Kubai napfény és az egykori Andrássy-villa kényelme: BM-es feleség, ÁVH-s exférj – Az örökké sikeres „Meruk-klán” nyomában

Vezető képünk illusztráció. Forrás: Fortepan.hu

Folytatjuk médiaátmentős sorozatunkat. Egy olyan – elvileg kétgenerációs – dinasztiát fogunk bemutatni, amely a Rákosi-diktatúrától kezdődően egészen mostanáig meghatározó szerepet játszott és játszik a kultúra, a média és a véleményformálás területén. Az apa, Meruk Vilmos a Néphadsereg tisztjeként futott be példátlanul sikeres karriert, de fia, Meruk József talán rajta is túltett. Ma már inkább az ő neve ismert. Sorozatunk előző részében bemutattuk, hogyan lett Meruk Vilmos a Néphadsereg Szovjetunióban is kiképzett tisztjéből a Nemzeti Színház vezetője, hogy bukása után a visszaemlékezések szerint a Lipótra kerüljön. Most diplomata karrierje következik. Kubába már második feleségével, a BM-es Meruk Vilmosnéval ment ki, akinek első férje ÁVH-s volt. Merukék öt évet éldegéltek a napfényes Kubában, később feleségét nyugdíjazta az állambiztonság (Kubában fizetés nélküli szabadságon volt), a sokat próbált Meruk pedig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének helyettes-vezetője lett, hogy ezután Limába kapjon kiküldetést. Legismertebb gyermeke, Meruk József közben elvégezte a Marxon a nemzetközi kapcsolatok szakot, hogy huszonévesen már Prágából tudósíthasson. Ezután – szintén húszas évei közepén – a Hungexpónál kapott remek állást. És beindult egy apjához hasonlóan elképesztő karrier. Médiaátmentés – sokadik rész.

Előző cikkünket ott hagytuk abba, hogy Meruk Vilmos – a kommunisták egyik jolly jokere – a Nemzeti Színháznál elbukott. Ha hihetünk az összecsengő visszaemlékezéseknek, rövid időre a Lipótra kerülhetett, majd „filozófusként” folytatta. BM-es második felesége feljegyzése szerint

„1964 februártól 1965 szeptemberéig a Színművészeti Főiskola Marxizmus Leninizmus Tanszékének vezető tanára volt. 1965 szeptemberétől a Müvelődésügyi Minisztérium Marxizmus Leninizmus Oktatási Főosztályának a vezetője”.

Tehát a Színművészetin is megfordult – annyi más vonalas ex-bolsevikkel együtt. Ezután – ahogyan a későbbi feleség említette – a Művelődésügyi Minisztérium „Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának” a vezetője lett. Ebben a minőségében 1967-ben a Magyar Nemzetben nyilatkozott az egyetemeken folyó „világnézeti oktatás” „korszerűsítéséről”. [Ennek érdektelen, foximaxi részleteit elhagynánk.]

Kubai aranyesztendők

A katonatisztet ezután a diplomácia területére helyezték, a kulcsfontosságú – és nyilván fantasztikus, napsütéses éveket jelentő – Kubába került, ahol Soós Lőrinc elvtársat váltotta „rendkívüli és meghatalmazott” nagykövetként. Ezt 1971 őszén jelentették be a sajtóban.

Tény, hogy ezek a nagykövetségek hírszerzési rezidentúrákként is működtek (ez a baráti országokban is így volt), ahol a BM, illetve az MNVK-2. emberei dolgoztak fedésben. De hangsúlyozzuk: Meruk a maga katonai, politikai hátterével szinte biztosan nem volt hivatalosan beszervezve. A szovjetek oldaláról pedig nincsenek információnk – elképzeléseink persze lehetnek.

A nagykövetek kettős feladatáról sokat elárul a „Feladat-terv”, amelyet még 1969. január 17-én készítettek, és amelyben még Meruk elődje, Soós szerepelt.

