A tudatlanság és alkalmatlanság ámokfutása, avagy a XXI. századi forradalmár kórtörténete (áltudományos elemzés)

Észrevétlenül beszivárogtak az életünkbe a forradalmárok. Az 1870-es évektől, a Párizsi Kommün körüli tömegmészárlásoktól kezdve, legfőképpen Marx tanainak elburjánzás után a forradalmárok határozták meg a világ arculatát.

A forradalmár az az ember, aki szerint minden rosszul van, viszont ő tudja, hogy miként lehetne minden jó, és ez utóbbi cél elérése érdekében kész bármilyen árat megfizettetni az emberiséggel. Ugyanezen személyiségtípus jellemzője, hogy habár fennen hangoztatott célja minden ember felszabadítása és teljesen boldoggá tétele, az emberáldozatokban jelentkező járulékos veszteségeket rugalmasabban kezeli, mint az amerikai hadsereg.

Annak a mondásnak a mintájára, miszerint abból, hogy paranoiás vagy, még nem következik, hogy nem akarnak tényleg elkapni, nyugodtan mondhatjuk, hogy hiába érdeke mindenkinek, hogy a forradalmárokat elmebetegnek minősítsük, már aki nem akarja osztályellenségként, rasszistaként, ciszheteróként, transz- vagy homofóbként vagy egyszerűen fehér emberként agyonverve végezni a betonon, attól még a forradalmárok bizonyosan elmebetegek.

Mi, normálisok akkor követjük el a legnagyobb hibát, ha sokat hallgatjuk az elmebetegeket, vagy ne adj isten beszélgetni kezdünk velük.

A forradalmár boldogtalan.

• A forradalmár elégedetlen, kielégületlen, kielégíthetetlen és az anyukáján kívül senkit nem képes szeretni, de az se szerette viszont.
• A forradalmár képtelen az intimitásra, mert számára csak az emberiség létezik, az egyes emberek nem.
• A forradalmár ebből következőleg rendkívül irigy, természetesen tudat alatt. Mindazokra irigy, akik egy egyszerű élettel elégedettek, akiknek van kihez hozzábújni (ez vonatkozik még a macskás nőkre is), akiknek van valamijük, amiért megdolgoztak, vagy akin csak egyszerűen látszik, hogy szerette az anyukája.
• A forradalmár bizonytalan a szexuális identitásában, nagyon gyakran cserélgeti a szeretőit és különösen nagy humanistaként tartja számon őt a környezete, ha a megunt szeretőit nem végezteti ki. Ha viszont a nagy forradalmárt unja meg a szeretője, akkor abból trockizmus vagy goldsteinizmus lesz, és az elhidegülés tömegmészárlásokkal végződik.
• A forradalmár vérengzési hajlama fergeteges mértékben fokozódik, ha talál magának egy olyan embert, aki azért nem untatja az egyébként érdektelen biológiai jellegű szex után, mert a szerető maga is első osztályú tömeggyilkos.
• Egy évszázaddal korábban sok forradalmár azért volt ideges, mert a „tudomány” fejletlensége okán még nem tudhatta, hogy ő egy olyan nő, aki férfitestbe született és azért szexel (eléggé szerencsétlenül) olyan férfiakkal, akik férfitestbe születtek, de nőibe szerettek volna, mert leszbikus akart lenni tulajdonképpen.
• A forradalmárok most 2020-ban viszont azért idegesek, mert hiába képzeli mindenki annak magát, aminek akarja, még mindenki olyan pocsékul van, mint bármilyen korábbi forradalom előtt és után.

Összefoglalva: a forradalmárok a forradalmak alatt is csak azért voltak jól, mert a „tömeggyilkosság fincsi” (ahogy azt Woody Allen olyan kiválóan megfogalmazta).

