Jelenés helyett, avagy a szív diadala Međugorjéban

Van egy hely a világon, ahol a hit a mindennapi élet természetes, magától értetődő része. Ahol Isten és a Szűzanya jelenléte annyira élő, hogy szinte tapintani lehet a tűző napon, a 40 fokos rezonáló levegőben, a kövekben, az áhítattól ragyogó és könyörgő arcokon. Međugorje kicsinyke település Bosznia-Hercegovinában, alig néhány kilométerre a horvát határtól, amelynek a nevét 1981 után ismerte meg a világ. Hívek tömegei zarándokolnak azóta ide az év minden napján, hogy találkozzanak az élő Istennel és a Szűzanyával, választ kapjanak legsúlyosabb kérdéseikre, hogy megérintse őket is a Béke Királynője. Soha nem volt még akkora szüksége a világnak egy óvó, intő anyai szívre, mint napjainkban, és talán soha nem áhítottuk még így a békét, mint ma, amikor ártatlan emberek veszítik életüket számlálatlanul és értelmetlenül a közvetlen szomszédságunkban, és nem létező igazságokat latolgatva attól rettegünk, legalább ne égjen holnap az egész világ. Međugorjéban mégis valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad minden épületből, minden szegletből. Szent Jakab temploma előtt betölti a teret a halk hozsanna. Az emberek csak jönnek és jönnek, énekelnek. Odabent a templomban egymás után borulnak térdre, pár száz méterre a feltámadt Krisztus térdéről törlik a kicsorduló könnyeket és mosollyal az arcukon indulnak tovább. A hitük az, ami mosollyá változtatja a könnyeket és reménnyé az elveszettséget, békévé a békétlenséget.

Drága gyermekek! Ebben a kegyelmi időben, a szívvel való imára hívlak benneteket. Kicsi gyermekek, legyen szívetek az imában felemelve az ég felé, hogy szívetek érezze a szeretet Istenét, aki gyógyít és mérhetetlen szeretettel szeret titeket. Azért vagyok veletek, hogy a szív megtérésének útján vezesselek benneteket. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra

– ez volt a legutóbbi üzenet, amit a Szűzanya átadott Marija Pavlović-Lunettinek, annak a hat látnoknak az egyikének, akik kisgyermek koruk óta élnek át jelenéseket, hallják és látják Máriát, a Béke Királynőjét.

Hat međugorjei fiatal, Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković, Ivan Dragićević, Ivan Ivanković és Milka Pavlović a Podbrdo hegye felett – amelyet ma már csak a jelenések hegyeként emlegetnek – 1981. június 24-én, úgy írják, egy fehér tüneményt láttak, kezében gyermekkel. Bár akkor megijedtek és elfutottak, a jelenések mind a mai napig folytatódnak a kiválasztottak életében. A nyitott szívű kétkedők bizonyságot nyertek és Međugorje tanúságtevőivé váltak. A kommunisták minden eszközzel elfojtani igyekeztek, tiltották, tagadták, a katolikus anyaszentegyház és Róma a mai napig hivatalosan nem ismerte el, ugyanakkor ferences szerzetesek az életüket tették fel rá és Međugorje él. Minden korábbi időknél erősebben üzen. És azt mondják, akit a Szűzanya meghív, az el is jut Međugorjéba.

Nincs két hónapja, hogy először hallottam részletesen Međugorje történetét és jelentőségét Böjte Csabától. Úgy beszélt róla, mint egy csodálatos helyről, ahol a Szentírás nem betűk, szavak halmaza, ahol a hit nem egy elcsépelt, megfoghatatlan fogalom, ahol mindennapi csodák változtatják azt biztos tudássá. Minden létező fellelhető írásos anyag elolvasása csak még erősebbé tette elsőként talán az újságírói kíváncsiságot, aztán a csodákra és minden istenire kiéhezett lélek is hajtott. Nem egyszer, nem jövőre, most azonnal menni kell. Hív Međugorje.

Azt, hogy bizonyos szempontból a megszokott világunk utolsó időszakát éljük, anélkül is látja, érzi minden, kicsit is összefüggésekben gondolkozó ember, ha sosem olvasta a Bibliát és a Jelenések könyvét. Ezekben a sorsfordító időkben kell, hogy legyen valamilyen iránymutatás, hogyan tovább. És ki más lenne alkalmasabb erre a feladatra, mint egy Édesanya, aki sosem mond le, alaptermészetéből adódóan nem mondhat le a gyermekeiről.

