Kozmopolisz, avagy az Európai Egyesült Államok – Amikor Heller Ágnes elmesélte, hogyan jutottak el Sztálintól Soros Györgyig
Bolsevizmusból sztálinizmus, kommunizmusból szocializmus, maoizmusból neoliberalizmus. Világforradalomból korlátlan elnyomás, terrorból folyamatosan megreformált szép új világ. A Szovjetunió és a Keleti Blokk helyett Kozmopolisz, Európai Egyesült Államok. Miért nincs értelme a „baloldali” és „jobboldali” szavaknak? Hogyan lett a sztálinista Sartre-ból és a lukácsista Hellerből liberális? Hogyan gondolkodnak a világról? Miért marad állandó a felforgatás és az irányítás vágya, az elnyomás rémképe, a más értékek tönkretétele, a másként gondolkodók üldözése? Erről szól ez a cikk.
A Kozmopolisz elnevezésről sokaknak valamiféle szocialista sci-fi juthatna eszébe
A néhai marxista, lukácsista filozófus írásában kifejtette, hogyan is lett az internacionalizmusból kozmopolitizmus. Az írás már a rendszerváltozás után készült, ennek megfelelően kell értelmezni az üzenetét. Egészen pontosan 1990 novemberében jelent meg a Világosságban. Utóbbi is kulcsfontosságú lesz.
„Az internacionalizmus – két fő ok miatt – ma már halott. Először is azok, akik az internacionalizmust írták a zászlajukra nemzeti vagy nacionalista célokat értek el, meglehet igen különbözőeket. A szociáldemokraták megalkották a jóléti államot, a bolsevikok viszont az orosz birodalmat őrizték meg, sőt a határait még ki is tolták. Másodszor, a világ de facto »nemzetközivé« vált. A »nyugati civilizáció« – más szavakkal a modernitás – meghódította a földkerekséget.
A kozmopolitizmus eszméje azon a feltevésen alapul, hogy az alapvető társadalmi elrendezés mindenhol azonos, viszont minden egyéb eltérő. Abban a korban, amikor a világnak még csak egy pici pontja lépett át a premodernségből a modernségbe, de a többiek még nem, a kozmopolitizmus nem válhatott a képzeletet megmozgató erős intézménnyé.
Ez a nacionalizmus (és ellentéte: az internacionalizmus) vitathatatlan uralmának az időszaka volt. Korunkban a kozmopolitizmus új lendületet vehet és nem is csak Európában. Ha Európára terelődik a szó, az ember érzi, hogy ennek az apró kontinensnek most szüksége és lehetősége is van, hogy kozmopolitábbá váljon.
Több minden szól a szükségessége mellett. Egy sor nemzet él kis térben összezsúfolva egy olyan időszakban, amikor bizonyos, a limessel operáló hagyományos európai technikák már nem használhatóak. Vannak határok, melyek nem választják el az egyik országot a másiktól, ellenkezőleg, valamennyien közös birtokuknak tekinthetik. A kozmopolisz többé nem metafora. Az összes európai nemzet Európa földjét lakja; ez a részesedésük, melyet a kozmosz juttatott nekik.
Ezt a kozmoszt nem lehet a helyi vagy nemzeti határok keretén belül gondozni. A kozmosz rés publica-vá, közös üggyé válik. A kozmopolisz határa a külső korlát tudata, de – mint oly sok korábbi korlát esetében – ez a tudat is átalakítható egyfajta belső limessé.”
Kijelölik az új irányt
Messzire kalandoztunk, mégis – Hellernek köszönhetően – pár bekezdésből látjuk, miről is van szó, hogyan fejlődött tovább – mármint filozófiailag – az internacionalizmus kozmopolitizmussá.
Látjuk a jól ismert, de kétségtelenül ügyes játékot: már elhatárolódnak a kommunizmustól, főleg a bolsevizmustól, hiszen az „nacionalista” volt. Az orosz birodalom. Rákosi- és Kádár Magyarországáról szó sem esik, hiszen arról még egy Heller Ágnes képzettségű filozófus vagy politikai agitátor sem tudná megmagyarázni, hogy nacionalista volt. Elég megnézni, mennyit tett az idegenbe szakadt magyarság tönkretételéért. Hogyan akadályozta a mellettük való bármiféle kiállást. Zárójel bezárva.
Külön érdekes, hogy Heller – és nyilván sokak – értelmezése szerint a jóléti államot a szociáldemokrácia teremtette meg. Csak és kizárólag.
