Amikor már éppen kezdett ellaposodni a közvélemény szemében az orosz–ukrán háború és különleges médiaművelet, megérkezett az új vérontás, amelyről lehet beszélni, és lehet érteni hozzá. Megint sokan oldalt választanak, akinek időszakosan lehet drukkolni, mint egy Aston Villa–Tottenham angol bajnokin, amit éppen ad a Sport 1. Pedig lehetne nézni más ligákat is, ahol több magyar játékos van…
Tele van a hivatásos és a közösségi média a palesztinok szenvedéseivel és elnyomatásával. Ha a Hamász így akarta megnyerni a konfliktust – hiszen tisztán katonailag aligha van esélye –, akkor végül is nem reménytelen a helyzete, habár Izraelt most nem lesz egyszerű lenyugtatni csaknem másfélezer polgára brutális lemészárlása után. Ha a Hamásznak egyszerűen az a célja, hogy Gáza kilátástalanul nyomorgó háborús gócpont maradjon, mert akkor a jóemberkedő nyugati világ majd még több segélyt küld, az a projekt is egész jól áll. A Katarban és egyéb fényűző helyeken lábat lógató Hamász-vezérektől az a kíméletlen cinizmus sem áll távol, hogy ehhez a saját szerencsétlen népüket ejtsék áldozatul az izraeli válaszcsapásoknak, úgyhogy egyelőre nem látszik, hogy bármi változhatna, ha majd egyszer elül a csatazaj.
Már csak azért sem, mert majdnem két évtized óta irányíthatott a Hamász egy politikai értelemben békén hagyott, pénzügyi értelemben pedig eszméletlen nyugati támogatásokkal kitömött zónát, amiből ők gépkarabélyokat, rakétákat, alagutakat és terroristakiképzést finanszíroztak; na meg egy sajátosan értelmezett dzsihád keretében önmaguknak a luxy életmódot, a nép változatlan nyomora mellett.
Elnyomásban nap, mint nap
Persze bizonyára nem leányálom arabnak lenni Izraelben, annak ellenére, hogy egy korszerű, jómódú ország lakói lehetnek, ahol minden adott a civilizált élethez. A modern polgári társadalomban számtalan eszköze van annak, hogy keresztbe tegyenek egy-egy etnikai csoportnak: nyelvi érzéketlenség a hivatal, a rendőr, a bíróság, a bolti eladó vagy bármilyen szolgáltató, az orvos, a nővér, a kórházi recepciós, esetleg a tanár részéről, a szándékos packázások, a röpke lenéző pillantások, a jelentéktelennek tűnő gunyoros hangsúlyok, annak a folyamatos éreztetése, hogy másodrendű vagy, kevesebbet érsz, mert nem az államalkotó nép nyelvét beszéled, nem hozzá tartozol. Szóval húzd meg magad, és ne nagyon kelljen már a méltóságos államalkotó nemzet tagjainak észrevenniük, hogy különbözöl tőlük, mert az nekik kényelmetlen! Hoppá, de ismerős ez!
Lényegében ugyanezen mennek át a külhoni magyarok egy évszázada a szürke hétköznapjaikon, még akkor is, amikor éppen nem jön elő valamelyik kisantant vagy posztkisantant államból a frusztrált baszdüh, és nem áll elő olyan fergeteges soviniszta ötletbörzével, mint legújabban éppen az elmúlás szelétől meglegyintett Ukrajna.
Terroristák > külhoni magyarok
Pedig ezek a magyarok nem lövöldöznek, nem robbantgatnak, nem ásnak alagutakat rajtaütések céljával, nem képeznek ki terroristákat, nem ölnek meg senkit. Talán kéne?! Kéne, hogy észrevegyék őket a nyugati világ felfuvalkodott erkölcsi lángoszlopai, akik idegen kézre adták őket? A magyarok nem költenek eurószázmilliókat rakétákra, fegyverekre, igaz, nem is kapnak ilyen támogatásokat a lelkiismeretükkel vívódó egykori és mai gyarmatosítóktól. Jó, a vezetőik esetleg nem makulátlanok, és nekik is hozzáragad olykor ez-az a kezükhöz, de legalább mégsem egy turistaparadicsom felhőkarcolójának negyvenedik, úszómedencés emeletéről hajszolják dzsihádba a népüket.
