A magyar film

Jelenleg nincs magyar film. Magyarországon gyártanak magyar közpénzből és talán magánpénzből is filmeket, de ezeknek nem sok közük van a magyar nemzet, a magyar nép, a magyar kultúra értékeihez, jelenéhez, múltjához, jövőjéhez.

Ezek a filmek vagy a filmipar világtrendjeibe, illetve a „művészfilm-ipar” világába illeszkednek, vagy a magyar kultúrával kifejezetten ellenséges, szélsőliberális ideológiai csoport magyarellenes gyűlöletét mesélik el újra és újra. A magyar film az elmúlt évtizedekben szinte semmit nem tett hozzá a nemzeti öntudathoz, a kommunista időszak utáni szellemi újjáépítéshez, a Magyarországon végigsöprő „modernizáció” és vadkapitalizmus traumáinak feldolgozásához. A huszadik század háborúiban, szovjet vagy német koncentrációs táboraiban, az elszakított területeken végrehajtott népirtásokban meghalt másfél millió magyar és német nemzetiségű emberről szinte egyetlen film sem készült. A magyar film teljes mértékben adós a magyar múlt értelmezésével, a nemzeti nagylét elvesztésének feldolgozásával. És a magyar film semmit, de semmit nem tett azért, hogy a jellegzetes magyar életmód, a nemzeti karakter, az ország csodái, élhetősége mesékben, történetekben, eposzokban megörökítésre kerüljön.

A kommunisták A Tenkes kapitányával és A tizedes meg a többiekkel többet tettek a magyarság megőrzéséért, mint a magyar film az elmúlt harminc évben.

A magyar film, ahogy egyébként ennek az intellektuális körnek egyetlen nyúlványa sem, nem tett semmit a demográfiai katasztrófa megértéséért és mérsékléséért, tudomást sem vett a határon túli magyarságról, és mindenkoron fő foglalkozásának tekintette az ország hangulatának rombolását, a bűntudatkeltést, a magyarság értéktelenségének sulykolását. A magyar filmgyártás az elmúlt harminc évben szélsőliberális kezekben volt és most is ott van, ami történelmi hiba, hiszen az elkészült filmek és legalább annyira a nem elkészültek hiánya nyomot hagy, nagyon határozott nyomot a „közhangulaton”.

A magyar filmgyártás nem magyar filmgyártás, csak filmgyártás. Semmi több.

Egyébként ez szinte teljesen igaz a televíziós fikciós műfajokra is, ahol a végletesen primitív „szórakoztatás” dominál, általában agyhalott külföldi műsor és sorozatok megvásárlásával, újraforgatásával.

Nyilván a magyarságukat fontosnak tartó alkotók nem véletlenül szorultak ki erről a területről is. Ennek az írásnak nem tárgya az, hogy minősítsük azokat a szakmai fiaskókat, amikor legalább a témaválasztás nem volt teljesen értelmezhetetlen magyar szempontból.

Különösen riasztó, káros és veszélyes ez, mert a film és a tévéfilm az egyik legfontosabb nemzeti közösségépítő és befolyásoló erő volt a huszadik században, és ebből az erejéből nagyon sokat megőrzött az internet korában is. Ha nem vesszük vissza ezt a nagyon fontos területet, és nem jelenik meg a jelenleg választói többséget élvező nemzeti öntudat a filmiparunkban, az egyik legfontosabb propagandaeszközt engedjük át a magyar érdekek ellenségeinek. A magyar gyerekeket és fiatalokat folyamatosan olyan amerikai, alapvetően ember- és normalitásellenes szórakoztató ipari termékekkel bombázzák, amelyek a lokális és nemi identitások teljes lebontását segítik elő, amelyek célja a globalizáció végletes támogatása. De a felnőttek sem kapnak olyan történeteket és meséket, amelyek segítenének nekik normálisnak maradni ebben az állandóan dezintegrálódó világban.

Senki nem tett többet a nők és a férfiak közötti természetes együttműködés lerombolásáért, mint az észak-atlanti civilizáció tömegszórakoztató ipara.

A film egy nagyon új eszköze a művészetnek, a propagandának, az önkifejezésnek, a szórakoztatásnak. És még mindig az egyik legnagyobb hatású tömegbefolyásoló eszköz jó és rossz értelemben egyaránt.

Milyen legyen tehát a magyar film?

Először is talán magyar. Ne művészfilm, ne rendezői film legyen. Ne legyen trendi. Ne akarjon semmi más lenni, mint sok százezer, milliónyi magyar közös filmélménye. Legyen a közös mesénk, amiben nem szerepelnek elmebetegek. Mert manapság nincs film elmebetegek nélkül. Olyan filmjeink legyenek, amelyben normális emberek szerepelnek. Legyenek filmjeink a normálisról, a normalitásról.

Az elmebajról ugyanis már az összes lehetséges filmet megcsinálták.

Pedig higgyék el, a normalitás sem egyféle és még csak nem is unalmas. A normalitás is lehet szórakoztató, vicces. Ráadásul a normalitás kedves, nyugalmas, de mégis a nagy dolgok megoldására szolgál, abban születünk, abban élünk és abban hagyjuk örökül létünk nyomait a gyermekeinknek. És csak ez számít, semmi más. Az őrület nem része a mindennapoknak, csak az őrültek a részei, akik rendezőként, forgatókönyvíróként, producerként, önmegvalósítóként, és legfőképpen műítészként el akarják hitetni velünk, hogy csak a hülyék érdekesek.

A magyar filmtörténet nagy alkotásai mind olyan történetek, bármikor is készültek, amelyekben normális emberek szerepelnek, vagy olyanok, akik küzdenek a normalitásért (legjobb külföldi példa erről a közelmúltból az

Az élet szép

című film Guidója, a film egyetlen normális felnőttje egy elmebeteg korban).

A világ lehet őrült, de nekünk normálisnak kell maradnunk benne végül, ez a mese, a történet lényege.

Könnyen felejtünk, pedig a magyar történelemben nem is olyan régen, ötven éve a film, a filmművészet, a filmes propaganda nagyon tanulságos szerepet játszott a Kádár-rendszer konszolidációjában. Ez nagyon nem köztudomású, és jól is titkoljuk, pedig az ember rendszeresen belefuthat a köztelevízió kínálatában a hatvanas évek második felében készült kiváló alkotásokba, amelyeket zömmel elfelejtettünk ugyan, de elképesztő minőségben állítanak emléket az előző húsz év történéseinek, illetve sikeren felejtetik el azt a nézők millióival (akkor még a nézők millióival) a szocializmus friss bűneit.

Már a 1963-as Hattyúdal („a Villa Negra nem fényes lokál”) is empátiával fordul a régi világban „szocializálódott” ember felé. A tizedes meg a többiek című film pedig egy egyértelmű gesztus a nem „szocialista típusú” ember felé, habár már a hatvanas évek elejétől készültek olyan filmek, amelyek nem is olyan finoman utalgattak arra, hogy ki lehet beszélni a szocialista realizmus formalizmusából. Ezt a csodálatos vígjátékot Dobozy Imre kisregényéből és forgatókönyvéből készítették, amely maga is kifejezetten jól sikerült mű, egyébként egy velejéig kommunista író tollából. Nagyon nehezen dönthető el, hogy a forgatókönyv és a film metaüzenetei tudatosan létrehozott szellemi termékek-e, vagy inkább az alkotók ösztönös művészi helyzetértékelésének következményei. De az utalások annyira egyértelműek, hogy néhány kommunista funkcionáriuson kívül mindenki értette őket, egyébként a film a Szovjetunióban is nagy siker volt.

A film elején a tizedes egy motoron száguld a német és a szovjet arcvonal között egy motoron, kiváltva a szovjet és a német katonák tiszteletét is a bátorságával. Ezt a képet csodásan árnyalja a későbbiekben, hogy az egyébként csontig hatóan magyar karakterű tizedes, Sinkovits Imre tökéletes alakításában, éppen a szajréval, a zászlóalj zsoldjával menekül a totális szétesés közepén. A film egész története a magyar leleményességről, a bajtársiasságról, a magyar kisemberek összetartásáról és összekacsintásáról szól, valamint minden más és mindenki más kigúnyolásáról. A kommunisták teljesen komolyan mertek arra hivatkozni, hogy tulajdonképpen ők kacsintanak össze a magyar néppel a szovjetek feje felett, és mindent megtesznek azért, hogy újra ne lehessen Moszkva túlzásait a magyarokra kényszeríteni.

Még a hatvanas évek kádári diktatúrájában is szofisztikáltabb módszerekkel csaptak be bennünket, mint ma.

Ma magas művészetként kapjuk az amerikai és a nyugati liberális szemetet, a saját pénzünkön folyatott filmgyártáshoz meg közel sem mehetünk, miközben nyíltan magyarellenes, magyargyűlölő, a magyar történelmet az általunk elkövetett bűnök sorozataként interpretáló, minden tekintetben rombolni akaró emberek milliárdokat költenek el olyan filmekre, amelyeket néhány száz ember néz csak meg. A közönségsikernek számító magyar filmek pedig mondanivalóban nem mennek messzebb, mint egy Kisváros epizód.

Természetesen a filmgyártás kísérletezés, sosem lehet tudni előre, mi működik majd és mi nem. Azonban nyolc év nemzeti kormányzás után már egyrészt képesnek kellene lennünk megfogalmazni azt a mondanivalót, amivel meg akarjuk határozni magunkat 2018-ban, valamint legalább a valós politikai és választói arányokban kellene megjelennie a filmes struktúrákban és döntésekben azoknak, akik pozitív megközelítéssel állnak a világhoz.

Hagytuk magunkat belemanőverezni a belvárosi értelmiség örömtelen, szenvedésorientált lelkivilágába, pedig a magyar néplélek nem ilyen.

A film, a tévéjáték, a filmsorozat az egyik fontos eszköz, ami kivezethet bennünket ebből a csinált rendszer szintű depresszióból és pesszimizmusból. Lássunk már neki.