„[…] Vezetői engedély alapján 1969. február 1-9-ig terjedő időszak alatt Moszkva-Havanna utvonalon diplomáciai futárszolgálatot teljesitek. […]

Tájékoztatom Soós Lőrinc nagykövet elvtársat az operativ feladatainak főirányairól, a megszervezendő összeköttetési rendszerről és további segitségét, támogatását kérem munkánk eredményesebb végrehajtásához. – Találkozót szervezek >Sasvári< fn. munkatársunkkal, megbizom, illetve felkészitem jövőben társ. rezidensi feladataira. A társadalmi rezidenturát létrehozom, melyhez kapcsolom >Zágoni<, >Szatmári<, >Kovács< fn. munkatársakat és – a Nagykövet Elvtárs bevonásával – megszervezem a folyamatos összeköttetés rendszerét.”

A Soóssal tervezett megbeszélés az állambiztonsági tiszt szerint is sikeres volt: „Jelentés. Budapest, 1969. február 12. […]

Soós Lőrinc nagykövet elvtárssal folytatott megbeszéléseink alkalmával tájékoztattam operativ feladataink főirányáról, az általam megszervezendő társ. rezidentura személyi összetételéről, valamint az összeköttetés rendszeréről. […] Megbeszéléseink során Soós elvtárs részletesen tájékoztatott a kolónia morális, politikai és szakmai helyzetéről, melyen belül értékelte a kihelyezett elvtársak szakmai, politikai munkáját, beilleszkedésük körülményeit, egymáshoz való viszonyukat stb.”

Tizenkettő beosztottból hét titkosmunkatárs

Az állambiztonsági tiszt ezután felsorolt több, mint tíz titkos munkatársat és egy társadalmi kapcsolatot. Egy, már 1969 decemberében készült javaslatban tovább részletezték a bevethető gárdát (ezek a BM ottani emberei voltak, az MNVK-2. emberei, megnyertjei nem voltak feltüntetve): „Nagykövetség: Beosztottak száma: 6 fő [Ebből] Titkosmunkatárs: 4 fő. Kereskedelmi Képviselet: 6 fő [Ebből] Titkosmunkatárs 3 fő […] A védelmi elháritó feladatokat munkatársaink társadalmi rezidentura szervezésében végzik. Folyamatos összeköttetést a rendszeres – 2 havonként – diplomáciai futár utján a Nagykövet elvtárs bevonásával biztositjuk. […] Derzsi Sándor alosztályvezető.” 

Tizenkét emberből hét titkosmunkatárs – már ebből is látjuk, hogy itt már komoly, képzett, megbizható emberekre volt szükség. Sajnos ez az objektum-dosszié is hiányos, így Meruk elvtárs szóba sem került. Az tény, hogy nagykövetként végül hosszú évekig Kubában dolgozott és a Párt természetesen elégedett volt vele.

Amikor a Néphadsereg agitációs lapja, az Igaz Szó 1977-ben megjelentetett egy nagyobb „riportot” az országról, abban a katonatisztet természetesen agyondicsérték. „Módom volt megfigyelni, hogy hazánk nagykövetét, dr. Meruk Vilmost viszont milyen közmegbecsülés övezi – írta „B. L.” – És nemcsak a kubai vezetők üdvözölték őt régi, meghitt barátként, de a nagyhatalmak képviselői is. Meruk nagykövet, hét havannai évvel a háta mögött csaknem doyennek tűnik közöttük”.

A cikk szerzője B. L., azaz Bokor László, a Munkásőrség őrnagya [a szerző kiléte egy másik, a cikksorozatot bemutató ajánlóból derül ki], a 168 Óra későbbi (kétezres évek) megbecsült „történész-szakújságírója”. Nyilván ennyi hitelt kell adni annak a „közmegbecsülésnek”. Azt, hogy a nagyhatalmak „régi”, „meghitt” „barátként” üdvözölték, még akkor igaz is lehet, ha Bokor a Szovjetunióról írt. [A munkásőr-vezér a Nap TV elindításában is fontos szerepet játszott, erről itt írtunk.]

