Stratégiai kutatóintézetet alapítottunk az orosz–ukrán háborúra!

1)

Az orosz–ukrán konfliktus nem ideológiai alapon indított háború.

Minden háborút a győzelem reményében kezdenek el. A győzelem hiánya pedig – vagyis a konfliktus befagyása, vagy az a helyzet, amikor mindkét fél pszichológiailag vesztesnek érzi magát – újabb háborúk melegágya, akárcsak a győzelem után a vesztes fél teljes pacifikálásának elmaradása. Oroszországot a Szovjetunió összeomlása után minden józan számítás szerint integrálni kellett volna az európai katonai és gazdasági övezetbe, és kulturálisan be kellett volna fogadni a nyugati civilizációba.

De ez ugyanúgy elmaradt, mint a teljes pacifikálása.

Ez és a NATO terjeszkedése – legvégül már az egykori orosz birodalom magterületein – automatikusan hozott újra létre egy rivális szuperhatalom-aspiránst. 2)

Az orosz–ukrán háború közvetlen oka az amerikaiak ukrajnai beavatkozása.

Ha az oroszok egy, nem a háborúra teljesen felkészült, az amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett ukrán haderővel találkoztak volna, akkor győztek volna. Putyinnak támadnia kellett, ha alapos okkal hitte, hogy amerikai támogatással Luhanszk és Donyeck visszafoglalására, esetleg a Krím megtámadására készülnek az ukránok.

Szerintünk nem az oroszok voltak sokkal gyengébbek, mint vártuk, hanem az ukránok voltak sokkal erősebbek, mint azt vélelmeztük.

De ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi orosz haderőt képesnek tartanánk olyan támadó hadműveletek végrehajtására, ami nagyságrendjében meghaladja a jelenlegieket, ahogy azt sem, hogy a jelenlegi nagyságrendek mellett ukrán győzelemre mutatkozna esély. 3) Amennyiben a konfliktus tényleg proxyháború, amelyet az USA vív az oroszok ellen Ukrajna felhasználásával, akkor az USA-nak is nagyon súlyos kérdésekkel szembesülnie. Az európai és részben amerikai viszonylatban is felfoghatatlan nyersanyagkészletekkel rendelkező Oroszország sokkal jobban felkészült a Nyugattól történő elszakadásra, mint azt vélték.

Az orosz társadalom teherviselő képessége pedig nagyságrendekkel erősebb, mint a nyugatiaké.

4)

A háború nyugati oldalról történő eszkalálása könnyen Második Nagy Honvédő Háborúvá változtathatja az oroszok háborúját.

A Nyugat nem fogta fel, hogy az oroszok most is úgy érzik, védekeznek, mert sok évszázados érdekszférájukat akarja Amerika és a Nyugat elfoglalni. A saját belső fogyasztásra szánt orosz propaganda teljesen találkozik az orosz néplélekkel ezen a területen. 5)

A nyugati propaganda erkölcsi alapon vívott háborúnak állítja be nemcsak az ukránok védekezését, hanem a nyugati érdekek és érdekek kiterjesztését is az eredeti orosz határokig, sőt, még azon is túl.

Ez vonzó álláspont, de a következményei igazán még nem érték el az európai embereket. Itt is ki kell hangsúlyozni: nem az számít, hogy mi mit gondolunk arról, hogy miként értelmezi a helyzetet a másik fél, hanem az, hogy az oroszok bármikor kerülhetnek abba a lelkiállapotba, hogy élet-halál harcként élik meg a helyzetet. Nemcsak az elit és a rezsim, hanem a nép jelentős többsége is. Egy ilyen háborúra a Nyugat nincs felkészülve. 6)

Ukrán győzelem csak akkor lenne várható ebben a háborúban, ha a NATO arra hajlandó országai mind fegyverekben, mind élőerőben biztosítják az ukránok számára a sikeres szárazföldi támadáshoz szükséges fölényt.

A jelenleg nyugaton kiképzés alatt álló, maximum ötvenezer ukrán katona ehhez semmiképpen nem elegendő. A nyugati csapatokat lehet formálisan "békefenntartóként" is küldeni, de lehet zsoldos és önkéntes alakulatoknak is "álcázni". Mindkét esetben lehet tudni, hogy ezek harcoló NATO-alakulatok, vagyis a formalitások nem fognak változtatni semmin. Egy ilyen beavatkozást csak akkor lehet nem eszkalációnak értelmezni, ha egy olyan "keleti front" kialakítása a célja, amely valahol az 1939-es lengyel határokon húzódik és célja a további orosz előrenyomulás megakadályozása.

De jelenleg egyébként nem látjuk annak realitását, hogy az oroszok átkeljenek a Dnyeperen és elérjenek a lengyel határig, tehát ezek a csapatok veszélyesen közel lennének az orosz területekhez.

7) Politikai, tárgyalásos megoldásként sokkal valószínűbb a Molotov–Ribbentrop forgatókönyv, vagyis, hogy Ukrajna felosztásra kerül, keleti (esetleg déli) területei Oroszországhoz kerülnek, és valahol középen ütközőzónaként valami autonóm terület ékelődik majd az oroszok, és a szintén formálisan független "Nyugat-Ukrajnai Köztársaság" közé. 8)

A nukleáris elemzőcsoportunk véleménye szerint a nukleáris (esetleg vegyi vagy biológiai) fegyverek bevetésének legvalószínűbb forgatókönyve ez, vagyis hogy a várható tavaszi orosz offenzíva esetleges kudarca esetén a Nyugat, akár az EU, akár a NATO zászlaja alatt jelentős, több százezres önkéntes és/vagy "békefenntartó" kontingenst küld Ukrajnába, amely fegyverzetében és létszámában is alkalmas az orosz front áttörésére és mélységi (habár korlátozott) hadműveletek indítására.

Ebben az esetben szerintünk az oroszok számára az eddig ismert doktrínáik és a gondolkodásmódjuk alapján opció lehet neutronbombák, taktikai (a hirosimainál jóval kisebb) atomfegyverek, esetleg vegyi és biológiai ágensek bevetése akár százas nagyságrendű célpont ellen (NATO-egységek összevonási pontjai, raktárai, eszközcsoportosításai). 9)

Ebben az esetben élvonalbeli NATO-egységek pusztulnának el, ami a katonai szövetség szárazföldi erőinek drámai meggyengülését is jelentené.

A nyugati közvélemények ezt a háborút jelenleg is gazdasági értelemben támogatják, élőerő bevetéséről nem volt szó. Többek között azért nem, mert Európa összes országának hivatásos hadseregei együtt sem lennének képesek kiállítani az itt említett erők felét sem, a fegyverek problémájáról nem is szólva.

Ne feledjük: még atomfegyverek bevetése nélkül is a deklaráltan nyugati alakulatok lennének az oroszok fő célpontjai, vészhelyzetben azok elpusztítására minden modern rakétájukat és egyéb eszközüket elhasználnák. A kérdés az, mekkora a nyugati államok, társadalmak emberveszteség-vállaló képessége?

10)

Szerintünk egy ilyen, tömegpusztító fegyverekkel végrehajtott támadás az oroszok gondolkodásmódja szerint nem vezetne szükségszerűen atomháborúhoz, hiszen nem NATO-területet ért atomtámadás.

Viszont a sok tízezres, akár több százezres nyugati emberveszteség nagy valószínűséggel destabilizálná azokat a kormányokat, amelyek nem hajlandóak tárgyalni, és ha nagyon jelentős az amerikai veszteség, az a Biden-kormányzat számára is könnyen fatális következményekkel járhat.

Jelentős számú nyugati erő ukrajnai megjelenése olyan stratégiai egyensúlytalanságokat hozna létre tehát, amely a totális atomháborúról szóló döntést könnyen az amerikai vezetésre testálhatná.

Fel kell tennünk tehát magunknak a kérdést: a keleti ukrán területek visszaszerzése, esetleg a Dnyeper-vonal megtartása megér-e ekkora áldozatokat és kockázatokat? 11) Mindezek alapján nagyon kicsi a valószínűsége annak, amennyiben a NATO vezetői megőrzik ép elméjüket, hogy a Nyugat ügydöntő létszámú és fegyverzetű egységeket küldjön a keleti frontra.

Ennek elmaradása pedig szinte bizonyosan kizárja az ukránok harctéren kivívható győzelmét.

12)

Kína az oroszok győzelmében érdekelt, mert az amerikaiaktól nemcsak fél, hanem undorodik is tőlük, az oroszoktól pedig nem fél, és meg is érti őket.

Vezető kép: Berlin, 2023. február 26. Tűzszünetet, béketárgyalásokat és az ukrajnai fegyverszállítások leállítását követelő tüntetők Berlinben 2023. február 25-én, egy nappal az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború első évfordulója után. A tiltakozást Sahra Wagenknecht baloldali politikus és Alice Schwarzer, a német nőmozgalom egyik legismertebb képviselője szervezte. Fotó: MTI/EPA/Hannibal Hanschke