Hübrisz

A magántulajdon, a vallási és lelkiismereti szabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága – mind-mind olyasfajta jogok, ahol az egyén kényszer nélkül cselekedhet, egész addig, míg mások jogait, vagy testi épségét nem korlátozza, illetve sérti meg. Ahogy John Stuart Mill, a liberális szabadságjogok 19. századi összefoglalója írja: „az egyén nem felelős cselekedeteiért a társadalomnak, amennyiben ezek őrajta kívül más személyek érdekeit nem érintik.” Ez történetileg az egyén autonómiájának megszületése.

A 20. század elején születnek meg a „második generációs szabadságjogok”. Egyes alkotmányokba korábban, másokba csak a 2. világháború után kerülnek be a munkával és a szociális biztonsággal kapcsolatos direktívák. Megjegyzendő, hogy a szocialista mozgalmak már a 19. század közepétől kezdve küzdöttek mindezért, de a politikai konszenzusra sokat kellett várniuk. Majd nem sokkal ezután, konzervatív és liberális támogatással, következnek az oktatási, tudományos és kulturális jellegű jogok is. A „második generációs jogok” természetükből fakadóan már állami támogatás nélkül nem nyilvánulhatnának meg.

A 2. világháború után, az addigra nemzetállamok szintjén megfogalmazott emberi és állampolgári jogok nemzetközivé válnak. Ezek lesznek az úgynevezett alapjogok. Ettől kezdve a demokrácia alapelvárása ezek betartása. Mondhatni a liberálisok, a szocialisták és a konzervatívok konszenzusában megszületnek és jogilag is artikulálódnak azok a normák, melyek a demokrácia „kell”, azaz eszményi dimenziójába tartoznak.

A nemzetállamok szintjén, majd a nemzetközi jogban is, a 1960-as évektől kezdve bukkannak fel végül a környezettel, az egészséggel, vagy a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos jogok is. Ezek bővülése és erősödése mai is tart. Ebben a folyamatban már nagy szerepe van a globalizáció kihívásainak: bevándorlás, fogyasztóvédelem, környezeti ártalmak, stb. A felsorolás nem teljes, de világosan látszik, hogy a szabadságjogok bővülése az egyén autonómiájának bővítése mellett kiegészül egyes közösségek jogaival is. Világosan látszik továbbá az is, hogy a különböző politikai ideológiák, illetve cselekvő demokratikus elkötelezettségű pártok polémiájának eredményeiként kerülnek be az alkotmányokba. Mindezek alapján cáfolható az a világszinten elterjedt hazugság, miszerint a szabadságjogok ma elfogadott nemzetközi gyűjteményében, illetve az egyes demokratikus országok alkotmányaiban csupán a liberalizmus által megálmodottakat és megharcoltakat lelhetjük.

Óhatatlanul kialakul azonban egy fontos vita. A konzervativizmus a közösségeket valóban létező, tulajdonságokkal rendelkező, értékhordozó „lényeknek” tekinti. Épp ezért véli úgy, hogy megilletik bizonyos jogok is. Konzervatív kezdeményezés a család – mint értékadó közösség – alkotmányos védelme. De a nemzet, mint államalkotó kollektív létező is kaphat bizonyos előnyöket. A liberálisok ezeket megkérdőjelezik, vagy elutasítják, mert a közösséget pusztán egyének atomjaiból álló csoportnak tartják, melyeket valamiféle véletlenül egybeeső egyéni magatartás, vagy cél rendez egybe. Nem védendő kollektív létezőknek definiálják, hanem az egyének által alkotott változó, laza csoportnak. Épp ezért szerintük annyiban kell csak védeni, amennyibe az egyéni szereplőjét is védeni kell.

Ennek a vitának fontos gyakorlati következményei vannak. Nem mindegy ugyanis, hogy mit gondolunk a család fogalmáról. Hogy védeni akarjuk -e alkotmányosan azt a természetes testi-lelki-gazdasági közösséget, amely egy férfi és nő házasságából keletkezik. Vagy ezzel ellentétesen cselekszünk, azaz inkább helyezkedünk az egyén pártjára és megengedjük – a szexuális orientáció szabadságjogára hivatkozva – az azonos neműek házasságát, illetve gyermekvállalási jogait is. És a vita hosszasan folytatható, illetve folyik ma is.

A történelem tehát nem ért véget.