Magyarországon, a diktatúrában visszafogottabban „termelt a gép”.
A negyvenes évek végétől indulunk és eljutunk egészen a nyolcvanas évekig, hiszen még akkor is megtörte a hatalom a „neki” ellenállókat. Felbukkan Krassó György, Hajnóczy Péter, Pákh Tibor, Péter Gábor (ÁVH), Bálint István (ÁVH) és sok más ismert vagy ismeretlen ember, áldozatok és bűnösök, célpontok és eszközök.
Sötét és valahol mégis felemelő mű, hiszen hősöket látunk, megtörhetetlen embereket, akik a legkegyetlenebb időkben, a legkegyetlenebb módszereket is kibírva nem adták fel az elveiket. Ragaszkodásukat az igazsághoz, a szabadsághoz, a lázadáshoz. A szerző az utószó-szerű szövegben ezt írja:
„Befejezetlen mondatok – utószó helyett
Még fiatal koromban írtam egy novellát egy olyan történetről, amely megöli az alkotóját. Elpusztítja. Mondatról mondatra, szóról szóra elveszi az erejét. De az író – a narrátor – csak folytatja tovább, gépel és gépel, mert azt a történetet – úgy érzi: A történetet – el kell mondania, el kell mesélnie. Aztán meghal, megszakad a szöveg. Nem nagy ötlet, de hideg, kegyetlen lett az az írás, máig emlékszem, milyen érzés volt megírni. <…>
Hasonló érzés volt több mint tíz évvel később ezt a kéziratot összehozni. Ha az ember eleget foglalkozik az őrülettel, akkor maga is elmerül a tébolyban, megszokja a bolond rendszer nyelvezetét, a kegyetlen módszereket, és úgy ír a gúzsba kötésről, az elektrosokkról, mintha egy receptről számolna be. Nem beszélve arról, hogy mindenhol üres helyekre, eltűnt iratok nyomaira, bezárt ajtókra, bevarrt szájakra bukkan.
Bölcsész vagyok, konyítok valamit az irodalomtörténethez, így könnyedén ide tudnék most blöffölni valami intellektuális külön magyarázatot a borító üzenetéről, esetleg arról, hogy miért éppen kilenc fejezet lett, mit jelent ez a kilences szám, satöbbi, satöbbi, satöbbi, de ez az irodalmi játszadozás és önkielégítés olyan méltatlan lenne ehhez a témához és főleg azokhoz, akik ebben a könyvben szerepelnek. Vannak közöttük hősök, bűnösök és áldozatok, sőt olyanok, akiket nem is tudnánk beskatulyázni, de miért is kellene, ha éppen ebből a skatulyából, ebből a keretből akartak kitörni. Kifeszíteni önmagukat a képkeretből. Megmutatni, hogy máshogy is lehet élni. Hogy lehet fáklyaként is lángolni akkor, amikor a többség beáll a sorba, amikor így vagy úgy, de szinte mindenkit korrumpált a rendszer.
Ezeket az embereket a rendszerváltás előtt megpróbálták kitörölni a történelemből. De utána sem nagyon történt semmi. Az elkövetők és tanítványaik jórészt lapítanak. Persze legalább írni lehet róluk. Bemutatni a valóságnak azt a részét, amelyet korábban letakartak, kiradíroztak, átfestettek vagy egyszerűen levágtak a kép széléről. Vagy a térkép széléről? <…>
Voltak olyanok, akikről valószínűleg már senki sem fog, mert a Nagy kisatírozás az esetükben végül működött: úgy éltek és szenvedtek Rákosi és Kádár diktatúrájában, hogy ennek a tortúrának, a kiállásnak nyoma sem maradt. Mintha itt sem lettek volna. Elsősorban nekik ajánlom a könyvet: az elfelejtetteknek, a névtelen hősöknek.
Ahogyan Víg Mihály énekelte:
„Itt van, pedig senki se hívta
Néz rám, de nem látom a szemét
És nem tudom, de arra emlékszem
Hogy nem értem, amit beszél.”
Mintha róluk írta volna. Ha üzenni szeretnék valamit, akkor azt, hogy emlékezzünk rájuk, a küzdelmükre, hogy nemet mondtak az önfeladásra, és tanuljuk meg, lehet bármi, történhet bárhogy, de ne álljunk be a sorba.
Soha.”
A könyv ezeken az oldalakon megrendelhető:
https://www.libri.hu/konyv/mezo_gabor.ellopni-a-lelket-megtorni-a-testet.html
És persze elérhető a nagyobb boltokban.