A szöveg mégsem csak a marxistáknak és neoliberálisoknak, kozmopolitáknak értékes, hiszen egyfajta új marxista kiáltványt látunk, amelyben a neoliberálissá átalakult egykori marxista, lukácsista gondolkodó kijelöli az új irányt. Elődjeik – de Heller a maga révén, hiszen tagja volt a kommunista elitértelmiségnek – egyszer már tönkretették a világ jelentős részét, de most megint ők akarják megmondani, hogy mi is legyen az új irány. Elképesztő ez az igyekezet, hogy mindig meg kell mondani, merre haladjon a tudatlan tömeg. Aki kilép a sorból, azt ledarálják – az eszközök, módszerek persze változnak.
Heller persze a magyaroknak és leginkább az akkori SZDSZ holdudvarának üzent – hiszen a gondolatokban semmi új nincsen. Viszont alátámasztja ez a szöveg is azt a vélekedést, hogy a „jobboldali”, „baloldali” meghatározások már akkorra elveszítették az értelmüket – leegyszerűsítve: van
A Magyar Narancs és a Kozmopolisz
Az is érdekes, hogy hogyan leltem rá erre az esszére? Úgy, hogy elkezdtem kutatni a Magyar Narancs történetét. Felfedezve annak hátterében az egykori állambiztonsági tisztet, Pánczél Gézát, aki beszállt abba a Kozmopolisz nevű vállalatba, amely átvette a Narancsot.
Akkor, amikor a Fidesz és az SZDSZ szakított, és a Narancs teljes szerkesztő-gárdája átállt vagy átállították vagy egyszerűen ott maradt – hiszen ideológiailag mindig is oda tartozott – az SZDSZ mellé, mellett.
Na ne, megint a Soros
Ehhez az átalakuláshoz a Kozmopolisz nagy mecénása és haszonlesője, Soros György adta a tőkét. Elsősorban is komoly tőkeemelést hajtott végre a Narancsnál.
Ekkoriban tűnt fel a lap mögött az a francia Libération nevű lap, amelynek története önmagában összefoglalja ezt az átalakulást. Bár utóbbit Vágvölgyi B. András és a többiek következetesen újbaloldalinak indítattású médiumnak nevezik, ez a rég bevált utólagos átfestés. A „baloldali” és „jobboldali” tanulmányok megegyeznek abban, hogy a Libération maoista lapként indult – csak ehhez már utána kell nézni a történéseknek. Aki ezt nem tehette meg, az elolvashatta Vágvölgyi hazugságát: „Erről az újságról azt kell tudni, hogy a '70-es évek elején alakult poszt-hatvannyolcas, Soixante-Huitard lap volt, lázadó szellemiségű, az akkori idők divatjának megfelelően újbalos újság.”
Nézzük a következő, a francia „trockizmusról” szóló „baloldali” tanulmányt (Eszmélet, 2005): „A harmadik csoportot a maoisták alkották, akik a kínai kommunizmusban a sztálinizmussal szembeni modellt láttak (ebbe a csoportba tartozott például Serge July, aki ma a Libération című napilap főszerkesztője)”.
Tolódjunk a centrum felé
Seres Attila – aki már 1980-ban a Népszabadság párizsi tudósítója volt és ezen természetesen a rendszerváltozás sem „változtatott – 1992-ben így méltatta a testvérlapot: „A párizsi tudósító »mindennapi kenyere« a két országos terjesztésű reggeli lap: a Le Figaro és a Libération. Kettejük közül – lám, ezen eddig nem is gondolkodtam – a Libérationba lapoz elsőként. Talán mert kis formátuma miatt kényelmesebb kézbe venni, vagy mert rögtön a nap eseményével indul, esetleg tömör stílusa teszi rokonszenvesebbé a kissé terjengős Le Figaróval szemben, magunk sem tudjuk. Tény, hogy Libération nélkül nem kezdődhet a nap. Legfeljebb a vasárnap, amikor nem jelenik meg.
Néhány héten belül húszéves lesz a Libération, amely a ’68-as párizsi diákmozgalomból nőtt ki, vezetői egykor a baloldali értelmiség jeles alakjai voltak. Az utóbbi évtizedben azonban az újság nagy változáson ment át, politikai arculata a centrum felé tolódott, s bár megőrizte baloldali elkötelezettségét, főként az objektív, hiteles tájékoztatás követelményeinek kíván megfelelni.
A tudósító a Népszabadság francia rokonának tartja a Libérationt; a világ nagy napilapjait bemutató sorozatunkban ezért esett a választása erre az újságra.”
Pontos látlelet – mondjuk mókás, ahogyan utólag „meglepődik” azon, hogy a pártlap tudósítójaként nem a konzervatív Figarot, hanem a baráti lapot nézte meg mindig először.
Még fontosabb az átalakulás finom érzékeltetése: bár még mindig baloldali, azért a centrum felé mennek <értsd: liberalizmus, neoliberalizmus>.
