Kinek a háborúja?

Amióta kitört az orosz-ukrán háború, több ízben is elhangzott a honi ellenzék egyes tagjaitól az a mondat, hogy az ukránok a mi háborúnkat vívják. Április 3-a előtt esetleg még rá lehetett fogni, hogy csak a kampány az oka, hogy ilyet mond egynémely politikus, ám ez a narratíva a választások  után is rendszeresen előkerül az ellenzéki oldalon, pedig ami Ukrajnában zajlik, ahhoz nekünk a világon semmi közünk nincs.

1991-ben mutatták be Oliver Stone kultikus filmjét – JFK – A nyitott dosszié –, amely a Kennedy-gyilkosságról szól. Főhőse Jim Garrison New Orleans-i államügyész – a filmben Kevin Costner alakítja –, aki a való életben nagyon sokat tett a Kennedy-gyilkosság valódi hátterének felderítéséért. A közel három és fél órás, monumentális alkotás önmagában is lebilincselő, ám létezik egy általános vélekedés, miszerint az egész film csúcsjelenete az a negyedórás beszélgetés, amelyben Garrison államügyész és egy bizonyos Mr. X beszélget a Capitolium mögötti parkban.

A jelenetben Mr. X – akit Donald Sutherland formált meg – drámai nyíltsággal mesél Garrisonnak az Egyesült Államok szövevényes politikai machinációiról, egyfajta dicsekvéssel sorolva azokat az államcsínyeket, választásokba történő beavatkozásokat, amelyeket a világ vezető hatalma a második világháború befejezése után szerte a nagyvilágban véghez vitt. Monológjában fény derül a CIA ármánykodásaira, a hadiipar rendkívüli lobbierejére, de elsősorban és mindenekelőtt annak a „deep state-nek”, vagyis háttérhatalomnak a létezésére és működésére, amely Kennedy elnök meggyilkolásában is kulcsszerepet játszhatott. A rendkívül nagy jelentőségű filmbetéttől függetlenül is látható, hogy mindaz, amelyről Oliver Stone filmjében Mr. X beszél, valós alapokon nyugszik.

Megfigyelhető ugyanis, hogy 1945 után a két katonai szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rendszerint összecsapott egymással katonailag is, és ezekhez az összecsapásokhoz minden esetben „külső helyszínt” választottak maguknak. Az összecsapások egyszerre szolgálták a fegyverlobbik érdekeit, az elrettentést és az erőfitogtatást, valamint természetesen azt is, hogy élesben kipróbáljanak új fegyvereket, technológiákat, de sosem a saját országaik területén. Az is közös volt valamennyi egymásnak feszülésben, hogy az ártatlanul elhunyt ezrek, tízezrek élete valójában senkinek sem számított.

Oliver Stone filmjének jelenete itt végignézhető. Érdemes rászánni negyed órát. Forrás: YouTube

A többnyire ideológiai köntösbe bújtatott, de valójában a fenti célokkal kirobbantott polgárháborúk és egyéb fegyveres konfliktusok sajnos szinte futószalagon követték egymást a második világháború után. Kínában a kommunista Mao Ce-tung hatalomátvételét segítették a szovjetek, míg a népiek oldalán amerikaiak is harcoltak. 1950 és 1953 között zajlott le a „koreai konfliktus” fedőnevű sötét ügy, amely olyannyira elhúzódott, hogy hivatalosan még most is tart, hiszen a háborút véglegesen lezáró békekötés a mai napig nem történt, „csak” fegyverszüneti megállapodás áll fenn a felek között. Miközben egy nép – a koreai – azóta is két, egymásra gyakran acsarkodó külön államban él, amelyet egy mesterséges vonal választ el egymástól.

Fidel Castro kubai hatalomátvétele után – amely persze, ha úgy nézzük, már önmagában egy szovjet-amerikai összecsapás volt, hiszen Castro elődje, Fulgencio Batista az amerikaiak támogatását élvezte – kis híján kirobbant a harmadik világháború. A Disznó-öböli amerikai bukta után tovább fokozódtak az indulatok, amikor a szovjetek atomrakétákat telepítettek Kubába, de szerencsére Kennedy és Hruscsov 1962-ben végül megállapodott és a világ elkerülte a legrosszabbat, az esetleges atomháborút. Ennek ellenére – ahogyan arról egyébként az említett jelenetben Mr. X is beszél – a karibi ország elleni titkos hadviselés folyamatosan zajlott. A Mongúz-hadművelet néven zajló programban disszidens kubaiak kiképzésével és „hazadobásával” dollármilliárdokat költött az USA Castro hatalmának gyengítésére, megdöntésére.

Kennedy elnök halála után Lyndon B. Johnson szinte azonnal aláírta a vietnami háborút támogató elnöki rendeletet, így kezdetét vette a bő egy évtizedes vérontás a Távol-Keleten. Az északiakat a szovjetek támogatták, a délieket az USA, így Vietnam is egyike volt a második világháborút követő szovjet-amerikai összecsapásoknak, sőt, talán ott zajlottak a legvéresebb, legszörnyűbb harcok. A Szovjetunió szétesése után sokáig csak az USA részéről történtek katonai beavatkozások – például Irakban, vagy Afganisztánban –, majd a „medve” megerősödése révén ismét megjelent az orosz haderő is saját határain kívül. Dél-Oszétiában, majd Szíriában nyíltan is jelen voltak/vannak az orosz katonák.

