Már túl voltunk a sortüzeken az ország 66 különböző pontján – a Magyar Rádió előtt, a Kossuth téri sortűz, a Nyugati pályaudvar, a Köztársaság tér, Mosonmagyaróvár, Tiszakécske, Salgótarján, Eger, Miskolc, Győr, Kecskemét, Kiskőrös, Mórahalom, Szeged, Pécs, Komló, hosszú a sor -, túl voltunk november 4-én, amikor is a világ legnagyobb szárazföldi hadserege a szovjet, az áruló magyar politikai vezetőkkel, pufajkásaikkal együtt nekirontott Magyarországnak, miközben a világ közvéleménye megmozdult az 1956-os forradalom és szabadságharc támogatásáért.
A magyar nemzeti népfelkelés igazi szellemi támogatói a magyar mellett a világ nagy költői, írói, művészei lettek. Ez egész más támogatás volt. Nem ígérgettek, mint a politikusok, hanem írtak, cselekedtek. Nemzetközileg is elismert írók, szellemi emberek a világ minden tájáról megszólaltak, felrázták a közvéleményt, mert azt érzékelték, hogy ez a kicsiny Magyarország bátor, hősies népe – mint Dávid a Góliáttal – szembeszállt a kétszázmilliós Szovjetunióval. Az pedig a kétszázezer fős hadseregével mindent letarolt, a második világháború után másodszor is szétbombázta a műemlékekben gazdag Budapestet.
A legerőteljesebben a francia költők, írók, művészek tiltakoztak. Többen kiléptek a francia kommunista pártból és szembefordultak a Szovjetunióval. Így a Nobel-díjas Albert Camus, aki megírta A magyarok vére című esszéjét:
… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, – még közvetve sem -igazoljuk a gyilkosokat.
FRANCIAORSZÁG: Albert CAMUS algériai születésű író (1913-1960). MTI/INT
Camus, a francia filozófus több mint hatvanöt évvel ezelőtt írott sorait az élet igazolta. Európa gyorsan felejt, kétezer éves keresztényi hitét, tapasztalatait, humánumát félretolja és engedi magát befolyásolni a könnyűnek, kártékonynak ítélt eszmékkel.
Hol van már ez a bátor kiállás, ez az egyenes gerinc, amelyet a magyarság 1956-ban felmutatott? Hol vannak a Camus-k, akik Nyugat-Európában a hatalom ellenében bátran ki merték mondani, amit gondoltak? Camus nyíltan dicsérte, támogatta Borisz Paszternák orosz írót, aki élesen kritizálta a szovjet diktatúrát. A francia író nem sokáig élt. Talán nem véletlenül. Negyvenes évei közepén, fiatalon egy autóbalesetben meghalt. Egyes elemzők szerint a szovjet KGB keze is benne volt. A gépkocsit megmachinálták.
Még számos nagy francia költő sem hagyta szó nélkül ötvenhatot. Jean Cocteau ezt írja:
Éljen a szent szabadság
A gondolat gyorsabban fut, mint a fény
Tett-vers
Dicsőség a népnek, ahol az eposzok
költővé szentelik a legkisebb munkást is
Dicsőség a szabadság fejedelmeinek
illetve ugyanebben a kötetben egy képversében ezt írja:
“DRÁGA MAGYAROK TI CSILLAGOK AZ ÉGITESTEK KÖZÖTT – S MINDANNYIAN KÖLTŐK A TETT TRAGIKUS LÍRÁJA ÁLTAL”
Milyen gyönyörű, szeretetteljes sorok. Cocteau-ék kezét nem a hatalom mozgatta, nem kicsinyes érdekek irányították. Határ Győző fordítása tűpontosan érzékelteti a francia költő érzelmeit. De megszólal a másik nagy francia költő óriás, Jules Supervielle. Ő a Magyar Barátainkhoz címezte a versét:
…Amíg e vak planéta
száz tartománnyal,
És vérző hegysorok
Sebével vert hazátok
Körül vadul forog,
Öt földrész háborog,
Mert szörnyű sorsotokban
Bűnünk szemünkre lobban…
Igen, Superville tudta, ki merte mondani, hogy a franciák, amerikaiak, angolok, a felséges Nyugat odadobta Közép-Kelet Európát a bolsevista szovjet birodalomnak. A francia költő mások helyett, saját magát érzi bűnösnek azért, ami a magyarokkal történt. De sorban írnak verset a magyarokhoz a francia költő, így Jean Cayrol Vörös lap címmel, Jean Lescure A magyar költőkhöz címezi költeményét vagy Pierre Seghers megírja a Magyarország, 1956 december versét:
Idegen tankok a pusztán. Az egyetlen újság
rotációs gépeinél egy idegen.
A vérben ázó nép palotájában
egy idegen. Mit kiáltasz, Demokrácia,
ki titkos szívvel éltél s melyet megölnek…
Seghers ezt úgy írta meg, mintha maga is itt lett volna a véráztatta Magyarországon. A két hétig tartott kivívott demokráciát taposták el a szovjet tankok. Köszönjük ezt Seghers-nek, hatvanhét évvel később mindannyiunk nevében. Aztán Gerard Prevot nagy belga-francia író sem szűkölködött a csodálatban, A magyar költőkhöz írja:
Ha szükségtek van égő szégyenemre, magyar fiatalok,
a szótáram teljesre érett negyvenötezer szavából
ezt fel tudnám ajánlani, s még néhány megkopott szót,
mint emberség, becsület és civilizáció…
Mondjátok meg a magyar gyermekeknek,
aki az élet reményét keresi a harckocsik és a kenyér között,
mondjátok, hogy nem vagyunk még gyávák mindannyian…
Milyen jó is lenne, ha a mai belgák, hollandusok, luxemburgiak, az Európai Unió zöldpárti, szocialista, komcsi képviselői olvasnának Prevot verseket, mert akkor megismernének olyan szavakat, mint emberség, becsület és civilizáció. Ezeket a költő a magyaroknak adta. Talán ezek az újdonász ,,európaiak” rádöbbennének, hogy a civilizációt, az európaiságot még mindig Magyarországon kell keresni. A görög költők sem takarékoskodtak a csodálattal. Szpirosz Panajotopulosz a görög nép nevében a Magyar Testvéreinkhez szól:
Kínotok, kínunk, testvérek, nyájatok tépik
Farkasok, mert hogy szabadon éljetek
Akarjátok szent Hazátokat…
Teli bámulattal a lelkünk
Vakmerőségtek és elszántságtok láttán:
Mint a háromszáz Leonidosszal
Félelem nélkül, lebírhatatlanul és csupa szépek
Dobtátok magatokat az egyenlőtlen küzdelembe…
Lehet e ennél nagyobb dicséret, hogy egy görög a magyarok harcát a spártai hős király, Leonidasz küzdelméhez hasonlítja? Bizonyára nem. Az osztrákok sem hallgattak.
Párizs, 1963. április 24.
Archív felvétel Jean Cocteau francia költő, író, akadémikusról, aki 1963. április 22-én szívrohamot kapott párizsi otthonában. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen.
(MTI/FR)
Christine Rusta költőnő Magyarország árnyékában írja meg bölcsődalát 1956 novemberében: ,
Álmodj kisfiam,
Sötét éj suhan.
Hiába a könny, a szó
A Föld nem lesz soha jó,
Álmodj kisfiam./…Álmodj kisfiam,
Ábel sírba’ van/ Kain ott pihen vele,
Ősanyánk két gyermeke…
Álmodj kisfiam…
A bolgár költő, Sava Manolova-Ungerer értette meg igazán a ,,civilizált, humánus” Nyugat némaságát, amikor 1956 október hőseihez írt:
Segélykéréstek azon az éjjel,
azon a novemberi éjjel,
midőn végső erővel
küzdöttetek,
elbuktatok,
s kértetek segítséget a világtól-
nem fojtódott egészen el…
Segélykéréstek a ,,szabad világhoz”
visszhangtalan maradt,…
Föláldoztátok életeteket,
de nem hiába: -Kiáltástok
visszhangzik ma is szívünkben,
s tovább él…
Tollas Tibor fordította Jan Klánsky cseh költő versét, aki Szent István jele felé mutat:
… A hullabűzt a hűs Duna fölissza,
Kanálisokból vér fakad.
S egy csonka kar a füstös égre írja:
– Jajj annak, aki megmaradt! –
A dánok sem maradtak némán. Halfdan Rasmussen A Hang-ra lett figyelmes: ,
Át mágnes-hullám tengeren,
S a lármás táncdalon
Megszólítottak hirtelen
Egy hajnalon…
S bár érthetetlen volt a nyelv,
Beléd hatolt a hang,
Zúgon kiáltott, esdekelt
Vad vészharang…
Majd jött a vérbe-lángoló
Csönd,- tankok húztak át,
Túlzúgva már a pusztuló
Szabadság jelszavát.
A rabnemzetek közül, a szovjet elnyomás alatt élő észtek is velünk rokonszenveztek. Maria Under sokat sejtő verse a Várunk:
A testvér-nemzetek sorai omlanak.
A szél lenget felettük halálos árnyakat…
Kerekre tágult szemmel hiába várunk.
Súlyos kereszt alatt görnyed a hátunk.
De bármilyen nehéz terhet is hordunk,
még jogos igazunkkal adós a sorsunk…
Az észteknek, a letteknek és a litvánoknak még 35 évet kellett várniuk, hogy a jogos adósságot, a függetlenségüket megkapják. Ez következett be a Szovjetunió összeomlásával, amihez a magyarok jócskán hozzájárultak. A finnek a Szovjetunió elleni honvédő harcukat az 1956-os szabadságharchoz hasonlították. Ezt tette Lauri Kettunen finn költő is. Írja “A harangok pedig zúgjanak” című versében:
… Hogy Finnország népe kiállott
kemény sorsot, hadat, telet
s a bitorló sem törte meg,
mert mindig Istenben bízott…
A bitorló a szovjet volt, akinek a finneket nem, de Magyarországot mégis csak sikerült leigáznia.
Világszerte a költők megmozdultak. Nem kellett nekik elmagyarázni, hogy mi történt 1956-ban Magyarországon. Minden költő nem fér bele ebbe az írásba. Most már csak néhány alkotót emelnék ki. Itt van például a jugoszláv Mico Vlahovic, aki megírja az AVE HUNGARIA című versét: ,
…Éneked még ma is itt cseng fülemben,
a messzeségben tompán zúg a puszta,
a halottaid már békében pihennek…
De föltámadásod napja eljön!…
A szerb-magyar ősi ellentét itt kimúlt. A szabadságért, a függetlenségért folytatott harc összehozza az egykori ellenfeleket. A németek praktikusak voltak. Heinz-Winfried Sabais így látta 1956-ot:
Vigasztalódjatok, elnyomottak:
Egyszer Minden Bastille megdől,
Minden zsarnok a porba hullik végül,
A hazugságok uralmából
nem marad más, csak a történelem kacagása…
Igen, csak kivárni ezt! Ehhez kell türelem. Mi még 1987-ben is azt hittük Magyarországon, hogy a szovjet katonák százötven évig itt lesznek, mint a törökök. Az olasz Ferdinando Durand így ír:
Ó halott magyarok,
s ti harcolók, már vérben,
de talpon még, s világgá –
kiáltva végtelen,
megtiport igazságtokat,
térdet hajtunk nektek…
Az orosz költők sok verssel tisztelegtek ötvenhat előtt. Alexander Guidoni Petőfi bosszúért kiált című versében a világhírű magyar költőhöz fordul:
…Kétszer öltétek meg Petőfit,
pöffeszkedhettek, győztesek !
Az orosz nép tán szétszakítja
a hálót, amit szőttetek
és számon kéri majd Petőfi
mindkét halálát tőletek!
Igen, a szabadság értéke a világ minden részében ugyanazt jelenti. A bolsevista, az őrült kommunista ideológia alatt szenvedett az orosz nép is. Számunkra ők nem az elnyomó orosz csizmát, a lánctalpas tankokat jelentették. Az öt világrész szellemi elitje megmozdult a magyarokért. A portugál, a román, a norvég, a spanyol, a svéd, a szlovák, a török, az amerikai, a kanadai, az argentin, a brazil, a chilei, a hondurasi, a salvadori, az uruguay-i, az ausztráliai, a thaiföldi, a vietnámi, a kínai, az algériai, a kenyai, a nigériai és a világ még számos nemzeti költője, egy családot, egy eszmetársulást jelentett, amikor verseikkel kiálltak az ötvenhatos magyarokért, a függetlenségükért harcoló Magyarországért.
A földrészek különböző költőinek antológiáját, az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangját a Rákosi börtöneiben raboskodó, Tollas Tibor magyar költő adta közre 1986-ban Bécsben és Münchenben, a Nemzetőr kiadásában. Ebből válogattam, de maga Tollas Tibor sem érezte teljesnek a válogatást, mert sokkal többen írtak ötvenhatról, ami további kutatásokat igényel. Mindenesetre ez a dokumentum a nemzetek, a népek lelkiismeretének és együttérzésének lenyomata, a nagyvilág tanúságtétele az 1956-os magyar szabadságharc eszméi mellett.
Hogy mekkora világtörténelmi jelentősége volt 1956-nak – amit máig igyekeznek elhallgatni, átírni, kisebbíteni- annak igazolásához végezetül idézném Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, a Gulag rabtáborait megjárt üldözött orosz író gondolatát:
Politikai pályafutásom legkeservesebb tapasztalata, hogy a szabad világ 1956-ban a magyar felkelést cserben hagyta és ezzel ostobán és gyáván elmulasztotta kijátszani legjobb kártyáját… A csehszlovák mintaképnek nincs jövője, mert csak a kommunizmust akarta ,,emberarcúvá” alakítani, ami lehetetlenség. A magyar mintakép viszont tele van reménnyel és kilátással, mert benne az önvédelem mellett a nemzeti érzés újjászületése nyilatkozott meg…
A magyarok 67 év óta nem sokat változtak. Most a XXI. században Magyarország megint ezt a külön utat választotta, ezen az úton halad.
Vezető kép: Budapest, 1952. szeptember 17. Pór Bertalan Kossuth-díjas festőművész és Pierre Seghers francia író beszélgetnek egymással, amikor a francia vendég látogatást tesz a magyar képzőművész műtermében, értelemszerűen még jóval a forradalom előtt. A háttérben pedig feltűnik egy Rákosi Mátyásról készült kép. Magyar Fotó: Farkas Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS