Szia uram, nyugodt jövő bulikáért érdekel?
Nem tudjuk, mi lesz, de valami más. Nem érdekel a jövő, mert van buli. ÉN most jól érzem magam. Aztán eltelik néhány hónap, és felnövünk, na, az pocsék lesz.
Amikor az ember jól érzi magát, hajlamos nem igazán foglalkozni a jövővel. Nem véletlen, hogy a felsőoktatásban az első év mindig a leglazább. Az első egyetemi év ugyanis arról szól, hogy mindenkit megb@sszunk, a lányokat kétszer, és megpróbáljunk másnaposan beérni az első óránkra másnap tizenegykor. Aki elkerüli az első év bulijait, vagy aki azok ellenére képes teljesíteni azok bent maradnak, és nagyjából a második év közepe felé elkezdenek konszolidálódni. Aki addig visszafogott volt, az után kicsit lazább, aki addig szétcsapta magát, de végigszenvedte a vizsgaidőszakot az egy kicsit visszavesz. Aki pedig nem tud mértéket tartani, már akkor kihullik.
Nem csupán a felsőoktatás működik így, hanem az ember maga. Ez valahol teljesen természetes. A probléma akkor van, amikor valaki ebben a korban nem a saját baráti társaságával és családjával foglalkozik, hanem úgy gondolja, hogy majd ő megváltja a világot.
Miénk a jövő!
Nem, nem a miénk. Mikor ugyanis egy ilyen korban, mikor az ember előtt éppen csak kinyílik a világ, és nem az a legfontosabb dolga, hogy kigazdálkodjon még egy sört a másnapi ZH előtt, akkor kezdődnek a problémák. Amikor hatalmas világmegváltó gondolatokon kezdünk el agyalni, a közvetlen környezetünkkel való foglalkozás helyett. Ha ugyanis a képünkbe öntött globális világon gondolkodunk a mellettünk ülő helyett, akkor jönnek azok hülyeségek, hogy be akarjuk engedni a migránsokat, hogy legyen jó, de Lacinak már nem írjuk meg a vendégpapírt a koliba.
Mindez leginkább a bölcsészekre jellemző, nem véletlenül haverkodtam inkább földrajzosokkal.
Ezt a jelenséget most nagyban fokozza a közösségi média, ami napi szinten gyártja a tartalmakat arról, hogy mennyire szörnyű hely ez a világ, de főképpen a te országod, mert... Mondjuk a mert után nincs folytatás, elég a felütés ahhoz, hogy alanyunk ahelyett, hogy bulizna a haverjaival, eltávolodjon, belesüllyedjen a mindenszarizmusba és elvessze emberi kapcsolatait, amit ezután politikai közösségekkel próbál pótolni.
Hiányzik neki a buli, keresni kezdi, és a tüntetéseken meg is találja. Itt úgy érzi, hogy valami nagynak lesz a része, és elengedi a kicsit, az őszinte közösséget. És tényleg odajut, hogy nem lesznek barátai, csak elvtársai, mert a környezetében senki nem fog majd az ő személyes életével foglalkozni, kizárólag a nagyképpel, ahogyan ő maga is csak a nagyképpen foglalkozik, a közvetlen kapcsolatai élete helyett.
Eladja a személyes jövőjét egy jó buliért.