A 2020. március 12-i képen épületromok között vágnak át nők Idlíb nagyvárosban, a dzsihadisták és felkelők utolsó gócpontjának számító északnyugat-szíriai tartomány azonos nevű székhelyén. Immáron tizenegy éve zajlik a véres polgárháború Szíriában, ahol Bassár el-Aszad elnök orosz és iráni szövetségesei révén 2015 óta az ország több mint hetven százalékát visszafoglalta az amerikai és más nyugati államok által támogatott lázadóktól. A háború tönkretette az ország gazdaságát, a károkat mintegy négyszáz milliárd dollárra (121 billió forintra) becsülik.
Fotó: MTI/AP/Felipe Dana

Mivel az utóbbi időben a putyini Oroszország ismét katonai világhatalommá vált, így újra megjelentek azok az esetek is, amelyek mögött felsejlik az amerikai-orosz egymásnak feszülés árnyéka. A Szíriában 2011 óta zajló polgárháborúban is jelen van mindkét fél, s bár itt volt „közös ellenségük” is, az Iszlám Állam, a szír elnök személyében már nem volt egyetértés, ugyanis az oroszok és az irániak által támogatott Bassár el-Aszad az amerikaiak és szövetségeseik számára nem elfogadható. Ukrajnában a „narancsos forradalommal” indult el ez a folyamat, amely mostanra véres háborút hozott, de Kazahsztánban is vélelmezhető, hogy ilyen hátterű volt a közelmúltban hirtelen előtörő belső feszültség, amelyet az oroszok egyértelműen lerendeztek, jelezve, hogy nem akarnak egy „másik Ukrajnát” a szomszédságukban.

Ukrajnában hosszú ideje jelen van a nyugati, főként amerikai térnyerési szándék, az olykor már gátlástalan mértékű előre nyomulás. A jelenlegi amerikai elnök fiának ukrajnai üzleti érdekeltségei már a két évvel ezelőtti elnökválasztási kampányban is visszatérő beszédtémát szolgáltattak, miközben az ukrán „civilek” támogatói is amerikai hátterűek voltak. A háború kitörése óta minden katonai szakértő egyöntetűen állítja, hogy az ukránok rendkívüli ellenállása mögött – a természetesen nem vitatható hősiességükön túl – komoly katonai-stratégiai segítség is áll, amely egyes vélemények szerint a Krím oroszok általi annektálása óta folyamatosan és tudatosan zajlott. Ennek ugyanúgy része az információs- és hírszerzési segítségnyújtás, a dollármilliárdokra rúgó pénzügyi támogatás, a fegyverek, vadászgépek, harckocsik, szállítójárművek és légvédelmi elhárító-rendszerek szállítása, valamint zsoldosok küldése is. És ki tudja, még mi minden, amit nem tudunk, mert hétpecsétes titokként nincs az orrunkra kötve. Ebben a katonai-stratégiai segítségnyújtásban pedig ki más járna az élen, mint az Egyesült Államok.

Hunter Biden (balra) és Joe Biden ukrajnai üzleti kapcsolatai már hosszú évek óta ismertek a nemzetközi közvélemény előtt. Fotó: MTI/EPA

Vagyis, két hónappal a háború kitörése után ki kell mondani, hogy keleti szomszédságunkban a XXI. század első, jelentős erőket felvonultató katonai összecsapása zajlik a két szuperhatalom között. Az egyik oldalon az oroszok állnak, a másik oldalon pedig az ukránok mellett-mögött, őket több módon is támogatva, az amerikaiak, akik mellett persze mások is kiveszik a részüket az ukránok támogatásából.

Szó sincs tehát a „mi háborúnkról”, mint ahogyan az ellenzéki térfélen ezt néhányan – vagy ijesztő korlátoltságból, tudatlanságból, vagy valamilyen erők megbízásából nagyon is tudatosan – hangoztatják. Sőt, vannak, akik tovább is mennek ennél: ha rajtuk állna, akkor fegyverszállításokkal, egyéb részvétellel még bele is rángatnának bennünket a konfliktusba.

Ez nem a mi háborúnk, hanem a nagyhatalmak összecsapása a világ újrafelosztásáért, amelynek célja, hogy eldőljön, milyen erősorrend alakul ki, kinek milyen szerepe lesz az új világrendben, amelynek formálódása a szemünk előtt zajlik. Éppen ezért az egyedüli felelős döntés az, amit a kormány a háború kezdete óta folyamatosan hangoztat: a menekültek megsegítését leszámítva – amit erőnket meghaladva folyamatosan teljesítünk – minden más értelemben kívül maradni a konfliktuson.

Egyedül ez szolgálja a magyarság érdekét, mert éppen úgy van, ahogyan Orbán Viktor korábban mondta: ebben a háborúban mi semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk. Ezt pedig minden eszközzel meg kell akadályozni.

Vezető kép: Jim Garrison New Orleans-i ügyész (Kevin Costner) és Mr. X. (Donald Sutherland) beszélgetése Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié című filmjében. Forrás: YouTube