Merukné hazajött, nyugdíjazta a BM

Arról, hogy Merukék 1977-ben haza is tértek, nemcsak a sajtó cikkeiből értesülhetünk, de abból az állambiztonsági dossziéból is, amely Meruk Vilmos második feleségének nyugdíjazásával foglalkozik. A BM 1980. május 14-én arról tájékoztatta Karasz Alajos altábornagyot és „Miniszterhelyettes Elvtárs!”-at, hogy egy régi, sokat tapasztalt tiszt hazaérkezik: „dr. Meruk Vilmosné” főhadnagy. A javaslat szerint az alig ötven éves asszonyt nyugállományba helyezik,

„a BM-ben végzett eredményes munkája elismerése mellett”.

Meruk elvtársnő munkaviszonya 1952-től van elismerve.

„1967 óta dolgozik a BM-ben, illetve osztályunkon. (BM III/4. Osztály). 1971. VIII-tól 1977. X-ig férje külszolgálata miatt illetménynélküli szabadságon, külföldön tartózkodott. Ez idő alatt megtanulta a spanyol nyelvet, s hazatérésük után felsőfoku nyelvtudásával szakmai munkáját igen szinvonalasan, nagy szorgalommal végezte. [Hosszú rész törölve.] Nyugállományba helyezését az indokolja, hogy férjét a közeljövőbe ujból kihelyezik külföldre, s igy Meruk elvtársnő is illetménynélküli szabadságot venne igénybe.

Várhatóan mire kiküldetésükből ujból hazatérnek, Meruk elvtársnő már korhatárral nyugdijjogosult lesz. […]” – írta 1980. május 20-án Bruzsa Gábor „r. ezredes”.

Az ÁVH-s első férjjel elváltak

Az említett „BM. III/4. Osztály” a III. Főcsoportfőnökség „operatív-technikai ellenőrző szerve” volt. Merukné „Minősítési lapján” ezt írták: „[…] Meruk Vilmosné elvtársnő 1967 májusában került alosztályunkra. Előző munkahelye az Állami Népi Együttes volt. […] Az elvtársnő a Belügyminisztériumtól igen eltérő környezetből került hozzánk. Be kellett illeszkednie új környezetébe, megszokni annak sokkal kötöttebb fegyelmét. […]

Idekerülésekor családi körülményei rendezetlenek voltak, és állandó lakással sem rendelkezett. /Szüleitől elköltözött, akikkel – elmondása szerint – összetüzött amiatt, hogy gyermekeit vallásos szellemben igyekeztek nevelni. / Elvált férje feljelentést tett ellene a Fegyelmi Osztályon. A Fegyelmi Osztály a vizsgálatot lezárta, Meruk elvtársnő ellen fegyelmit nem indított.

Az elvtársnő családi körülményeit rendezte, 1968. március 23-án házasságot kötött Meruk Vilmossal, a Népmüvelési Minisztérium főosztályvezetőjével. […] A Próbaidősök számára kötelező vizsgát Meruk elvtársnő >jó< eredménnyel végezte. […]” – írta „Timár Gyuláné” r. százados.

Ötvenhatban észrevétlenül elvegyült

„Önéletrajz kiegészítésben” Meruk Vilmosné akaratlanul is „megerősítette” első és mostani cikkünket is, felsorolva férje különböző állásait, ahová a Párt helyezte. A dossziéjához csatolt környezettanulmány szerint Merukné [akkor még Dudásné] a forradalom alatt megbújt: „[…] A meghallgatott személyek Dudásné ellenforradalom alatt tanusított magatartásával kapcsolatoban negativ jelenséget vagy ilyen megnyilvánulást nem tudtak felhozni, emlékezetük szerint Dudásné egész akkori viselkedése arra irányult, hogy >észrevétlenül< elvegyüljön a ház többi lakója között. […]”.

Az ÁVH gépkocsivezetője megállta a helyét ’56-ban

A környezettanulmány [azaz a megkérdezett házmester és az erre kapható szomszédok] szerint az asszony első férje egyébként egy tüdőbeteg férfi volt, egy bizonyos Sz. Gyerekük született, de amíg a férj szanatóriumban volt, felesége összeismerkedett Dudás Imrével. Tőle is gyereke lett. Ez a kapcsolat sem működött – a részleteket nyilván nem ismertetjük.