Még a kommunistáknak is maoista volt
Seres Attila Serge Julyt is megkérdezte: „Köztudott róla, hogy a hatvanas években a radikális (maoista) egyetemi diák-mozgalom egyik vezetője volt. A Kommunista Diákok Szövetségének lapját, a Világosságot szerkesztette Jean Chalit társaságában, akit 1966-ban kizártak a Francia Kommunista Pártból.”
Seres a Libération váltásáról
A maoizmus árnyékából induló újság új fejezetet nyit. »Temessük májust!« -–írja July máig emlékezetes vezércikkében, amely jelzi a ’68 szellemével való szakítást és egy új hang megszületését. A Libération, megőrizve baloldali elkötelezettségét, nyitni kezd közép felé, napról napra növelve olvasóinak számát.”
<1981 – ekkor ment demszky gábor lengyelországba, hogy kitanulja a szamizdat-készítés titkait. Elvileg nem mehetett volna, mert „nem volt” útlevele. Aztán kiderült, hogy mégis. Ekkor már ő is eltemette magában a maoizmust. >
Kommunistából libertáriussá fejlődtek
Pokol Béla szokás szerint remek tanulmányában így írt az átalakulásról: „A Clarté érdemel még figyelmet ebből a táborból, amely a legtisztábban példázza a kommunistából libertáriussá átalakulás folyamatát.
E folyóirat az UEC (Union des Étudiants communistes, Kommunista Diákok Egyesülete) kiadásában jelent meg, mely szervezet a '60-as évekre az egész francia egyetemi élet legbefolyásosabb szervezetévé vált, és a '68-as diákvezérek nagy része is soraikból került ki. A Clarté távolságot tartott a Kommunista Párt vezetőitől, inkább a kozmopolita-kommunista értelmiségieknek adott teret. így nem véletlen, hogy Sartre, illetve szellemi köre állandó interjúkra számíthatott e lapban.
Innen indult Serge July, aki később, a '70-es évek elején megalapítja majd a legmilitánsabb libertárius napilapot, a Libération-t, és ebben Sartre az egyik mentora, még ha Sartre – öregkora és betegsége miatt – már nem tudott is aktívan bekapcsolódni a Libération alapításába.”
Várkonyi "Técsy" Tibor: Csak kacérkodtak
Érdemes elolvasni, ahogyan a Népszavában emlékezett 2014-ben Várkonyi Tibor, az állambiztonság egykori „Técsy” fedőnevű munkatársa.
Ő volt az, akit mind az állambiztonság, mind a francia állam kitüntetett. És az Antall-kormány idején is kint dolgozhatott egy ideig.
„A Libération nem ilyen hősies körülmények között alakult 1973-ban, igaz, ugyancsak nem is akárki kezdeményezésére. A keresztapja a baloldali eszmevilággal kacérkodó Jean-Paul Sartre filozófus volt, aki indító társként maga mellé vette Serge Julyt, ezt az akkor még kevésbé ismert, de magát nyíltan maoistának valló újságírót. Az indulás sikeresnek ígérkezett, hiszen akkor a baloldaliságnak szellemi divatja volt. A Le Figaro konzervatívnak hirdette magát, a Le Monde inkább liberálisnak, igaz, virult még a szovjet huszadik pártkongresszust túlélt L’Humanité, amelyet azonban dogmatikus kommunistának és moszkovitának könyveltek el, ezért a Libé csak ígéretes jövőnek nézhetett elébe”
Ha lefordítjuk Várkonyi azonnal leleplezhető, rendszerszerű hazugságait – Sartre nem a baloldalisággal, hanem a sztálinizmussal „kacérkodott” –, ez is remek kiegészítés: a dogmatikus, moszkovita L’Humanité helyett ott volt a Libération. S hogy mennyire „kacérkodott” Sartre a baloldallal?
Hadd mutassak be egy 1954-es levelet:
„Kedves Apletyin! Úgy tudom, idestova húsz esztendeje, Ön kísérte ki André Gide-et a repülőtérre. És a múlt hónapban, nagyon kedvesen, engem is kikísért. De az én látogatásom meg a Gide-é között csak ennyi a hasonlóság.
Ha ideje engedi, kérem, fordíttassa le a Libérationban megjelent cikkeimet <...>, maga is látni fogja, hogy én nem vagyok André Gide <...>. Kérem, adja át üdvözletemet Polevojnak, Szimonovnak, Finknek, Azsájevnek meg a többieknek, és mondja meg nekik, hogy nagyon hálás vagyok a vendégszeretetükért, és hogy őszinte barátsággal gondolok rájuk. Ha azt nézem, milyen kíváncsian rohantak meg idehaza hazajövetelem után, és mennyi kérdést tettek fel, s ha azt nézem, milyen megkönnyebbüléssel hallották a válaszaimat, akkor világos, kedves Apletyin, hogy az Önök fáradságos munkája nem volt hiábavaló.”
Che Guevara meggyújtja Sartre szivarját /Fotó: Critical-theory.comSarte szerint a Szovjetunió csodavilág volt '54-ben
A levél címzettje a Szovjet Írók Szövetsége Külügyi Osztályának vezetője volt, a szerző természetesen Sartre, aki 1954-ben a szovjet írószövetség meghívására – többhetes utazást tett a Szovjetunióban, amelyről lelkes és részletes beszámolókat írt a Libérationba.
Ez a lap természetesen nem azonos azzal, amit 1973-ban indítottak el. Az „eredeti” Libération 1941-ben jelent meg és a francia ellenállás – és persze egyre inkább a kommunisták – lapja volt. Az újság végül 1964-ig működött, ebben publikálta Sartre azt a Szovjetuniót méltató sorozatot, amelyben beszámolt „többek között a kritika teljes szabadságáról amelyet a dolgozók nap mint nap gyakorolnak, az új típusú szovjet emberről, aki természetes módon a közösséget szolgálja stb.”
Ez azért a hetvenes években már magyarázatot, magyarázkodást érdemelt:
„Húsz évvel később egy interjúban Sartre elismerte, hogy hazudott, de arra is hivatkozott, hogy a cikkek egy részét – betegsége miatt – Jean Cau, akkori titkára írta”.
Sartre volt az egyik legkártékonyabb társutas
Ezt inkább nem kommentálnám.
A francia íróról kitűnő monográfia olvasható Paul Johnson Értelmiségiek című művében, amely megcáfolhatatlan forrásokra támaszkodva bemutatja, hogy Sartre az egyik legkártékonyabb szélsőbaloldali társutasnak, az egyik leggátlástalanabb „áruló értelmiséginek” tekinthető.
Aki még 1956-ban, a magyar szabadságharc eltiprása után sem fordított hátat a mozgalomnak. Korábbi cikkemben írtam arról, hogyan vált Albert Camus és Sartre ellenséggé, miután előbbi szimpatizánsból antikommunista lett. Camus „ötvenhatos kiállása” szerencsére ismert, de hadd idézzem Sartre akkoriban írt cikkét:
„Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit, s ehhez mérten még jobban elítélni azokat a jelenségeket, melyek ezeket veszélyeztetnék”
– írta. Ez is sokatmondó üzenet. Az is ismert
Később, a hatvanas években nem csak nyíltan kiállt a terroristák mellett, de komoly kampányt vezetett egy svájci fiatalember kiszabadításának érdekében, aki Izraelben akart robbantani. Erről szóló cikkemben bemutattam, hogy az egykori náci – amúgy svájci – pénzember hogyan támogatta ekkor már a vörös hálózatot. Nagyon senki sem lepődhetett meg Sartre tettén, hiszen ő volt volt az, aki nagy felháborodást kiváltva a müncheni terroristákat is a védelmükbe vette.
És elkezdték felépíteni Kozmopolisz hátterét
Később ő is váltott. Hívei, tanítványai pedig lassan vagy gyorsan, nyíltan vagy rejtve, de többségében mind liberálisok, neoliberálisok és a Kozmopolisz hívei lettek. Hogy miért és hogyan, azt fent már elmesélte Heller Ágnes. Itt tartunk.
És ha körbenézünk a világban, akkor a jelek –sztrájkok, tüntetések, rombolások, könyvégetések, szobordöntések, a „nem megfelelő” kultúra és „nem megfelelő” történelmi személyek nyílt üldözése – egy egészen rémisztő gondolatot is felvethet. A múlt megint megismétlődik. A címke változott, már csak az a kérdés, hogy mikor emelkedik fel a következő Sztálin, hogy immár Kozmopolisz vagy az Európai Egyesült Államok jelszavával elsöpörje mindazokat, akik esetleg egy másfajta világképben gondolkodnak.
Persze a legvalószínűbb, hogy már nincs is szükség "egy" Sztálinra. Sztálin helyett sokkal tökéletesebben működhet az a láthatatlan vagy nagyon nehezen meglátható gépezet, amely nehezen megfogható. Az unalomig bemutatott és lejáratott Soros György ebben a narratívában csak egy arc, egy rettentően gazdag és elhivatott "mozaik-darab".
De a hálózat erejét épp az adja, hogy ha ő elbukik – nem fog – vagy meghal – mint mindenki –, az a gépezet működését már semmiképp, semmiben nem akadályozza meg.
Csak remélni tudjuk, hogy nem az lesz a megoldás, ami eddig: a masina néhány évtized alatt felfalja önmagát (mint a Komintern, mint a bolsevizmus, mint az SZDSZ, stb., stb.). Hanem egyre többen meglátják a szépen csillogó, de belül nagyon is rozsdás fogaskerekeit. És esetleg meglátják, hogy a szabadság és béke jelszava mögött sokszor egészen más rejtőzködik.