Hogy miért éppen a Balkán egy eldugott kisvárosát választotta a Szűzanya, hogy a kiválasztottak által átadja titkait és üzeneteit a vészterhes időkben, nyitott kérdés. Ha azt vesszük, hogy ez az ország a világ azon kicsi pontja, ahol a nagy történelmi vallási irányzatok egymás mellett, egymásra hatva megférnek, fejlődtek, alakultak – a katolikus, az ortodox és a muszlim –, az is felmerülhet, hogy a felekezetektől, vallásoktól független egység, a széthúzás, harcok helyett a valódi megbékélés, ami már a helyszín kiválasztásával is üzen.

Međugorje. A városkába érve, azon először keresztülsétálva megcsapja az embert valamiféle felismerés. Valami van itt. Más a levegő sűrűsége, az illata, a nap égetése. Régi szokásom, hogy amikor figyelek, feltérképezek, az arcokat figyelem. Az idegenek arcvonásait, akik szembejönnek az utcán, elsétálnak előttem. A templom felé tartva is ezt teszem. Nők, férfiak, gyermekek arca tűnik elő és mind ragyog, mint akik most hallottak valami nagyszerű hírt, vagy szabadultak valamitől. Nem kapják el a tekintetük, mint Budapesten a villamoson vagy a metrón, zavarukban és közönyükben az emberek. Pedig éppen úgy jöttek ide valahonnan, amit mintha maguk mögött hagytak volna, és most sodródnak ezzel a furcsa árral.

A templomban esküvő van épp. Földig érő fehér csipkeruhában a menyasszony, mellette világoskék öltönyben a vőlegény. És semmi cicoma. Egy egyszerű dal csendül fel egy gitáron. Nincs óriási násznép és senki sem kérdezi az utcáról betoppanókat, mit keresnek itt. Együtt éljük meg a pár örömét, hogy egymásra találtak, és most összekötik az életük a földön túli örökkévalóságra is.

A hajó jobb oldalán kék, ezüst, fehér drapériák és illatozó orchideák ölelésében áll imára kulcsolt kézzel a Béke Királynője. Feje fölött tizenkét csillagból gyűrűt formáló glória. Arca olyan élő, szinte már várod, egyszer csak megszólal, vagy lelép és megöleli az előtte könnyezve térdelőt vigaszul. Az oldalsó ajtó kilincsét egymás kezébe adják az egymás után érkezők, a kimondottan csak őhozzá érkezők. Idős, botjára támaszkodó asszonyka tipeg a Szűzanya színe elé. Megtorpan, előbbre lép, lassan a földre engedi a botját, aztán térdre hull. Fiatalasszony ül a templom kövén, körülötte három gyermek. Két fiúcska autót tologat, egy aranyhajú kislány az édesanyja szoknyájába kapaszkodik. Fiatal anyjuk hol Mária arcát kémleli, mint aki valamiféle válaszra vár, hol a gyermekeit inti csendre, nyúl utánuk, hogy el ne kószáljanak. Nem áll fel. Kitartóan csak ül a kövön és vár. Egy édesapa jön, szemlátomást testileg és értelmileg is sérült kamasz gyermekével. A lány ellenáll, néha állatihoz hasonló morgásszerű hang jön ki a torkán. Nem érti, mi történik. Apja türelemmel simogatja és vezeti egészen a szoborig. Nem kérdés: csodás gyógyulást remél arra, amire a természet törvénye szerint nincs. De annyi csoda híre jutott oly messzire innen Međugorjéből, hogy akinek nincs más reménye és a hite elég erős hozzá, az megpróbálja.

Hogy milyen erős hit kell ehhez, hinni a lehetetlenben, ahhoz közelebb visz a következő reggel. Éles sziklák meredeken felfelé, 520 méteren. Ez a Križevac. Tűz a nap, legalább 35 fok árnyékban, ha lenne olyan, de nincs. Mégis vagy száz–százötven ember araszol felfelé, ki egyedül, mások kisebb-nagyobb csoportokban, néma csendben. Pusztán a rózsafüzérrel mantrázott imák halk morajlását hallani.