„Feljegyzés […] Dudás Imre volt BM. Dolgozó. […] 1943-ban a Honvédséghez került polgári gépkocsivezetőnek, majd 1944 októberében megszökött és Csehszlovákiában csatlakozott az ottani partizánokhoz. […]

1945-1950-ig a Honvédségnél dolgozott gépkocsivezetőként. 1950-től 1953-ig az ÁVH-nál volt gépkocsivezető, majd az Üdültetési Osztályon tolmács, 1957-től a III/6. Osztályon csoportvezető, illetve csoportvezető-helyettes volt. […] 1964-ben lett leszerelve egészségi alkalmatlanság miatt.

Jelenleg a diplomáciai testületeket ellátó vállalatnál dolgozik. […] Az ellenforradalom alatt megállta a helyét, politikailag megbizható. […] 1967. március 2.”

Fuvarozó csoport – egy kis lehallgatással

Egészségi alkalmatlanság – csak találgathatunk. 1964-es leszerelése előtt Dudás tehát a III/6. Osztályon dolgozott [ez elvileg a személyzeti osztály]. A Levéltár jelenlegi vezetőjének, Cseh Gergő Bendegúznak 2014-es tanulmányában még csoportvezetőként szerepelt Dudás, aki 1962-ben aláírta a lenti titkos dokumentumot. Mégpedig az állambiztonság „Fuvarozó Csoportjával” kapcsolatban, amely

„szigorúan titkos állományban végzi a feladatát, az osztályon belül, személyfuvarozást végez különböző intézmények részére, mint pld: IBUSZ Nyugati Osztályának, Kulturális Kapcsolatok Intézetének, MOGÜRT Igazgatóságának, Magyarok Világszövetségének és azon intézmények részére, akik ily módon igénylik a külföldiek fuvaroztatását és ezzel egyben legalizálja az osztály központját, a Reprezentatív Fuvarozó Vállalat fedése alatt működő szervet”.

Dudás munkája és a Kulturális Kapcsolatok Intézetének említése már csak azért is érdekes, mert 1977-től a KKI helyettes-vezetője éppen a Kubából hazatért Meruk Vilmos lett… Dudás meg később szt-tiszt – legalábbis így is szerepel a Levéltár adatbázisában.

„Izzig-vérig a mi rendszerünk neveltje”

Tény, hogy nemcsak a volt férjben, de Meruknéban (a következő irat keltekor még Dudásné) is megbízott a rezsim: „Jellemzés. Dudás Imréné […] Izzig-vérig a mi rendszerünk neveltje. Szinte gyermekfejjel kerül a mozgalomba. Már a Főiskolán pártvezetőségi tag lesz., majd az Együtteshez kerülésétől aktivista, 1958-tól pártvezetőségi tag, 1960-62 között párttitkár. […] 1964-től ismét pártcsoport bizalmi. […]”.

Az asszony dossziéjából kiderül, hogy Merukkal 1968-ban esküdtek össze, akkor, amikor utóbbi éppen főosztályvezető volt a Minisztériumnál. Tény, hogy Merukné karrier- és életlehetőség-szempontból jól választott, Kubába már együtt mentek, 1977-ben pedig Meruk (ahogyan említettük) a KKI-nél folytatta, majd újra kiküldték: ezúttal Limába. Azután nyugdíjazták.

A „szabadúszó” Moldovát Meruk Vilmos kubai jutalomútra vitte

Meruk Kubába nemcsak új feleségét, de a katpolos Kardos György kedvencét, Moldova Györgyöt is kivitte. Őt persze csak egy időre. Ha valaki megnézi a Kádár-rajongó Moldova régebbi írásait (már amelyek önmagáról szólnak), látni fogja, hogy elég sokat tódít, ferdít, elhallgat. 1989-ben a Tükörben megjelent cikkében saját könyvét reklámozta, amely egy „kubai riportkönyv” volt. Már a bevezető szórakoztató:

„Hogy juthatott el Kubába egy magamfajta szabadúszó író, aki mögött nem állt sem újság, sem más tekintélyes szervezet? Az írószövetség hivatalos utazási keretei szűkek voltak, és ezeken a sovány fókákon többnyire ugyanazok az eszkimók osztozkodtak.”

„Szabadúszó” – írta az a Moldova György, aki a diktatúra egyik szelepe, leginkább támogatott írója, a Magvetőt vezető Kardos kedvence volt. De lépjünk tovább, kiderült, hogy másokkal ellentétben ő hálás lehetett Meruknak:

„Az 1960-as évek elején a Nemzeti Színházat, még a régi, Blaha Lujza téri épületben működött, egy Meruk Vilmos nevű igazgató irányította. Meruk nem kisebb programot hirdetett meg, mint hogy a színház műsorát élő magyar szerzők műveiből állítja össze – a különös dolgot még furcsábbá tette, hogy komolyan is gondolta a szavait.”

[Még élő, párthű írók, ezt elfelejtette hozzátenni.]

Meruk a kórházban is Moldova művéért kiáltott

Az igazgató sok más »tintenkulival« együtt engem is behívatott, és szerződést kötött velem. Megírtam első drámai munkámat, az „Elloptak egy gyárat” című remekművemet – nyugodtan dicsérhetem, mert mostanra már az utolsó példány is elveszett belőle. Benyújtottam a kéziratot, Meruk elolvasta, aztán behívatott: – Moldova elvtárs, bemutatjuk a drámáját! Vannak egyesek, akiknek nem tetszik – később kiderült, hogy ezen a kifejezésen csak az egész színházat kellett volna értenem –, de én mellette vagyok. […] Büszke voltam rá, hiszen a Nemzeti Színház mégiscsak Budapest első színháza – főleg, ha a Keleti pályaudvar felől jövünk, mint mondta volt valaha Komlós János [ezúttal egy ÁVH-s tűnt fel az anekdotában]. Ám mit ad isten?

Meruk nem bírta a terheket, ideg-összeroppanást kapott – a Nemzeti Színháznak úgy látszik, mindig is magas volt a fajlagos igazgatófelhasználása – és kórházba került. Ellenfelei rögtön átvették a hatalmat, és első dolgaik közé tartozott, hogy holtvágányra állítsák szegény drámámat. Meruk gyakran kiüzent a kórházból: – Azonnal kezdjék el a Moldova-szatíra próbáit.”

A fiatal Moldova György úton Jugoszláviába. Fotó: Fortepan.hu; adományozó: Hunyady József

Káder nem vész el, csak átalakul

Meruk barátsága később is jól jött: „Jóval később, már az 1970-es évek derekán történt, hogy vágok keresztül a Dorottya utcán, mikor a Kulturális Kapcsolatok Intézete előtt rám köszönnek: – Hogy vagy, Moldova elvtárs? Felnézek: Meruk áll előttem. – Szervusz – mondom neki –, kerestelek a régi helyen, de nem találtalak. Mi lett belőled? –

Nem olvastad? Kineveztek nagykövetnek Kubába. A régi mondás jutott az eszembe: »káder nem vész el, csak átalakul« – de szívből örültem. – Gratulálok. – Köszönöm. Nem volna kedved egy írói tanulmányútra Kubában? Aki ért hozzá, annak ennyi elég, a többieknek pedig hiába is magyaráznám, hogy lesz egy színházi bemutató tervéből kubai riportkönyv?!”.

BM-es pótmama a havannai óvodában

Hát így. A BM-es Meruk Vilmosné („illetménynélküli” szabadságon) mindenesetre Kubában is feltalálta magát: „Szakembereink közvetlen munkáján túl más irányú kapcsolatok is erősítik a két nép barátságát.

A Magyar Népköztársaság nevét viselő középiskola éppúgy, mint a Budapest óvoda, ahol dr. Meruk Vilmosnét, a magyar kolónia nőtanácsának elnökét már »pótmama«-ként tartják nyilván”

– írta 1975-ben büszkén a Világ Ifjúsága.

Meruk Vilmosné asszonytárs

Meruk Vilmosnak a BM-es asszony már a második – vagyis a második biztosan – felesége volt. Első felesége hozzá hasonlóan szintén mozgalmárként kezdte, asszonyfronton. Erről a Tiszántúli Néplap is tudósított: „A lelkes hangulatú ülést Meruk Vilmosné, az MDSZ oktatási felelőse nyittota meg” – írták még 1949-ben. Ugyanebben az évben egy debreceni ünnepségről ezt jegyezték meg: „Pünkösd második napján az MNDSz asszonyok ünnepséget rendeznek a Nagyerdőn a Sladron és a víztorony közötti téren. – Finom és olcsó ebédet csinálunk, tésztát sütünk — mondja Meruk Vilmosné asszonytárs.”