A külhoni magyarok nem érdemlik meg a nemzetközi közvélemény figyelmét? Nyilvánvalóan nem, hiszen még az Európai Unió erre vonatkozó szabályait A-tól Z-ig betartó, az előírt mennyiségű aláírást az előírt földrajzi szórásban felmutató Minority SafePack kezdeményezést is lesöpörte az asztalról a saját szabályait is magasról leszaró Európai Unió.
„Kit érdekeltek, magyarkák? Ne panaszkodjatok már, örüljetek, hogy földig ér a lábatok! Na, jól van, álljatok félre, útban vagytok, mert ott sorakozik mögöttetek a palesztin küldöttség, és adnánk már nekik az európai polgárok pénzét terrorizmusra! Tűnés innen!”
Tüntetés az ország természetes határaiért. Magyarország természetes határaiért is lesz tüntetés a Fényességes Nyugaton? (fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Eltűnés aggódó hangok nélkül
103 éve éreztetik az idegen fennhatóság alá kényszerített külhoni magyarokkal a szomszédos államok, hogy nem érnek annyit, mint az államalkotó nép, kinézik őket az őshonos területükről, hogy nem is odavalók, nem kéne ott élniük. Ezért aztán sokan elmenekülnek, vagy belecsúsznak a beolvadási folyamatba: előbb a remélt könnyebbség végett a nyilvános térben, aztán ezzel összhangban a népszámlálási kérdőíven, majd az identitásukban is lassan felülkerekedik az állami hovatartozás a nemzetin. Végül, amikor az anyanyelvük beszorul a lakásukba, mert odakint már két magyar is az államnyelven beszél egymással, legtöbbször nem is gondolva arra, hogy a másik is magyar lehet, és az államnyelvi iskolába adott gyerekeiket nem tanítják meg magyarul, akkor a nemzedékváltásnál nyelvileg is megtörténik és ezzel végbemegy az asszimiláció.
A már csak magyar származású gyerekből pedig, a lojalitás bizonyítási vágyától fűtve, gyakran a legvéresszájúbb magyargyűlölő soviniszta lesz – janicsár, ahogy a köznyelv nevezi.
Közben pedig szüntelenül zajlik az államalkotó nemzetek beköltöztetése a magyar városokba és falvakba. Többnyire nyílt titok, hogy pénzügyi előnyökkel, könnyebb lakásszerzéssel, jó munkahellyel kecsegtet, ha valaki hajlandó magyarlakta vidékre települni, hígítva a nemzetiségi arányokat. Gyarmatként veszik birtokba a területet, aztán ha etnikailag is megszerezték, akkor elkezdik fejleszteni, de addig nem.
Izgulhatnak az életükért a román, szerb, szlovák, ukrán telepítők? (fotó: AP/David Cliff)
Pedig a magyaroknak még államuk is volt ott, ahol 1100, vagy ki tudja, hány éve élnek az őseik, de most Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia vagy Ausztria terpeszkedik azon a földön. Ezekért a magyarokért nem raknak ki aggódó profilképet tömegek, nem raknak ki magyar zászlót a focimeccsen vagy bárhol, az ő szabadságukért nem tüntetnek Nyugat-Európa nagyvárosaiban a woke mozgalom önmaguk Lyóemberségétől elélvező újkommunistái, nem aggódik értük a CNN riportere.
Még a csonkahoni magyarok is ritkán vannak vele pontosan tisztában, hogy mekkora a baj, legfeljebb tízévente kíséri némi megdöbbenés a népszámlálási adatokat, aztán gyorsan elfelejtődik a mindennapok dolgai mellett.
Pedig a palesztinokra, ukránokra vagy akárkikre fordított figyelem, hangos aggódás, és főleg a folyamatos napirenden tartás és médianyomás itt is elkélne. Tény, hogy nem olyan divatos, viszont ez a saját népünkről szólna.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS