Oroszország egy különös ország. Különleges is, de mostanában inkább csak különös, tekintettel mindarra, ami a keleti néplélekben történik. De most nem a puskával hangyára vadászó részegekre, vagy kiüthetetlen focihuligánokra kell gondolni; náluk sokkal fontosabb, hogy az elmúlt években az orosz nép újra felfedezte magának a teljhatalmú uralkodók imádásának rutinját. Nem, nem a komcsikét, hanem akik az előtt voltak. A cárkultusz központjában, a Romanov család kivégzésnek helyszínén, Jekatyerinburgban, az egykor egyik legjobban őrzött zárt városban járt a PestiSrácok.hu, ahol a vallásos áhítat és a cáratyushoz intézett imák talán a leghangosabbak. És ennek talán Putyin is nagyon örül.
Vérre épült templom
1918. július 16-án Moszkvában nagy egyetértésben megszületett Lenin és Szverdlov által jegyzett, a cári család kivégzésére utasító parancs, és ezzel az utolsó remény is elveszett a Romanov dinasztia számára, akik 300 évig uralkodtak a világ legnagyobb kiterjedésű birodalmában. Körülbelül 80 évvel később a zűrzavaros körülmények között megtalált (1979.) holttesteket végre beazonosították, és végső nyugalomra helyezték Szentpéterváron a cári család hivatalos nyughelyén. A temetésen Boris Jelcin orosz elnök is jelen volt, ami már csak azért is szokatlan gesztus, mivel éppen ő volt az, aki 1977-ben támogatta, hogy rombolják le a cári család kivégzésének állítólagos helyszínét, a helyi gazdag kereskedőről elnevezett Ipatyev házat, amelynek helyén most az úgynevezett „Vérre épült templom”, vagy ahogy a helyiek ismerik a “Храм-на-Крови” (Hram Na Krovi) áll. Jelcin elnöknek egyébként egy hipermodern látogatói központot és egy ebben található állandó kiállítást is építettek nemrég, bár ennek nem lehet köze a cári családhoz, sem pedig a kimagasló politikai sikerekhez. De ez egy másik történet.
Újra felfedezett régi idők
A cáratyusék emléke és megítélése az elmúlt években nagy utat járt meg: az orosz nép újra felfedezte magának a régi idők monarchiájának (és nagyságának) romantikáját, amelyből mindenki szeretné a maga szeletét. De mi az oka, hogy II. Miklós újra hősként tetszeleg a nép szemében, annak ellenére, hogy a bolsevik propaganda, a történelmi tények, a gyenge uralkodás és az emberek millióinak az élettét követelő rossz cári döntések egyaránt mindent megtettek annak érdekében, hogy bemocskolják a család hírnevét?
Nem propaganda
A választ, és a mostanság napi szinten megrendezett (és államilag támogatott) megemlékezéseket, közös imáknak az okait nem a logikában, hanem főként az érzelmekben és kisebb mértékben a politikában kell keresni. Itt szimplán arról van szó, hogy Oroszország úgy döntött feltámasztja a hagyományait, amelytől összetartozás/közös identitás erősítését, az ideológiáktól mentes, független gondolkozást, és az egykori gyökerek megtalálását várja valószínűleg, persze a jelenlegi lehetőségeken belül, legalább látszólag levetkőzve a Dosztojevszkij által is megénekelt, rendszer által elnyomott „remegő személyiségek” bélyegét. A jelenséget Putyin is csak támogatni tudja, hiszen a személyi kultusz, illetve a Szovjetunió örökségétől való eltávolodás az ő hatalmának is csak jót tehet. És tesz is, bár csak nagy rosszindulattal lehetne a dolog tudatos propagandaként értelmezni.
Putyinék ideológiájában a romlás folyamatos volt. Az orosz birodalom a cárok alatt élte fénykorát, a bolsevik forradalom alatt elveszítették a Finn Nagyhercegséget, Baltikum és Lengyelország “őket illető részét”, majd a Szovjetunió szétesésekor a déli gyarmataikat, Fehéroroszországot és Ukrajnát.