Az asszonytárs a férjével együtt lépdelt felfelé, öt évvel később már komolyabb pozícióban volt, s így kapott állami kitüntetést: „A Szocialista Munkáért Érdeméremmel tüntették ki Meruk Vilmosnét az MNDSZ Országos Központ osztályvezető-helyettesét”.

Meruknét a Képes Újság 1971-es cikke a „XI. kerületi Hazafias Népfront Nőbizottságának elnökeként” mutatta be, és bár ekkor már elváltak, azért gondolhatunk első feleségére, mert még 1975-ben is férjezett nevét használta [ahogyan – főleg, ha ilyen jól csengő elvtársnév volt – ezt sokan csinálták akkoriban]: „Ünnepi beszédet Újfalusi Sándor mondott, méltatta a nők szerepét a munkában és a családban. Az ünnepi beszéd után Mernék Vilmosné G. Valéria köszönte meg meleg szavakat. Merukné G. Valéria mint az MNDSZ hajdani Győr megyei titkára szólt azokról a változásokról, amelyek a háború befejezése óta átformálták e táj arculatát.”

Meruk Vilmosék az egykori Andrássy-villában

Stefka István korábbi cikkében megírta, hogyan vették el a kommunisták a családja gyárát, majd költöztettek be egy ÁVH-s brigádot a Gellért-hegyi házukba.

Amikor megemlítettem neki, hogy Merukékról írok cikket, rögtön eszébe jutott Meruk Vilmosné az „utcából”. Sok jót nem tudott mondani.

Ami tény: Stefka Istvánék háza a Kelenhegyi út 46/C alatt volt. És most nézzünk meg egy 1980-as pártiratot:

„Meruk Vilmosné nyugdijas 1118 Kelenhegyi ut 42.”

Jó helyen éldegéltek. A Kelenhegyi út 42. szám alatt található villa eredetileg Andrássy Imre grófé volt. Az 1929-es telefonkönyvben még az ő nevén szerepelt: „Andrássy Imre gróf nagybirtokos, 1. Kelenhegyi-út 42.”

Kézről-kézre járt, aztán jöttek a szovjetek

Egy három évvel későbbi, 1932-es cikkből kiderül, hogy a „Kelenhegyi út 42. számú egyemeletes gróf Andrássy-féle villát eladták 100.000 pengőért a Volonte automobil rt-nak”. Az üzletet a Nemzeti Újság is megírta: „Gróf Andrássy Gyuláné I., Kelenhegyi ut 42. ez. ingatlanát eladta a Volante Automobil Kereskedelmi Rt.-nak 100.000 pengőért”.

Nem sokkal később a szovjetekhez kerülhetett: „Villát vásárolt a szovjetkövetség a Gellért-hegyen. A szovjet követség, amely eddig a Bajza-uctában bérelt hivatalos helyiséget, mint értesülünk, most villát vásárolt Budán. Megvette a Kelenhegyi-út 42. számú kétemeletes villát, amelyhez gyönyörű park is tartozik. A régi tulajdonos gróf Andrássy Imre volt” – írta a 8 Órai Ujság (1936. március 12-én).

Ezután a japánoké lett, 1938-tól már a japán követség épületeként említgették. „A japán kormány a bécsi japán követségnek Budapestre történt át helyezése kapcsán úgy intézkedett, hogy az eddigi budapesti tiszteletbeli japán konzulátust, november végével megszünteti. December 1-től a konzulátusi teendőket már a japán követség látja el (Budapest XI, Kelenhegyi út 42).”

Ez egészen 1945-ig így maradt. „Sötét este értem vissza a századkörletbe – írta Kalászi György: Harcoltunk Budáért című 1960-as visszaemlékésében. – Az éjszaka viszonylag csendben telt el. Hajnalban (febr. 11.) megkaptuk a parancsot a további előnyomulásra. A Somlói út és Kelenhegyi út között elterülő parcellákat kellett megtisztítanunk.

Ennek az előnyomulásnak során foglaltuk el többek között lendületes rohammal a volt japán követség épületét is, kiűzve belőle a németeket. Nem sok terük volt már és nem tudom miben bízva húzódtak még mindig egyre feljebb a hegyen.

A Várhegytől — a másik nagy ellenállási helytől — már teljesen el voltak vágva és ott sem lehetett semmi reményük. A követségi épületet megtisztítva, meg kellett várnunk a szomszéd alegységek felfejlődését. A várakozás során sokat beszélgettünk Pávellel. Jól derültünk zamatos orosz akcentussal kiejtett magyar szavain és igaz jó barátnak ismertük meg.”

Hogy ezután hogyan kerültek ide Merukék, csak sejthetjük: nyilván akkor, amikor feljöttek Győrből Budapestre és még inkább beindult Meruk Vilmos kommunista káder-karrierje.

Az biztos, hogy Meruk Vilmos leghíresebb (vagy inkább hírhedtebb) gyermeke, Meruk József is az egykori Andrássy-villából tekinthetett le Budapestre.

Meruk József felemelkedése

Meruk Vilmos első felesége 1991-ben halt meg, erről a Népszabadság tudósította az olvasókat: „G. Valéria (Meruk Vilmosne) 1991. december 6-án, élete 71. esztendejében elhunyt”.

A G. Valéria név említése cikksorozatom szempontjából azért fontos, mert az Opten céginfója szerint így hívták antihősünk, Meruk József édesanyját.

Az egykori moszkvai tudósító, majd későbbi MSZP-s káderről egyébként kevés életrajzi adat lelhető fel. Az egyik őt bemutató méltató cikkben ezt írták:

„1948-ban született Győrben. Egyetemi tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte”.

Nem meglepő módon a „nemzetközi kapcsolatok szakon”. „Az 1948-ban született Meruk József 1971-ben végzett az (akkor még) Marx Károly Közgazdaságtudomány Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán. A spanyolul, németül és oroszul felsőfokú szinten beszélő, sokfelé járt és sokat tapasztalt Meruk közgazdasági végzettsége mellé újságírói végzettséget is szerzett a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél, a köztisztviselők számára kötelező közigazgatási szakvizsgát pedig 2004-ben rakta le. Szakmai pályafutását a Magyar Távirati Iroda (MTI) külpolitikai főszerkesztőségén kezdte gyakornokként” – írta róla a Kreatív.

Pár cikk, aztán jött a nagy dobás: a Hungexpo

Meruk József Chiléről szóló írásaival tűnt fel a sajtóban 1972-ben („Szélsőbal támadás a Népi Egység ellen” – Veszprém Megyei Napló); „Támadás balról” – Fejér Megyei Hírlap), 1973-ban pedig mint az „MTI kiküldött tudósítója” Prágából jelentkezett (Népszava). Alig huszonöt évesen. Közben „műfordítóként” is felfedezték, ugyanebben az évben A Hét közölte Pablo Neruda Zsarnokok című versének fordítását. A Kisalföldben ő maga búcsúztatta az 1973-ben meghalt kommunista költő-mozgalmárt: „Rabként halt meg a latin-amerikai kontinens jelenkori irodalmának legkiemelkedőbb alakja, irodalmi Nobel-díjas, nemzetközi Lenin-békedíjas, a fasiszták által meggyilkolt dr. Salvador Allende elnök közeli barátja, a Chilei Kommunista párt Központi Bizottságának tagja, aki három és fél évtizeden át küzdött a chilei forradalmárok pártjában.”

[Szép kis huszadik századunk: az egyszerre megkapott Lenin- és Nobel-díj…]

Meruk József még szintén 1973-ban a Nemzetközi Szemlében a később „liberális újságíróvá” fejlődött Szalay Hannával közölhetett közös összeállítást a chilei helyzetről „Ellenforradalom a Népi Egység ellen” címmel. Majd jött karrierje első nagy dobása – a Hungexpóhoz került.

Folytatjuk.