"Kutya magyarok! Sírotok már meg van ásva!" – Így szállták meg "örökre" Kolozsvárt a románok hazugságokra hivatkozva
Nem a leghangulatosabb pillanat megemlékezni karácsony előestéjén a Trianont előidéző eseményekre, mégis fontos, hogy ne felejtsük el a románok egyik leggusztustalanabb akcióját, ami az amúgy árulásaikkal teli történelmükben is valóban párját ritkító. 1918. december 24-én, magasról téve az ünnepi hangulatra, a románok elfoglalták Kolozsvárt arra a hazugságra hivatkozva, hogy a magyarok „vegzálják” szegény románokat. Persze a franciák megadták az engedélyt, a várost és annak 51 ezer fős magyar polgárát pedig egycsapásra megfosztották az összes szabadságjogától. És ha ez nem lenne elég, a románoknak volt pofájuk azzal előállni, hogy „meghozták az ünnepet a magyaroknak.” Ugye, milyen kedvesek?
„Az 1918. év karácsonyi ünnepének estéjén jöttek be a románok Kolozsvárra. Emlékezetes, fájdalmas, soha el nem felejthető karácsony. Román nők a bevonult, hiányos öltözetű katonákkal hórát lejtettek az igazságos Mátyás szobra előtt. A magyarok szíve pedig majd megszakadt a fájdalomtól, a Megváltó születésének örömünnepén. A szemekből omló könnyek tengerré dagadtak. Árvaságra jutott magyarok ezen a világnak ujjongást hirdető szent éjszakán nem hunyták le a szemüket.”
Így emlékezett vissza 1918. december 24-én Janovics Jenő a kolozsvári színház főigazgatójaként az ominózus román megszállásra. Nem véletlenül tőle idéztünk: Janovics a XX. századi erdélyi magyar művelődés egyik kiemelkedően fontos személyisége, akinek addigi szerepe azon a bizonyos szentestén száznyolcvan fokos irányba fordult át.
A színházi darabok kiválogatása és szervezése helyett ugyanis már a magyar drámák, némafilmek létezéséért és az erdélyi magyar színészek védelméért kellett küzdenie élete nagy részében.
Francia engedély, hazugságon alapulva
Ám ahogyan az közismert, nemcsak Janovics életében számított pusztán kezdetnek a román bevonulás Kolozsvárra.
Miután Románia 1918. december 1-jén kikiáltotta Erdély csatlakozását Havasalföldhöz és Moldvához, a román csapatok megkezdték a magyar települések elfoglalását, kifosztását és lakosainak vegzálását.
Ráadásul első kiszemelt célpontjuk az a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad városokat összekötő demarkációs terület volt, amelyet elviekben arra hoztak létre az antanthatalmak, hogy a magyar és a román csapatok ne érintkezzenek egymással. Valójában arra szolgált, hogy a megfelelő időben, a magyarokkal szembeni zsarolásnak használva átadják azt a románoknak, teljesítve ezzel a területi igényeiket.
És persze Henri Berthelot francia tábornok engedélyéhez is elég volt egy hazugság a románok részéről, amelyre a franciák hivatkozhattak később a trianoni kastélyban. A Belgrádban állomásozó Dunai francia hadsereg parancsnokságának egy bizonyos Constantin Presan tábornok írt levelet.
Ebben azt terjesztette, hogy a magyarok a demarkációs területtől nyugatra hagyott lakosságot „folyton kínozzák és terrorizálják.” Sőt, Kolozsvár, Dés és Nagyvárad körül „nagy magyar csapategységek szervezése és mozgósítása van folyamatban.”
„A helyzet ily alakulása okából az 1918. november 18-án a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés által választott Intéző Tanács (Conseil Dirigeant) többször kérte a román hadsereg haladéktalan beavatkozását a fent említett területeken. Miután a mi csapataink még nem kaptak engedélyt a Maros vonalának átlépésére, az Önhöz intézett kérések folyományaként van szerencsém tudomására hozni, miszerint feltétlenül szükséges, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződéssel megállapított demarkációs vonaltól nyugatra fekvő következő gócpontok megszállassanak: Máramarossziget, Nagybánya, Szatmár, Nagykároly, Dés, Kolozsvár (kiváltképp), Nagyvárad, Arad.”
Francia engedély ide vagy oda, a szedett-vedett román csapatok viszont nem tudták elfoglalni egyhamar a kiszemelt településeket. A román 6. hadosztály jobb oszlopa még csak Gyergyószentmiklósnál és Szászrégennél járt november 30-ig, illetve december másodikáig „csupán” Marosvásárhelyig jutott előre.
Hogy a következő hónapokban sem haladtak könnyedén előre a románok, abban nagy szerepe volt Szentkereszthegyi Kratochvil Károlynak, a kolozsvári V. erdélyi katonai kerületi parancsnokság vezetőjének.
A magyar politikai zűrzavart jól mutatja, hogy tisztsége egy ilyen helyzetben is pusztán csak formális volt, így saját magának kellett megszerveznie a hadsereget az oláhok megállítására. És így is csak a volt erdélyi ezredek feltöltésére hagyatkozhatott. Ám Kolozsvárott megkereste néhány fiatal székely tartalékos tiszt, akik felajánlották, hogy a már elfoglalt Székelyföldről toboroznak önkénteseket.
Később ez a toborzás alapozta meg a Székely Hadosztály létrejöttét, amellyel végül megállítani nem, csak lassítani tudták a románok előrehaladását.