A forradalmárok tényleg mind egyformák, csak abban különböznek egymástól, hogy vannak, akik maguk szeretik elvégezni a piszkos munkát, illetve vannak olyanok, akik csak élvezik ha halálos ítéleteket írhatnak alá.

A forradalmárnak ugyan lehet foglalkozása, lehet értelmiségi is. Forradalma válogatja, hogy a forradalom utáni, konszolidációnak hívott tömeggyilkosságok során az értelmiségiek mészárol(tat)ják le azokat az elvtársaikat, akik az utcai kibelezések és gyilkosságokkal végződő nemi erőszakok segítségével győzelemre vitték a forradalmat, vagy az értelmiségieket verik agyon az osztályellenség voltukra ráébredve. Nem meglepő módon, az értelmiségibb forradalmár elvtársak sok esetben még egyet is szoktak érteni a saját likvidálásukkal, például mert hirtelen rádöbbennek, hogy nem képesek elég hatékonyan fellépni az osztályellenség ellen (rosszul lesznek például miközben kínoznak valakit), és ezzel gyengítik a forradalmat.

A forradalmár egyébként egyszerű lélek is, igazából eredendően csak egy rablógyilkos, aki megértett valamit a propaganda alapjaiból, és tapasztalja, hogy egy csomó ember körülrajongja, ha forradalmárnak nevezi magát és holmi igazságtalanságokról hablatyol. Akkor is, ha a rajongóit ugyanúgy kirabolja, megerőszakolja és legyilkolja, mint bárki mást.

A véreskezű forradalmár különösen undorító alfaja a gyáva forradalmár, aki valamilyen értelmiségi munkakörben uszítással keresi a kenyerét, üzemszerűen ugrasztva egymásnak rasszokat, etnikumokat, társadalmi csoportokat. Ez az a fajta, aki „civil szervezetben„ illetve újságnál adja elő magát, felső középosztálybeli életszínvonalon él. És forradalom idején ő állja körbe a lincselőket, hogy üdvözült mosollyal tapsoljon. Majd megírja, hogy a meglincselt áldozat egy micsoda szemét rasszista volt.

Ez a típus sem veszélytelen, ha a hétvégéjén már sokadszorra nem jön össze a szánalomszex. És ha a jobb ízlésű forradalmárok még megerőszakolni sem hajlandók, akkor képes egy kisnövésű rendőr mögé lopózni és hátba is lőni, akkor is, ha az illető rendőr nőnemű és mondjuk fekete is. Mert mindenért, ami vele történik a strukturális, rendszerszintű elnyomás a felelős, amit a rendőr testesít meg.

A baloldali forradalom általában tömeggyilkosság, a hivatásos, fizetett forradalmárok pedig mindig kivétel nélkül tömeggyilkosok. Náluk csak azok nagyobb gyilkosok, akik fizetik őket.

Volt boldog 20-30 évünk, amikor azt hihettük, hogy elértünk a boldog posztforradalmi korba, amikor az akcionista elmebetegeket féken tartja a gyógyszeres kezelés. De nem. Ott tartunk, mint száz éve: utcai harc, erőszak, lincselés, gyújtogatás és a buli végén az elmebetegek hazamennek anyucihoz, kipihenni a fáradalmaikat és a törvény nem tesz semmit.

Különbség azért persze van. Akkoriban az állam, például a weimari Németország, érthető okokból gyengült meg. De most azért nem cselekszik elég hatékonyan, mert elbürokratásodott egykori forradalmárok ülnek a politikai hatalomban és az államszervezetben, akik élvezik, hogy törvényesíthetik az őket követő generáció terrorját.

Amerikában jelenleg a Demokrata párt támogatói és támogatottjai próbálják meg a szó szoros értelmében terrorizálni a lakosságot. A dolog működni látszik, és ha a dolog így marad pillanatokon belül importálni fogják hozzánk is ezt a módszert.

A helyi humán erőforrás (elmebetegek, „forradalmárok”) megvannak hozzá.