Látom, ahogy most fennen ünneplik balosok azt, hogy a Tusk vezette Lengyelország ellen az Európai Unió befejezte a jogállamisági eljárást. Mármint, ha minden igaz, akkor a bizottság arról döntött, hogy immár semmilyen jogállamiságot érintő probléma sem maradt a lengyeleknél, piff, ez ennyi volt, nincs ott semmi néznivaló, lehet szépen újabb problémát találni. És miközben a balosok kárörvendését nézzük, mármint ami Magyarországot illeti, érdemes elgondolkozni valamin: ha van helyzet és állapot, ami azt bizonyítja, hogy mindez tisztán politikai indíttatású támadás, akkor az pontosan ez.
Mert persze lehet itt játszani azt, aki pár perce jött le a falvédőről, meg tágra nyílt szemekkel méltatni, hogy tessék, ennyi idő is elég volt a demokratikus normák helyreállításához, ez az egész nem erről szól. És annyira, de annyira átlátszóak ők saját maguk is, ami már inkább kontraproduktív szituációvá varázsolja az egészet.
Mert ugye a következőek elég nyilvánvalóak: Brüsszel nem szereti – és akkor most finoman fogalmaztam –, ha egy tagállamának szuverenista vezetése van. Brüsszel továbbá nem szereti, ha ezek a szuverenista vezetések ellenérveket fogalmaznak meg olyan szituációkban, amelyekben birodalmi érdekük fűződne ahhoz, hogy ez ne történhessen meg. Adott esetben ilyen a háború támogatása – amiben persze az előző lengyel vezetést sem érhette kritika, de látszik, hogy ha nem olyan a beállítottságod, ami ab ovo a klub tagjává avanzsál, akkor teljesen mindegy, egyebekben mit gondolsz a világról –, de bármilyen nagyhatalom, nyilvánvalóan főleg az Egyesült Államok kiszolgálásáról van szó.
Európa vezető államai ugyanis – ez most egy kis kitérő lesz – mintha önként kinyilvánították volna, hogy ők a továbbiakban nem szándékoznak önálló entitásként fellépni a világpolitikai folyamatokban. Mi több, teljes egészében azt és úgy szándékoznak tenni, amit és ahogy azt az Egyesült Államok akarja. Legeklatánsabb példája ennek Németország, de időnkénti ellenérzései dacára Franciaország sem cselekszik másként, Olaszország meg teljesen mindegy, valójában mit tenne, mert mindig is Frankfurt zsebében lesznek és mindenfajta gazdasági és politikai döntéseiket úgy fogják meghozni, hogy Frankfurt ne döntse be őket, minekutána az a kiváló olasz gazdaság olyan, hogy bármikor be lehetne dönteni, csak szándék kéne rá. Ezek után pedig lehet hívni Olaszország vezetőjét Meloninak vagy bármilyen balosnak, végül is egy a lényeg: Frankfurt dönt.
Elég az hozzá, hogy a második világháború után Nyugat-Európa– többek között a kétségkívül remek Marshall-segélyből felépített államok – úgy pozicionálta magát, mintha legalábbis az USA sorban következő ötven-, illetőleg hatvan-akárhányadik államai volnának. Szólt ez persze arról is, hogy a védelmi funkciókat teljesen a NATO-ra bízták – értsd, az USA-ra. Mi, közép-európaiak pedig nem így szocializálódtunk, hanem egy sokkal elnyomóbb, akkor és ott sokkal erőszakosabb világhatalom köpönyege alatt. És már csak ezért is sokkal gyanúsabban fogadunk bármiféle védelmi szándékkal érkező nagyhatalmat. Nemcsak azért persze, mert ez a bizonyos nagyhatalom is porig bombázott minket anno, hanem már csak a történelmi tapasztalatok okán is.
Nem vagyunk elájulva az ilyen ambícióktól, és nem várjuk el, hogy kizárólag más védjen meg minket. Persze, ha már USA-barátság, akkor a lengyeleknél, legyen bármilyen kormány is, nem találni Közép-Európában jobban haverkodó szövetségest, de visszautalva a korábbiakra: ez sem elég, ha nem vagy pontosan ugyanolyan, mint amilyet az európai mainstream megkövetel.
A jogállamisági eljárás pedig erről szól. Mezei megközelítésben egy országban akkor vannak jogállamisági problémák, ha nem mindent és teljes körűen a baloldal határoz meg. Ellenkező esetben, mármint, ha minden létező centrumban a balosok fújják a passzátszelet, semmi probléma sem merülhet fel, de ha esetleg szuverenista erők ülnek a kormányrúdnál, akkor természetesen mindig súlyos problémák merülnek fel a demokratikus normákat illetően. Ez mindössze erről szó, semmi egyébről.
És micsoda meglepetés, hogy amikor a Tusk vezette balosok átvették Lengyelország vezetését, akkor egyik pillanatról a másikra, szinte varázsütésszerűen minden probléma megoldódott! Jöhettek az addig zárolt pénzek, megszűnt a zsarolás. Ez nem politikai nyomás, ugyan, dehogy! Csak akkor valaki elmondhatná, ha ez nem az, akkor micsoda a valójában vett politikai nyomásgyakorlás? Hogy egy adott ország úgy döntsön a választásokon, ahogy az az európai elitnek megfelelő?
Éppen ezért semmi kétségünk se legyen: abban a pillanatban, hogy a baloldal átvenné a magyarországi hatalmat, Brüsszel megszeretné hazánkat. Csak ugye, az egyszeri magyar ember nem szereti az ilyesmit. Sőt, nagyon megveti. Ezért roppant szerencse, hogy június kilencedikén hathatósan és hangosan mondhatjuk el erről az egész kabaréról a véleményünket.
Vezető kép: MTI/EPA/Olivier Hoslet
Facebook
Twitter
YouTube
RSS