Mezítelen talppal lehet érezni csak igazán a hegyet. A zarándokok milliói által lekoptatott kövek simogatását, az éles sziklák vágásának égő fájdalmát. Minden lépést úgy tapogatsz ki, mint az életben, amikor egyáltalán nem mindegy, hová lépsz és hogyan. Míg az első méterek, tíz méterek maga a kínok kínja, a kétely, hogy meg tudod-e csinálni egyáltalán, vagy a következő percben ájulsz el levegőért kapkodva. Aztán egy ponton túl megszűnik a hőség és a talpaid bizsergő égése. Az az a pont, amikor már nemcsak betanult mantra az ima, megszűnik a kint és csak a belső hang marad, az érzékelés másik dimenziója. Ötszázhúsz méter kőtenger, két óra erőmenet, amiben a legnehezebb nem a sziklák legyőzése, hanem a belső hegyünk megmászása. A csúcson hatalmas fehér beton kereszt ragyog. Célba értél.

Csaknem száz esztendeje a međugorjei plébánia hívei emeltették Krisztus iránti tiszteletük jeléül ezt a negyven méter magas keresztet. Elképzelni is nehéz, hogy a járhatatlan utakon, sziklák kőtengerén maguk a hívek, idősek és gyermekek egyaránt saját maguk cipelték fel ide az összes beépített anyagot.

Odafenn érti meg igazán az ember, mi a különbség a tankönyvszerűen, vasárnapi templomlátogatásokkal megélt hit és a cselekvő hit között – ami lám, valóban hegyeket mozgat, vagy ha hegyeket nem is, sziklákat biztosan –, és azt is, hogy egyik sem teljes a másik nélkül. Ott fenn, 520 méternyi éles sziklával a talpad alatt érted meg igazán, hogy érezni kell a fájdalmat, ha meg akarod élni a beteljesülést, és át kell venni a saját válladra is a keresztet, ha be akarod fogadni az Ő áldozatát. Lefelé az összevagdosott, sajgó lábak is úgy tudnak repíteni, mintha körülbelül tíz kilóval könnyebb lennél. Tíz kilónyi láthatatlan vaslánccal…

A csodák sorának ott, a távoli Bosznia-Hercegovinában még közel sincs vége. A Križevacnal jóval alacsonyabb Podbrdo vérre emlékeztető vöröses szikláin felfelé egy kicsit mindenki áhítja a csodát, azt, hogy talán ő is megláthatja, ami hat gyermeknek akkor, 1981-ben és aztán folyamatosan megadatott. Hiába sokkal rövidebb az út, a sziklák valahogy élesebbek, keményebbek. És ide gyermekek, tizenéves fiatalok – vagy Slavko atya, aki halála napján sem hagyta ki a jelenések hegyét – úgy futottak fel ide, minden egyes nap.

Kétségkívül több a felfelé igyekvő, mint a Križevacra. A tömegben akad jó néhány turista is. De a többség tekintete egyetlen pontot kutat, keres, pásztázva a hegytetőt. A fehér tüneményt, amely ma kerítéssel körülvett hófehér márványszobor. Vannak, akik a kerítés korlátait két kezükkel markolva térdepelnek, miközben szemüket az égre emelik. Van, aki levelet hozott, bedobja a rácsok fölött és hangosan imádkozni kezd.

Felérnek közben a turisták is. Kattognak a szelfik a Szűzanyával. Két pózoló között háromgyermekes család ér célba. A két kisebb a saját lábán, a nagyobb apja karján, lábaival a derekába csimpaszkodik. Olyan 10–12 éves forma. Furcsán mosolyog, nem beszél. Aztán átveszi az édesanya, látszik, hogy nehéz neki a súly, de a kövek között egyedül lépked fiával a karjában a keresztre feszített Jézus elé és érinti annak a lábához a gyermeket. Körülöttük mindenki éli a saját pillanatait. Nem fordítanak különös figyelmet a családnak, akik egy a sok közül, akik a saját keresztjüket cipelték fel ide. Talán néhány perccel később a család a Béke Királynőjének márványszobra mögött ül a félig árnyékban húzódó köveken. Az apa feláll, kezébe veszi nagy fia lábát, lecsatolja a műlábhoz hasonló fém merevítőt. Megáll az idő egy pillanatra. A nagypapa kapja ölbe a fiút, Máriához indul vele. Ott, a kerítésnél leteszi. Térdre borul. Nem szól. Magában imádkozik. A gyermek csökevény lábacskája kicsavartan fekszik a kövön és úgy trónol felette, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Senki sem fotózkodik, a szelfire beállt párok is leengedik kezeiket. Néhány másodpercig állhatunk így, egy helyben mozdulatlanul.

A család számára a világ legtermészetesebb mozdulatai, amelyek a mindennapokba íródtak, felülírják az egyéni kéréseket, amiket minden zarándok magával hozott ide. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor mindenki, aki csak itt van, egyetlen fiúcskáért rebeg imát.