Fejetlenség és zűrzavar
A román 6. hadosztály vezetője, Nelculcea tábornok Janovics visszaemlékezése szerint nyers hangvételű levelében értesítette Apáthy Istvánt a kolozsvári betörés szándékára.
Nem egy hónappal, nem egy héttel, hanem kevesebb mint egy nappal az "akció" előtt. Igaz, így a város legalább megtarthatta a december 22-i nagygyűlését.
Hogy miért Apáthy Istvánt értesítették? Egy hónappal előtte a kiváló természettudós professzort nevezték ki a frissen létrehozott Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság vezetőjének, ami Erdély politikai irányítását jelentette.
Őt egy hónappal később a románok koncepciós perben letartóztatták, nem sokkal később pedig a börtönéveiben kialakult szervi szívbaj következményeként utolérte a halál.
De térjünk vissza arra az időre, amikor Apáthy megkapta a bevonulás hírét a román tábornoktól.
„Apáthy István főkormánybiztos úgy határozott, hogy futár útján kérni fogja a tábornokot, halassza el pár nappal a bevonulást, ne rontsa el a magyarok karácsonyi ünnepét. Sejtve, hogy mi lesz a válasz, igyekszem Apáthyt lebeszélni erről a tervéről. Hasztalanul. A futár elment, s estére tért vissza a tábornok üzenetével: ő nem ünnepet rontani jön, hanem örömöt és felszabadítást hoz. Csapatai élén tehát bevonul a kitűzött időben, és követeli, hogy a szamosfalvi vámnál a város polgármestere fogadja és üdvözölje őt. Az engedetlenséget a magyar lakosságon torolja meg. Apáthy magához kéreti Haller Gusztáv polgármestert, aki azonban hallani sem akar róla, hogy kimenjen a román tábornok fogadására. Hivatkozni kellett arra, hogy konoksága vérontást okoz, mire hajlandónak mutatkozott a szomorú útra. De mit mondjon? A feje zúg, a szíve fáj, nem tudja koncentrálni gondolatait. Általános volt a fejetlenség és zűrzavar”
– írta Janovics.
Kolozsvárt 1918. december 24-én, délben érték el az egyébként hiányos felszereltségű román csapatok. Végül nem Nelculcea, hanem egy bizonyos Gherescu ezredes 4 ezer fős hadereje vonult be a városba.
Az erdélyi betörés külső hatalmi engedélyezése és a magyar államapparátus végtelenül rossz megítélése egyrészt a román propagandán, másrészt a hazai állami vezetés nemtörődömségén, harmadrészt az antanthatalmak elfogultságán is múlt.
Ám semmiképp sem a magyar katonák, csendőrök visszaélésein, hiába alkalmazták oly sokan a Presan-féle „románellenes hangulatról” szóló hazugságot.
Ugyanis ahogyan Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című könyvsorozat utolsó kötetében írja, a magyar hatóságok és közegek pártatlanul és igazságosan jártak el Erdélyben és Székelyföldön a románokkal szemben, persze mint utólag kiderült, túlságosan is.
A román forradalom kitörésének első percétől kezdve a román nemzeti színek, kokárdák és zászlók viselése minden bántódás nélkül történhetett meg. Mindezt magyar katonai parancsban biztosították.
Ráadásul Siegler Konrád gyalogsági tábornok, Erdély akkori parancsnoka a megalakuló román gárdák és nemzetőrségek részére is éppúgy rendelkezésre bocsátotta a kellő mennyiségű pénzt, fegyverzetet és felszerelést, mint a hasonló célú magyar alakulatoknak. Azonkívül a magyar vasutak igazgatósága az összes igényelt különvonatokat átadta a gyulafehérvári nemzetgyűlésre indulók számára.
"A sírotokat már megástuk!"
Mindezekért pedig az volt a köszönet, hogy a nemzetgyűlésre indulók sok helyen provokálták és inzultálták a magyarságot. Így Székelykocsárdon azt kiabálták:
„Miért hordtok piros nadrágot, kutya magyarok? Sírotok már meg van ásva!”
Emellett egy román hadnagy leugrott a vonatról és letépte az egyik katona sapkájáról a magyar kokárdát a székely településnél; Tövisen még lőttek is a román különvonatról a magyar vasútőrségre.
És ha ez nem lenne elég, december 27-én, tehát három nappal Kolozsvár megszállása után a román ezredes rendeletben korlátozta a sajtó- és gyülekezési jogot, a postaforgalmat, elrendelte a polgári személyeknél maradt fegyverek beszolgáltatását, majd a magyar hadseregbe történő bevonulást is megtiltották, a nem kolozsváriaknak és magyar katonatiszteknek el kellett hagyniuk a várost, végül betiltották a magyar katonaruha viseletét.
Abban az erdélyi városban, amelynek 83,4 százaléka volt magyar és csupán 12,4 százaléka volt román.
És mint az közismert, Kolozsvár elfoglalása csupán csak a kezdet volt. A román betörésekből „kisháborúvá” fajuló kétéves konfliktus – köszönhetően többek között Károlyi Mihálynak, Berinkey Dénesnek és az utánuk következő Kun Béla-féle Tanácsköztársaságnak – elhozta Budapest és a Tiszántúl ideiglenes, illetve Erdély végleges elvesztését is. Hogy aztán utóbbit a trianoni békeszerződés ratifikálja, Felvidékkel, Muraközzel, Őrvidékkel és Délvidékkel együtt.
A néhány év alatt lezajlott dominószerű összeomlás végét pedig a mai napig elszenvedjük, traumáját pedig hordozzuk.