Az igazság odaát van
A pontos okokra adott válaszok persze csak találgatások, illetve a helyiekkel folytatott beszélgetésekből leszűrt következtetések, ahogy szokták mondani, az igazság odaát van. Az „odaátot” is megpróbáltuk megkeresni a Jekatyerinburg belvárosától fél órányi autózásra, Ganyina Jámában: az egykori bánya az a hely, ahová a legenda szerint a cári család holtesteit legelőször vitték, majd a fehér hadsereg előrenyomulása miatt sietve próbálták megsemmisíteni, mielőtt innen is továbbszállításra kerültek. Az erdőkkel körülvett területen most templomok állnak: minden családtagnak egy, illetve rengeteg szobor, emléktábla és kereszt. Belépni persze fedetlen testtel, pucér lábbal még a férfiaknak sem lehet, így a bejáratnál kaptunk is kendőt, amivel elfedhettük nem kívánatos testrészeinket (a nők a fejüket is).
II. Miklós a reklámarc
Az élmény megható, a virágokkal beültetett talán egykori tömegsír mellett imádkozó asszonyok hallatán az embernek még a hátán is simán feláll a szőr, és ez az a pillanat, amikor az arra fogékonyak egy pillanatra megértik a fent már említett kísérletet a gyökerek és a közös identitás megtalálására, amelynek reklámarca nem más, mint II. Miklós, aki családjával, tekintettel arra, hogy rendkívül nehezen viselte az uralkodás terheit, csupán egy átlagos, polgári életre vágyott, de ez soha nem adatott meg neki. A boldog békeidők, amikor az uralkodó is csak egy egyszerű polgár akart lenni. Na jó, az érzelemkitörésekhez nagyban hozzájárul a különös brutalitással elkövetett gyilkosság ténye, a történetet sűrűn borító balladai homály, illetve az egészen mai napig életben tartott misztikum is, amely olyan mendemondáknak is jó táptalaj, hogy két gyerek esetleg megmenekülhetett. Bizonyíték persze semmire nincs.
Dédszülők könnye
Az imádkozásokon főleg időseket és középkorúakat látni. Nem véletlenül. A fiatalok úgy viszonyulnak ehhez a témához, mint a magyar egyetemista a rendszerváltáshoz, vagy a német frontra vezényelt elődök tragikus históriáihoz. Tanultak róla, de nem emlékezhetnek rá, dédszüleik pedig még könnyeket hullajtva mesélték nekik arról a bizonyos estéről, illetve az azt követő halálhírről. Mert az akkor a legnagyobb tragédia volt, valahogy úgy, mint a Szovjetunió összeomlása később szintén sokaknak. Mert a változás akkor is rossz, ha jó ugyebár. Ami viszont kétségtelenül benne van a levegőben, az bizonytalanság, az ország jövőjét, és a helyes utat illetően. De ezzel nincsenek egyedül, néhány ezer kilométerre nyugatra is hasonló a helyzet.
A cárok leszármazottai csak turisták
Az egykori cári családnak egyébként jelenleg körülbelül 60 egyenes ágú leszármazottja él szerte a világban, döntő többségben az ország határain kívül. Jelcinnek volt anno egy olyan ötlete, hogy visszaköltözteti őket Oroszországba, ez azonban nem sikerült. Nincs itt az ideje a visszatérésnek. Valószínűleg soha nem is lesz, maximum mint turista.
Oroszhont ész nem éri fel
Egy hét kint tartózkodás után sem tiszta még a kép, hogy odakint pontosan ki mit gondol, ki mit akar és hová szeretne tartozni. Katalin cárnőnek egykor nagyon is igaza volt abban, amikor nem várta el a Nyugattól, hogy az megértse Oroszországot. De ha elvárta volna sem lehetne, ahogy talán ők maguk sem értenek mindent magukkal kapcsolatban. Ezt egyébként Fjodor Ivanovics Tyutysev is jól tudta, amikor a következő sorokat írta:
Oroszhont ész nem éri fel,
És puszta rőf hiába méri:
Ő más mértéket érdemel –
Oroszhont hinni kell. Megéri.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS