Higgyük végre el, hogy erősek vagyunk!

Készséggel elhiszem, hogy sokakban ott él még 2002 csalódottsága, fájdalma, értetlensége. Annak a tudatnak a megélése, hogy ezt egészen egyszerűen elhinni sem tudtuk. Hiszen a számok, a tények, az adatok, a felmérések, eleve a sikeres kormányzás mind olyan alapként kellett volna szolgáljanak, amikor csak a nemzeti győzelem mértéke lehet kérdéses, nem az, hogy egyáltalán meglesz-e. És aztán még csak meg sincs.

Emlékszem erre az egészre. Nem voltam felnőtt, tizennégy éves múltam akkor, de világosan él bennem a letaglózottság érzése. Állítom, hogy az átlagosnál már akkor is jobban érdekeltek a közügyek, és dacára annak, hogy mégiscsak egy kamasz voltam, pont azt és pont úgy átéltem, mint a felnőttek. Meg természetesen az is megviselt, hogy a MIÉP nem tudta megismételni az 1998-as bravúrt és nem jutott be a parlamentbe. És bár ennek az írásnak nem ez a témája, biztos vagyok abban, hogy ez szinte teljes egészében – mivel kicsivel estek ki – Csurka István talán legnagyobb politikai hibájának köszönhető. Arra is emlékszem ugyanis, hogy többször elmondta a nyilvánosság előtt, ha szükséges, hány és hány helyen lépteti majd vissza a második fordulóba jutott miépeseket, azt kérve a szavazóiktól, hogy a Fideszt támogassák. Mit tesz ilyenkor a szavazópolgár? Hát már eleve a Fideszre szavaz, ha Csurka bácsi ezt kéri. Pedig ha akkor bejut a MIÉP, nem lett volna MSZP–SZDSZ-kormány. Mindegy, rég volt.

Ennek a 2002-es traumának köszönhető szinte teljes egészében, hogy a jobboldali törzsközönség egy jelentős része egyszerűen nem akarja elhinni a közvélemény-kutatási adatokat. Folyamatosan arra trenírozzák magukat, hogy ez csak áltatás, etetés, nyugtatás, hogy azt akarják velünk elhitetni, megnyugodhatunk, rendben érezhetjük magunkat. Amolyan megérkezettnek. Oké, aláírom: nem egy rossz stratégia elhitetni az ellenféllel, hogy igazán nyeregben van, aztán lecsapni rá. Sőt, amolyan tipikusan magyaros módi, nem? Hátrálást, menekülést színlelni, majd a felbátorodott, minket üldözőben vett katonákkal egyszerre csak szembefordulunk a lovon és nyilakkal borítjuk be a seregüket. Igen, mindenki tévedhet, mindenkinek lehetnek elmérései, ad absurdum direkt félrevezetése is, de az elbizakodottság leghalványabb jele nélkül mégiscsak nézzünk szembe a tényekkel: ennek a választásnak a kormánypártok az esélyesei. Nemcsak az elvégzett munka miatt, nemcsak a baloldal minősége miatt, hanem azért, mert az emberek így gondolják. Azért, mert a számok és a felmérések is ezt mutatják. Kár lenne összetéveszteni az elbizakodottságot a gyámoltalansággal. Mert egyiket sem érezhetjük, most, hogy már csak három hét van vissza a sorsdöntő választásokig. Igen, ezt is mindig elmondjuk. A politikában elvégre minden választás sorsdöntő, de ezúttal tényleg erről van szó.

El kell mondjam, nem gondoltam volna tavaly októberben, hogy a lehetőségekhez képest ennyire jól fogunk állni. Nem osztottam ugyan nem egy, nem két jobboldali véleményét, aki egy kicsit beszart Márki-Zaytól, mondván, hátha tényleg képes lesz arra, amit a baloldal vár tőle és megszólítja a bizonytalanokat meg a nem létező, de általuk Szent Grálként kezelt úgynevezett csalódott fideszeseket. Mára világosan látjuk, hogy ebből semmi sem vált valóra. Márki-Zay Péter kampánya egy katasztrófa, a csapata értelmezhetetlen dolgokat művel és azokra még értelmezhetetlenebb módon reagál vagy próbálja kijavítani, a régimódi balosok meg lassan úgy vannak vele, hogy jól van, legyünk túl ezen is, vigye el a balhét ez a borzasztó brigád, aztán 2026-ig megint kitalálunk valamit. Nekem ez nagyon tetszik, mint lehetséges szcenárió, nem is tagadom! A függetlenebb – érthetőbben fogalmazva: nem Ferencünk hátsójában élősködő – elemzők, publicisták mindezt ugyanígy látják, legyen szó közéleti vitaműsorokban tett megnyilvánulásoktól a saját játszótereikig. Látják, érzik, tudják: fekete lóként volt valami megfoghatatlan izgalom, finesz, lehetőség Márki-Zayban; bizonyította ezt az is, hogy mindkét eddigi választását megnyerte, többségben vezetheti Hódmezővásárhelyet – ami mindezidáig számomra egyszerűen felfoghatatlan –, de az október végi áttörés után úgy zuhant az egész a semmibe, mint a részeg kovács által tóba dobott kalapács.

Az emberek pedig nem hülyék. Ők egyszerre látták azt, hogy válsághelyzetről válsághelyzetre hogyan kormányzott a Fidesz–KDNP, mint ahogy azt is látták, még ellenzékben is mire volt képes a baloldal. Nem véletlen, hogy Márki-Zay népszerűsége a béka feneke alatt van. Nem véletlen, hogy ennyire mélyen talán még egyetlen miniszterelnök-jelölt sem volt, mint ő. Nem véletlen, hogy a sorozatosan érkező megnyilatkozásai elvágták a baloldali kampány torkát. És végül nagyon nem véletlen, hogy az emberek látják, érzékelik, hogy amikor a határaink túloldalán egy valódi – nem hibrid, nem időszakos, hanem nagyon is itt és most zajló – háború dúl, akkor nem fantasztákra van szükség, akik mindent elmondanak és az ellenkezőjét is, a legnagyobb nyugalommal tagadják le az előző nap elmondott szavaikat és így tovább, hanem nyugodtságra. Megfontoltságra, odafigyelésre, sebészi pontosságú tettekre. A választópolgárok nem kamu szuperhősöket akarnak látni, Magyarország Kapitányt meg egyebeket, hanem egy olyan kormányzást, ami ebben az esetben pontosan ugyanazt teszi, mint amit a neve is sugall: kormányoz.

Úgyhogy emberek, legyünk kicsit nagyobb bizalommal magunk felé. Igen, minden megtörténhet és az ellenkezője is, valamint a jóslás bonyolult dolog, különös tekintettel a jövőt illetően, de egy kicsit higgyük el, hogy jók vagyunk, erősek vagyunk.

Ne túlzottan, csak járjon át minket az érzés. Sokkal könnyebben és nyugodtabban lehet utána folytatni a harcot.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu